A kéz a gondolatnak engedelmeskedik
Egy kiállításon szerettem bele Magyar György párkányi szobrász kisplasztikáiba. Egyszerű eszközökkel megalkotott dinamikus szobrai, kompozíciói akkor tárulnak fel teljes szépségükben, amikor leguggolunk, és a lehajtott fejű mesterek, a fagylaltját elejtő fiú, a verejtékező kocsis vagy a görnyedt nénikék arcába nézünk.
Az alkotóval az otthonában beszélgetünk, ahol szó szerint minden szegletből egy újabb alkotás bukkan elő. A falakat leánya, Szilvia festményei díszítik, aki örökölte édesapja művészi tehetségét, de végül a kerámia mellett döntött.
Himmler György mondta, hogy az ön kézjegye messziről felismerhető, szobraiból sugárzik az ősök iránti tisztelet és az utódok iránt érzett szeretet.
Bár a témáim sokrétűek, sokszor és szeretettel gondolok szülőfalumra, a közeli Szalkára, ahol a gyermekéveimet töltöttem. Még libákat őriztem, láttam a lovak patkolását, a disznóölést, Annuskát és Juliskát, a két szeretetreméltó, együgyű idős nénit kézen fogva. Ezeket mind agyagba formáztam, csakúgy, mint a nagyszüleimet, a szövetkezetesítés mellett érvelő fogatlan agitátort, a Párkányból elszármazott jeles embereket, akik máig elevenen élnek az emlékezetemben.
Mikor kezdett a szobrászattal foglalkozni?
Gyermekkorom óta szeretek rajzolni, gyakran szavaltam, a fotós szakkört látogattam, de fiatalkoromat kitöltötte a tanulás, később a házépítés. Szobrocskákat először a lányaimnak faragtam hársfából, később az agyag lett a kedvenc alapanyagom. Ezt azonban elég nehéz volt beszerezni. Nekem kellett rátalálnom a megfelelő minőségűre, kibányászni, átmosni, ülepíteni, de sokszor még így sem volt tökéletes az állaga. Később már Budapesten vásároltam, ami sokkal egyszerűbbé tette a munkát. 1984-ben volt olyan szokás a helyi Balassi Klubban, hogy portrét készítettek azokról az előadókról, akik már harmadszor látogattak el a klubba. Ez Simonyi Lajos bácsi feladata volt, de fokozatosan rám maradt. Később, amikor megalakult a Párkányi Képzőművész Kör, már inkább kisplasztikákat készítettem.
Hogyan készülnek a szobrok?
A hajnal számomra az alkotás meghitt időszaka. Ekkor még csendes és nyugodt minden, elevenen élnek bennem az éjszaka elgondolt képek. Vázlatokat nem készítek, mert a portrékat, alakokat, kompozíciókat tisztán látom a képzeletemben. Ami változhat, azok a technikai megoldások, mert az agyag szinte kívánja a tömörséget. Hiába képzelem el, hogyan fogom például a ló lábát ábrázolni, ha nem tudom megfelelően merevíteni, felesleges az elképzeléshez ragaszkodni. A kezdeti időszakban például kislányom egész alakos szobrát próbáltam megformázni. Ha a kínai agyagkatonák még ma is sorakoznak, nekem miért ne sikerülne! Már megvoltak a lábak, de amikor a csípőhöz értem, az egész összeomlott a súlya alatt. Sokszor a saját káromon tanultam, magam kísérleteztem ki a merevítési technikákat, készítettem olyan eszközöket, állványokat, amik könnyebbé teszik a munkát, stabilabbá a szobrokat. Úgy el tudok merülni az alkotásban, hogy elveszítem az időérzékem, az órák perceknek tűnnek. Előfordult, hogy kora reggel bevettem magam a műhelybe, és étlen-szomjan dolgoztam, s csak akkor eszméltem, amikor a feleségem megérkezett a munkából. Ritka az ilyen ihletett állapot, ami fantasztikus érzés, de én a lassúbb, verejtékesebb alkotómunkát is élvezettel végzem.
Mennyi idő alatt készül el egy szobor?
Ez nagyon változó, van úgy, hogy a nap végére végleges formát nyer, de a legtöbb esetben hetekig csiszolok, finomítok rajta, ha csak egy szem alatti ráncot is. A szobor megformázásával azonban még közel sincs vége a munkának. A kész szobrot darabokra kell vágni, majd kiüregelni, hogy tartósabb és könnyebb legyen, majd újra össze kell illeszteni. Az üreg azért is fontos, hogy a kiégetéskor keletkező gázok távozni tudjanak. Eleinte hagytam mindet a maga cserépszínében, később már sötétebb színekkel és bronzhatású festéssel is kísérleteztem.
Ahogy elnézem, témában nincs hiánya.
Akad olyan téma, amely szembejön, és akad, amely befészkeli magát a gondolataimba, és addig nem ereszt, amíg formát nem kap. A párkányi csata egyik évfordulóján fogalmazódott meg bennem, képet készítek a csatáról egy korabeli rajz alapján, amelyet később a helyi Ady Endre Alapiskolának ajándékoztam. Ahogy a források után kutattam, rátaláltam Az szalkai mezőn vívott viadal című versre, amely az 1544-es törökök feletti győztes csatát örökíti meg. Ezt is képpé formáztam, valamint Tinódi Lantos Sebestyén alakját is, aki a csatát megénekelte. Néhány szobrot felkérésre készítettem iskolák névadására, ünnepekre, vagy barátoknak. Olyan elvont témákra is próbálok kifejezési formát találni, mint a hét főbűn, vagy például a közmondások.
Jelenleg min dolgozik?
Nagy méretű képeket készítek a bényi kutacska zarándokhely kálváriájának stációihoz. Épp a napokban fejeztem be a tizennegyediket, már csak a keretezés van hátra. Mivel egy betegség folytán a jobb kezem alig tudom használni, bal kézzel munkálom meg az agyagot. De szerencsére fejben dől el minden, ha gondolatban készen van a mű, akkor a kezek engedelmeskednek.
Az írás megjelent a Magyar7 2019/35. számában.
