Aki a 20. század legnagyobb festőjének képzelte magát - VIDEÓ
Az 1968-as Prágai Tavasz egyik sajátos – bár csak rövid időre szóló – vívmánya volt, hogy ismét beszélni lehetett a 20. század első felének legnagyobb hatású művészeti irányzatairól, a kubizmusról, a dadaizmusról, de legfőképp a szürrealizmusról.
1969 tavaszán Surrealismus címmel egy művészeti folyóirat is megjelent, amelyet szerkesztői negyedévenként szerettek volna kiadni, de csak egy számot élt meg. Ezen persze nem is lehet csodálkozni, hiszen az indítónak szánt lapszám címlapján a prágai vár volt látható, fölötte egy szürreálisan tekergő, hasított nyelvét kiöltő kígyó bámult vésztjóslóan. Nem volt nehéz felismerni a célzást a reformmozgalmat megfojtani igyekvő erőkre. Mindezt csak azért említem, mert sokan prágai egyetemistákként ekkor találkozhattunk először egy Salvador Dalí nevű művész nevével, akinek a festményeit egyszeriben számos folyóirat reprodukálta, de szövegei is megjelentek, amelyek olykor még a képeinél is izgalmasabbak voltak.
Akkoriban nagy hatással volt rám nemcsak Dalí, hanem a szürrealizmus jó néhány további képviselője is, elsősorban René Magritt, Giorgio de Chirico vagy éppen Paul Delvaux, és minden hozzáférhető cikket és könyvet igyekeztem elolvasni a mozgalomról. Később ez a „rajongás” alábbhagyott, de Salvador Dalí akaratlanul is gyakran került a szemem elé. Különcködéseiről, botrányos megnyilvánulásairól rendre beszámolt a sajtó, és sokszor úgy állították be őt, mint aki nem teljesen ép elméjű. Mindez azonban csak a látszat volt, nagyon is tudatosan provokálta a környezetét, öntörvényű viselkedését az a vágy irányította, hogy mindig rá figyeljenek, ő álljon a középpontban.
Spanyolországban, a katalóniai Figueres városában született 115 éve, 1904. május 11-én. Nagyon fiatalon elkezdett festeni, 15 évesen már kiállította első alkotásait. Később felvették a madridi Szépművészeti Akadémiára, amelyet azonban sohasem fejezett be, mert nyilvánosan megbírálta néhány tanárát és ezért végleg eltanácsolták.
Diákéveiben ismerkedett meg olyan kiváló művészekkel, mint Luis Buñuel filmrendező és Federico Garcia Lorca költő. Picassoval is összehozta a sors, de nem rajongott különösebben a művészetéért (valószínűleg felismerte benne a konkurens zsenit!). Buñuellel évekig baráti viszonyban volt, és közösen készítettek egy néma filmet is (Andalúziai kutya), ezt olvasóink meg is tekinthetik, később azonban útjaik elváltak.
De ez történt Garcia Lorca esetében is, aki Dalí szerint szerelmes volt belé, de politikailag fokozatosan eltávolodtak egymástól.
A szürrealizmus atyjának tekintett André Breton eleinte lelkesedett Dalíért és üdvözölte elhatározását, hogy csatlakozik a mozgalomhoz. Ez 1929-ben történt, de alig néhány év elteltével már köszönőviszonyban sem voltak egymással. Szokták idézni Dalí mondását: „A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.”
Élete nagy szerelme Gala volt, akivel 30 éven át éltek együtt. Az asszony 8 évvel volt idősebb Dalínál és amikor megismerkedtek Paul Éluard költőnek volt a felesége. Ez a különös viszony talán az egyetlen erőtér volt, amelyben Dalí biztosan mozgott, és amikor időnként innen a nyilvánosság elé lépett, akkor mindig az önimádata irányította a viselkedését és persze kijelentéseit is. Ezekből egy kötetnyi található a világhálón.
Csak néhányat idéznék, ízelítőül: „Egyszer majd kénytelenek lesznek miattam az életművemmel foglalkozni.” „A szerénység nem kifejezetten az én műfajom.” „Az ellenségeim nélkül nem lennék az, aki vagyok.”
Az 1970-es években vetette föl, hogy szülőföldjén (Katalóniában, az Ampurdan nevű síkvidéken) meg kellene építeni azt a hatalmas hangszert, amit az uralkodó széljárás táplálna, és aminek hangját a környék településeinek mindegyikében élvezhetnék. Több évnyi kutatás és kísérletezés után a barcelonai Ramon Llull Egyetem mérnökei úgy találták, Dalí álma megvalósítható. Három helybéli vállalkozó egymillió eurós költségvetéssel látott hozzá a megépítéshez. Első lépésként meg is vásároltak a 10. századi Quermanco erődítmény romjait Vilajuiga faluban, Dalí szülővárosa, Figueras mellett. Az erőd maradványainál gyakran fúj a tramontana, ezen felül pompás kilátás nyílik a Földközi-tengerre és a Pireneusokra is. Dalí ötlete a képtelen álmok magasából tért vissza a földre, a középkori erődítmény maradványaihoz. A romvárat egyébként Dalí is kedvelte, olyannyira, hogy egy időben meg is akarta vásárolni, ajándékul feleségének és múzsájának, Galának. Így a megvalósuló orgonatervvel a nagy festő álma kétszeresen is teljesült: a szelek megszólaltatta sípok nemcsak a festő végtelen fantáziáját, hanem örök szerelmét is hirdetik.
Bár Franco tábornok hívének tartották, az 1930-as évek végétől nyolc éven át az Amerikai Egyesült Államokban élt és dolgozott. Ékszereket és díszleteket tervezett, szövegkönyveket írt. Bár festett vagy 1500 képet, és ezenkívül szobrokat is alkotott, sőt ismert egy megvalósított ötlete is, a ahogy idősödött egyre kevésbé tudott új témákat és kifejezési formát találni.
A költő Nagy László írta róla: „Dali egy rendkívül ellentmondásos figura. Technikai szempontból zseniális, mind kompozíciókban, mind színvilágban. Pszichológiai és emberi szempontból viszont egy igazi kretén. Borzasztóan visszataszítóvá teszi pénzhajhász életmódja és exhibicionizmusa. Legjobban Garcia Lorca szavaival lehet jellemezni: »Önnön röptödön elmerengő gombostűre szúrt pillangó te«. Szadizmusával és nárcista hajlamaival köteteket lehetne teletölteni. Géniuszával kapcsolatban annyit, hogy bár zseniális volt, egy idő után kifulladt, és ugyanazokat a motívumokat ismételte egész életén át. Huszonegy éves koromig istenítettem. Annyira szerettem, amennyire most utálom.”
Valóban, Dalít vagy szeretni, vagy utálni lehet, de 30 évvel a halála után (1989. január 23-án hunyt el) extravaganciája, műveinek furcsa szexualitása, szinte követhetetlen szimbolikája valahogy mégis beleolvadt a köztudatba, miután a mai világ gyakran jóval szürreálisabb, mint a mester alkotásai.
Dalí Walt Disney-vel egy rajzfilmet is készített. Ezt is megtekinthetik.
