A hegedű sem tud hegedülni
A Helembán élő M. Nagy Lászlóval, ma már nyugdíjas napjait élő fotóriporterrel a mátyusföldi Galántán találkoztam a Sorsom ez nekem című fotóalbumának bemutatóján. Laci vagyok, mutatkozik be könnyedén, visszafogottan, szerényen. Azonnal érezni, hogy egy nagybetűs emberrel találkozom, aki önerőből küzdött végig egy nem könnyű, a társadalom által máig nem értékelt pályát.
Megkér, hogy ne kérdezzem életrajzi adatokról. Aki ismeri, annak nincs rá szüksége, aki nem, az úgyis megtalál róla mindent a világhálón. Megnyugtatom, kizárólag szakmai láncra fűzöm beszélgetésünk gyöngyszemeit. László éles elméjű, jó megfigyelő, kiváló humorral megáldott beszélgetőpartner, szinte előre válaszolja meg a kérdéseimet.
Ön elismert fotóriporter, végigjárta a szakma minden stációját. Van-e krédója a fényképezéssel kapcsolatban?
Szerintem a fotónak van egy nagyon érdekes tulajdonsága: a fotó igaz. Lehet tiszta vagy zavaros is, de a fotós arra törekszik, hogy a képen rend legyen. Ezt a két szót emelném ki: igaz és rend.
A szakma mestereként kifejtené, ki a jó fényképész? Lehet rosszul fotózni?
Az én legnagyobb bajom, hogy a „tudományom” a hamvaimmal együtt az Ipolyban fogja végezni. Gondolok itt a profi fotózásra, mert az a kutyának sem kell. Olyan okosak ma már a mobiltelefonok és ettől persze az emberek is, hogy azt hiszik, egy telefon is tud fotózni. A telefon nem tud fotózni, a hegedű nem tud hegedülni, a zongora nem tud zongorázni. Aki a kezébe veszi, vagy odaül mellé, annak kell megdolgozni érte. A fotó nem ott jön létre, ahol készül, az már valahol legbelül, korábban megfogan. Ez csak akkor lehetséges, ha az ember szíve át van itatva alázattal, tisztasággal és emberszeretettel. Mert fotózni mindenki tud, de emberszeretet és tisztesség nincs mindenhol.
Vagyis nemcsak nézni kell, de látni is.
Az a jó fotó, amelyikbe lelket tudsz lehelni. Van egy gondom a szakmán belül is, vannak fotósok, akik fantasztikus dolgokat csinálnak, a munkáikban lehet gyönyörködni, csak éppen a mondanivaló hiányzik belőlük. Ebben különbözöm – legalábbis úgy gondolom – a fotóművészektől. Legtöbbször tudatosan fényképezek, és tudatosan keveset fényképezek. Van, aki azzal dicsekszik, hogy egy eseményen több mint ezer fotót tud készíteni. Ezt végignézni sincs idő. Lehet, hogy akad benne tíz gyönyörű fotó, de állítom, hogy nem találod meg, mert egyszerűen belefáradsz.
Át lehet adni ezt a tudományt egy új generációnak?
Jártam például a galántai gimnáziumban, hogy a gyerekeket rávezessem, ne hülyeségre használják a telefonjukat, hanem alkossanak valamit. A kutyáról, a macskáról, a nagypapáról, a tájról, a falu értékes dolgairól, és rakjanak össze egy diaporámát. Én nagyon szeretem a fiatalokat, mert előttük van az, ami számunkra már a múlt, de sokszor azt látom, hogy butaságokra pazarolják az idejüket.
A diaporáma nehéz műfaj. Képekkel kell elmondani egy olyan mondanivalót, amit a néző nem élt át.
A diaporáma nagyon fontos része a jó zene, az úgy aláfesti a fotót, hogy hihetetlen. Lehet benne beszéd, ének, gondolat. Csodálatos, ahogyan egymástól független fotók mennek sorban, és ki tudsz alakítani egy gondolatot, el tudsz mondani valamit.
Hol található a csoda?
Egyszer Komáromban voltam egy rendezvényt fényképezni. A maroknyi kis gépemet látva egy fotós kolléga megkérdezte, hát te miért nem a rendes gépeddel fényképezel? Hát nekem ez a rendes gépem, nekem ezzel kell fényképezni, válaszoltam. Én nem mehetek el Izlandra a sarki fényt fényképezni, mert az a pénztárcámnak idegen. Nekem itt, az Ipoly partján, a Duna-kanyar bejáratánál, Helembán kell megtalálnom a csodát. Ha kimégy a természetbe, ott olyan dolgokkal találkozol, amiről az ember álmodni sem tud. Csak nagyon oda kell figyelni, és együtt kell élni a természettel, mert ez máshogy nem működik.
Legerősebb oldala a szociofotó. Ki számít fotogénnek? Ki a jó alanya egy szocioportrénak?
Elég sok könyvet elolvastam, de sehol nem találtam választ arra, hogy mit jelent a fotogén kifejezés. Én a valóságot fényképezem. Nem teszek különbséget az emberek között, hogy szépek vagy csúnyák. Az embernek az arcán van az élete, a lelke. Ha ezt nem tudod jól lefényképezni, akkor csak egy fotót készítettél. Ami szintén nem mindegy. Amikor például egy nénikét vagy bácsikát fotózol, megilletődik. Őróluk csak akkor lehet jó fotót csinálni, ha te ott bútordarabként szerepelsz. Minden apró részletre oda kell figyelni, mert az ember magát nem látja, csak a tükörben fordított képet. Ha olyannak látod magad egy képen, amilyennek én is látlak, akkor jobban elfogadod magadat. Legnehezebb portrét fotózni, és a legnagyobb felelősség is. Isten őrizz olyan fotót közzétenni valakiről, hogy sértő legyen. Jelentek meg itt könyvek, kiadványok, amelyekben csapnivaló fotók szerepelnek emberekről. A fotózás örömét nem venném el senkitől, de a gond ott kezdődik, amikor már valaki közölni is akarja ezeket a fotókat. Abban a pillanatban már egy óriási felelősségvállalás kezdődik. A fotósnak kutya kötelessége olyan képet közölni, amelyről eszébe se jut senkinek, hogy őt bántani akarja.
Sokáig dolgozott sajtófotósként. Milyennek látja a mai, főleg digitális sajtót?
Óriási a különbség. Mi a valóságot fényképeztük, és nem manipuláltuk a fotókat. Most a celebek és a szenzációk világa jött el. Ha valaki megkérne, hogy minősítsem a lapokban most megjelenő fotókat, nem vállalnám, mert betörnék utána a fejemet. Egyszerűen borzalom. Semmitmondó fotók egész oldalon. Pedig egy fotó akkor üt, ha nagy. Na de rossz fotót ne nagyítsunk meg, mert az úgysem lesz jó! Én nem mernék megnagyíttatni olyan fotót, amin valami hiba van. Ugyanakkor ez fordítva is igaz. Ott vannak a bélyegek. Parányik, és mégis csodálni tudod őket, mert ott minden a helyén van.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/10. számában)
