2021. október 31., 07:54

A kortárs művészetek temploma

A Komárom központjában álló egykori katonatemplom a Limes Galéria otthona. Már két évtizede szolgál a kortárs művészetek templomaként. Létezéséről sokan hallottak, de kevesen tudnak közösségformáló erejéről. Az intézmény nemes küldetéséről és a mögötte álló emberekről beszélgettünk Farkas Veronika művészettörténésszel, a galéria igazgatójával.

limes
Médialapozó
Fotó: Szabó B. Renáta
Farkas Veronika

Néhány éve ellátogattam egy Toulouse-Lautrec kiállításra a Szépművészeti Múzeumba, ahol megütötte a fülem egy morgolódó látogató megjegyzése: „Ilyet én is tudok!” Ez történt Magyarország legnívósabb, leglátogatottabb képzőművészettel foglalkozó intézményében. Ennek ellenére most mégis megpróbálom elhitetni az olvasókkal, hogy az ilyen intézményeknek igenis van létjogosultsága, és a hiba sem mindig a képzőművészben van. Ahogy Konok Tamás, Kossuth-díjas festőművész is megjegyezte: „… a befogadásnak vannak bizonyos kihagyhatatlan lépcsőfokai, amelyek a tanulással, a tanítással, a miliőnek az ízlésformáló erejével fejlődnek lassan az emberekben.” Ilyen lépcsőfok a révkomáromi Limes Galéria is.

Hogyan lett ez a műemléképület a kortárs művészetek temploma, a Limes Galéria?

1999-ig a révkomáromi bencés rendház széles folyosóján és nagytermében szerveztünk képzőművészeti kiállításokat, de ásatások és felújítások miatt végül el kellett onnan költöznünk. Akkoriban a katonatemplom sorsa kérdéses volt, és mivel a város a tulajdonosa, megkerestük az akkori polgármestert, Pásztor Istvánt, hogy hozzunk létre itt egy bemutató galériát, amely a Duna mente képzőművészetét prezentálja.

2001-ben hárman – Szalay László mérnök, Stefankovics Katalin, Szűcs Jenő fotográfus felesége és jómagam – létrehoztunk egy polgári társulást, a Pro Arte Danubii-t, hogy ez működtesse a Limes Galériát.

Az egyesület és a galéria neve is a latin szakos kolléganőm segítségével született meg. A Duna vonala, a Római Birodalom limese/határa is egyben. Ebből indultunk ki. A vonal a művészetben is egy alapvető elem. Pásztor István polgármester az intézmény megnyitóján azt mondta, azzal, hogy nekem adja át a galériát, biztosítva van a léte. A bizalma nagyon kedvező volt.

Milyen kiállítással debütált a galéria?

Az alapítás évében Paton zajlott a SZINPAT nemzetközi szimpózium. Ebből a reprezentatív nemzetközi anyagból nyílt az első kiállításunk. Ezt követően

17 éven keresztül szeptember közepén minden évben bemutattuk a tábor anyagát, ahol szerepeltek iráni, mexikói művészek is egzotikus hangszereikkel együtt. Aztán megszűnt a tábor.

Most Bokroson folytatódik ez a tevékenység.

Mesélnél egy kicsit a szakmai múltadról?

Képzettségem szerint alapiskolai tanító vagyok, Rozsnyón szereztem a diplomát. 1968-ban elkerültem Pozsonyba, a Csemadok Központi Bizottságába, mint színházi szakelőadó. 1970-ben végre régi álmom vált valóra és elkezdhettem tanulmányaimat az Eötvös Loránd Tudományegyetem Művészettörténet Tanszékén. Egy államközi megegyezésnek köszönhetően kerülhettem Budapestre. A doktori fokozatot is itt szereztem meg Németh Lajos támogatásával, aki a témavezetőm volt. Tőle tanultam a kortárs művészeti szemléletet, hogy miképpen kell leírni egy élményt, a műtárgyat hogyan kell prezentálni, úgy beszélni, hogy azt a hétköznapi ember is megértse. Marosi Ernő az összehasonlító gondolkodásra tanított. Prokopp Mária később lett a mentorom.

A kortárs felvidéki művészet volt a kutatási témám, a két világháború közötti időszakra koncentráltam. Szakdolgozatomban Szabó Gyula életművének egy részéről is értekeztem.

Természetesen a felvidéki képzőművészetről külön nem lehet beszélni, mert az az egyetemes magyar művészettörténet, s a világ művészettörténetének a része.

1975-ben öntudatos magyar emberként visszajöttem a Felvidékre, és a Gömöri Múzeumban dolgoztam három évig, ahol én kezdtem el valamelyest kiépíteni a képzőművészeti anyagot. Ezt követően Komáromba költöztem.

A múltját tekintve ez a város a felvidéki magyar művészetek Mekkája volt a színháza, a Harmos Iskola vagy éppen a Duna Menti Múzeum miatt. És jelentkeztem is a múzeumba. 1984-ig dolgoztam ott, majd egészségi okok miatt néhány évre vissza kellett vonulnom.

1999-től főiskolán tanítottam, a Soproni Benedek Elek Tanítóképző kihelyezett részlegén, aztán a Selye János Egyetemen, de hiányérzetem volt, ezért az oktatás mellett a révkomáromi bencés rendházban kiállításokat is szerveztem. Aktív kapcsolatban álltam a művészkörökkel, szimpóziumokkal.

limes
Fotó: Szabó B. Renáta

Azt a nagy elméleti tudást, amelyre szert tettél az évek folyamán, kurátorként alkalmazni tudtad-e a gyakorlatban? Egyáltalán mi a különbség a művészettörténész és a kurátor között?

A kurátor felügyelő. Egy-egy témával vagy technikával foglalkozó művészeti alkotásokat hoz „tető alá”. Viszont a művészettörténész történelmi kontextusokban nézi, vizsgálja a kiállítási anyagot. Tisztelettel, alázattal nyúl a művekhez. Történeti tudás, korismeret, helyzetismeret, a közönség összetételének ismerete nélkül ezt nem lehet csinálni.

Meg kell találnunk azt a többletet, mélységet az alkotásokban, a kiállítások koncepciójában, ami továbbviszi a társadalmat.

Vajon hány kiállítás valósult meg az elmúlt csaknem húsz évben a galériában?

2001-től 2020-ig összesen 325 kiállításunk volt. Ezenkívül 18 irodalmi est, könyvbemutató is legalább 8, és 11 koncert.

Van olyan projekt, amit kiemelnél, esetleg amire fölöttébb büszke vagy?

Minden kiállítás fontos nekem. Fontos, hogy aki ide belép, elvigyen valamit. Ha katarzist nem él is át, de érezze az alkotásból feléje áradó szeretetet.

Amire viszont büszke vagyok, az a Szabó Gyula, Dolán György, Szűcs Jenő, Platzner Tibor, Dúdor István, Földi Péter (utolsó nagy élményem) gyűjteményes kiállítása, de Olbram Zoubek cseh szobrásszal együtt dolgozni is élmény volt.

Bölcsészként hogyan tudtál menedzselni egy ilyen galériát? Miként lehet fenntartani egy épületet, ha nem biztosított a szükséges anyagi háttér?

Szívvel-lélekkel. Ezért mondják, hogy én itt élem az életemet. A városháza évente egy fix összeggel biztosítja a rezsi egy részét, de ezenkívül állandóan pályázunk, támogatókat keresünk. Amikor szükséges, szerencsére valaki mindig lép. Pillanatnyilag ketten tartjuk a frontot, de sokan vállalnak részfeladatokat minimális fizetségért.

Főleg a pozitív visszajelzések miatt csinálom. Nem a pénz és a hírnév a lényeg. Ha a látogató kezd kötődni a műhöz, vagy csak emlékezteti őt valamire, már megérte.

Nemzetközi szinten milyen kapcsolatrendszere van a Limes Galériának?

A SZINPAT művészein keresztül kapcsolatunk van Amerikával, Iránnal, Franciaországgal, Németországgal, Oroszországgal, Magyarországgal, Erdéllyel, a Vajdasággal, Csehországgal és természetesen a szlovák képzőművészekkel. Prágából nagyon szoros kapcsolatot ápolunk a Concordia Társasággal.

limes
Fotó: Szabó B. Renáta

Vannak-e állandó, visszatérő projektjei a galériának?

Számontartjuk a felvidéki magyar jubilánsokat, illetve, ha valami rendkívüli dolgot csinál valaki, azt is bemutatjuk.

Példaként megemlíteném Smidt Róbert 6 méteres plasztikáját. A magyar történelem jeles eseményeit faragta ki háromnegyedes domborműben. Vagy Olbram Zoubek Brünnből, aki kétszeres embernagyságú szobrokat állított itt ki. Monumentális élmény volt.

Vannak gyerekprojektek is!

Igen. Az is nagyszerű, amikor a gyerekek egymás alkotásait nézik meg. Annak idején a művészetpedagógiát is gyakoroltam a múzeumban. A nagy művészetre rá kell szoktatni a gyerekeket. Én megengedem, hogy megérintsék az alkotásokat, ami nagy örömöt szerez nekik.

A sérüléssel élőknek is szervezünk kiállításokat. Annak ellenére, hogy professzionális galéria vagyunk, az amatőröknek is helyet biztosítunk, vagyis a kifejlett művészi alkotásoknak. Ilyenkor az amatőr már valami többlettel tud a közönség elé állni.

Óriási élmény, amikor tolókocsikkal, világtalan gyerekekkel és kísérőkutyáikkal van tele ez a tér. Végigtapogatják a szobraikat, mert nem látják, csak tudják, hogy ez az övék. Az a boldogság az arcukon…

Olyan is volt, hogy szenvedélybetegek tartottak nálunk felolvasóestet a saját írásaikból.

Egy intézmény nem lehet elszigetelt a környezetétől. Tudnia kell, hogy mire van igény, és azt ki kell elégítenie. Úgy vélem, ha megvizsgáljuk Maslow motivációs piramisát, mi minden szintjének megfelelünk, még a fiziológiai szükségletekre is figyelünk, hiszen egy-egy kiállítás megnyitója alkalmával nagyon finom borokat és desszerteket szolgálunk fel.

Megjelent a Magyar7 2021/43. számában.

1
+4 kép a galériában
Megosztás
Címkék