Az emlékek végtelen galériája
Kiss Limpár Éva kézműves a Dark Side Soutache név alatt munkálkodik. Szebbnél szebb ékszereket készít, amelyek már meghódították egész Csallóközt. A Dunaszerdahelyen élő családanya a kreatív alkotásnak és leginkább két gyermekének és férjének él, de azért szeret elbújni a könyvek világába is. Őt kérdeztük szenvedélyéről, valamint arról, mivel tölti a karantént.
Mi indított el a kézművesség útján?
A felmenőim között sok volt az ügyes ,,tárgykészítő”. Régebben szinte mindenkire igaz volt valamennyire, hogy maga készíti a használati tárgyait, de úgy érzem, az én őseim kiemelkedően ügyesek voltak. Sok művészi hajlammal megáldott ember is volt, illetve van a családban. Az örökségem ez, a gyerekkoromtól foglalkoztat.
A sujtásékszerek készítését és technikáját érzed a legközelebb magadhoz, legalábbis erről árulkodik a közösségi oldaladon látható számtalan ékszer. Miért éppen ez fogott meg?
Fiatalon ötvösséget tanultam, és tűzzománccal is foglalkoztam, de nem jutottam el odáig, hogy ez hivatássá, megélhetéssé váljon. Hosszú évek után kanyarodtam vissza az ékszerkészítéshez. A kézzel varrott ékszer pedig ,,anyabarát” technika, mivel nem kell hozzá külön műhelyt felszerelni. Ami megfogott benne, az a végtelen számú lehetőség a színek és a formák változatosságában; az, hogy kis súlya miatt nincs méretbeli korlát sem; ez a nagy, színes és feltűnő ékszerek világa.
Mi az, ami bármilyen körülmények között megihlet?
Visszahúzódó gyerekként sok időt töltöttem képes művészeti albumok lapozgatásával, apámnak nagy gyűjteménye volt belőlük. Minden reprodukció elmesélt egy történetet. Akkor még nem tudtam olvasni, és később sem érdekeltek a képaláírások. Ezek a képi mesék velem maradtak, a belső képtárból pedig mindig lehet ihletet meríteni. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy a gyerekekkel megszerettessük a képzőművészetet.
Kétgyermekes családanyaként vannak dolgok, amelyek elsőbbséget élveznek az otthonodban. Mikor tudsz önfeledten alkotni? Van kedvenc napszakod, vagy az ihlet diktál?
Szerencsés vagyok, mivel karantén idején otthon tudhatom a családom minden tagját. Viszont most a róluk való gondoskodás az elsődleges. Alkotásra csak itt-ott jut idő, mert nagyon nehéz olyan magányos órákat elcsípni a napból, amikor épp senki se éhes, nem akar beszélgetni vagy játszani, és a házban sem szabadul el éppen a káosz. Mostanában ugyan sikerült befejeznem egy nagy zöld nyakéket, már nagyon kellett a lelkemnek.
Minden egyes darab egyedi és utánozhatatlan. Mire figyelsz egy-egy ékszer megalkotásánál?
Sokan foglalkoznak sujtásékszer készítésével, magas technikai szinten is, mégis kevesen vannak, akiknek a munkája egyértelműen beazonosítható. Ha az én nyakékeimnek van hozzáadott értékük, akkor az – ahogy mondod – az egyediség, az egyszeriség. Hogy nem elsősorban sujtásnak, sőt, nem elsősorban ékszernek, hanem valamilyen gondolatot, lelkiállapotot kifejező tárgynak tekintem őket. Különösen szeretek hozzájuk verseket, idézeteket társítani. Akkor vagyok a legboldogabb, ha megtalálom egy ékszer és egy szöveg vagy zene között a kapcsot. Mintha két apró kirakós darab találna egymásra, és újabb részlet világosodna meg a nagy képből.
Milyen új dolgok megtanulására, elkészítésére tudtál még időt szakítani? Volt olyan, amit eddig nem próbáltál, de most adott az alkalom?
Ez az új élethelyzet mindannyiunkat letaglózott. A bezártság első heteiben (arcmaszkokon kívül) szinte semmi sem jött ki a kezem alól. Időt kellett hagyni, hogy elérjük a mélypontot, ahonnan már kifelé kászálódunk szerintem. A kút fenekén heverni nem szabad túl sokáig, el kell indulni felfelé, akármi is van. A helyzet ajándéka, hogy újra szeretek főzni. Egy ideje már nagyon untam, negyvenhárom évesen azért pár dologtól elmegy az ember kedve. Úgy éreztem, a kenyérsütésen kívül kár bármire is alkotói energiát elfecsérelni a konyhában. Most, hogy nem lehet bármikor kiugrani a boltba egy-egy hozzávalóért, és négy ember különböző szája íze szerint kell naponta több ételt kitalálni, úgy, hogy semmi ne menjen veszendőbe, ez már kihívás!
A közösségi oldaladon elindítottál egy KoroNapló sorozatot, amelyben a napjaidat írod le humoros formában. Az irodalom és az olvasás egyébként is közel áll hozzád. Nem gondolkodtál azon, hogy esetleg könyvet is írj?
A vírusnapló az óvodabezárás előtt egy nappal kezdődött, egy kézfertőtlenítős malőrről szóló rövid bejegyzéssel. Ki hitte még akkor, hogy ennyi részt fog megérni, ingadozva derűs, szarkasztikus vagy komor hangvételű napi posztok között. Könyvet írni? Ezt már kérdezték mások is, nem értem, miért. Talán nem olvastak még igazán jókat? Ügyesen rögzítek írásban eseményeket, lelkiállapotokat, de egy könyvhöz ez kevés. Bloghoz talán elég, de a fikció nem erősségem. Képtelen lennék szereplőket kitalálni, akik valamilyen cselekményt visznek, míg ki nem izzadnak valamilyen tanulságot. Az irodalomhoz nem értek, csak élvezője vagyok. Ha mégis eljátszanék a gondolattal, mert hiszen jó játék ez, akkor útikönyvet írnék, és az ékszereim fotóival illusztrálnám. Persze ehhez előbb utazni kéne, sokat, ez pedig mostanában nehezen elképzelhető. Marad témaként a macskám, a főzés meg a kert és a lakótelepi életképek. De – ami nagyobb félelmem – más könyv se nagyon jelenik majd meg, nemhogy ez az én képzeletbelim.
Mit üzennél a világnak ebben a bizonytalan időben?
Fáj a szívem azokért, akiknek az évek alatt szeretettel felépített világa omlott össze. A kultúrában, a turizmusban, a vendéglátásban dolgozó ismerősökért és az ismeretlenekért. Meg hát magunkért is, akik így elesünk az általuk teremtett értékektől. De látom a lehetőségeket és a pozitívumokat is, amit ez az időszak hozott. Ezekre összpontosítani és higgadtnak, derűsnek maradni, szerintem ez most a feladat.
(Megjelent a Magyar7 c. 2020/18. számában)
