A magyar tájképfestészet úttörője
A magyar festészet szélesebb körű kibontakozása a 19. században kezdődött. Korábban csak egy-egy kiemelkedő alkotó művei jelezték, hogy a történelem által sokszor sújtott Hungáriában is éltek olyan művészek, akik képesek voltak kilépni az európai színtérre. Érdekes módon tájképfestő nemigen akadt közöttük.
Az első mester, aki lerakta a magyar tájképfestészet alapjait és számos művészre volt ösztönző hatással, id. Markó Károly volt, aki tulajdonképpen nem is festőnek indult, bár a festészet kis korától kezdve izgatta. A Szepességben, Lőcsén született 1793. november 23-án (több lexikonban a hibás 1791. szeptember 25-e szerepel).
Édesapja, Markó György erdélyi, székely származású mérnökember volt, akivel gyermekkorában együtt rajzolták le a szepességi tájat, várromokat. A festészeti technikákra Czauczig József tanítgatta. A középiskolát elvégezve azonban mérnöki tanulmányokra adta a fejét, Kolozsváron és Pesten képezte magát, aztán visszatért szűkebb pátriájába, és Lublón, majd Rozsnyón dolgozott mérnökként. Közben azért festegetett, pontosabban neves művészek alkotásait másolgatta, így csiszolta a technikáját.
1818-ban otthagyta a mérnöki munkát, és Pestre költözött. Anyai nagybátyja, a jeles literátor, Toldy Ferenc révén megismerkedett a korszak híres művészeivel, politikusaival, íróival, akik megkedvelték klasszicista tájképeit, amelyek magyarországi helyszíneket ábrázoltak. Akadt néhány mecénás is, ők arra buzdították, és ehhez anyagi támogatást is felkínáltak, hogy külföldön fejlessze tudását. Így került az 1820-as években Bécsbe, majd Kismartonba.
Mitológiai témákat is gyakran festett, ezekre a nagy gonddal készült alkotásaira Európa-szerte felfigyeltek. De nem lett hűtlen a tájképfestészethez sem. Az 1830-ban készült Visegrád című munkája első korszakának egyik legjelentősebb darabja. Bécsben megnősült, nyolc gyermeke született, közülük öten is a művészi pályát választották. A legismertebb közülük ifj. Markó Károly (1822–1891) volt.
Az 1830-as években először egy itáliai körutazást tett, majd le is telepedett Rómában, de közben hosszabb-rövidebb időt töltött Firenzében, Velencében, Bolognában. 1838-ban maláriában megbetegedett, ezért Pisába költözött, majd 1843-tól Firenzében élt. Neve ismerősen csengett mindenhol, az európai arisztokraták szívesen rendeltek nála tájképeket, mitológiai témájú festményeket. 1848-tól 1860. november 19-én bekövetkezett haláláig a Firenze melletti Villa di Lappeggiben élt. Ez a hely tulajdonképpen Cheradesca gróf villája volt, amelyet az olasz arisztokrata nagyvonalúan átengedett számára.
Markó Károlyt Magyarországon sem felejtették el, már csak azért sem, mert több alkalommal is megfordult szülőföldjén, és azon kevés képzőművészek egyike volt, akit a Magyar Tudományos Akadémia még 1840-ben levelező tagjává választott.
Közel 500 festményének nagy része tájkép. Ezek között sok az itáliai tematikájú, különböző városokat, jellegzetes épületeket megörökítő munka, de amikor 1853-ban ismét Magyarországon járt, Itáliába visszatérve számos magyar tájat festett meg.
Ismert jó néhány magyar történelmi témájú festménye is (pl. IV. Béla menekülése). A már említett mitológiai tematika mellett (pl. Európa elrablása, Fürdő nimfák stb.) időnként bibliai témákat is megfestett (Ruth története, Krisztus lecsendesíti a vihart stb.). Képeinek jelentős része magyarországi gyűjteményekbe került, de megtalálhatók Bécsben, Csehországban, Dániában és Itáliában is.
Megjelent a Magyar7 2019/46. számában.
