Zsigmondy, a mélyfúrások úttörője
A pozsonyi Zsigmondy család fontos szerepet játszott a 19. századi magyar tudományos és műszaki életben. Ennek ellenére tájainkon nem sok szót vesztegetnek rájuk, a koronázóvárosban sem utcanév, sem tábla nem emlékeztet a családra.
A pozsonyi dinasztia alapítója Zsigmondy Sámuel (1788–1833) evangélikus lelkipásztor volt, aki az evangélikus líceumban tanított. Hat gyermeke közül az első, Zsigmondy Adolf (1816–1880) Bécsbe került, és orvosként praktizált. Az ő fia volt az 1925-ben kémiai Nobel-díjjal kitüntetett Zsigmondy Richárd (1865–1929) kolloidkémikus. Róluk majd egy más alkalommal írnék. Most essen szó Adolf egyik öccséről és Richárd nagybácsijáról, Zsigmondy Vilmosról, aki 1821. május 14-én látta meg a napvilágot Pozsonyban, és 1888. december 21-én Budapesten hunyt el.
Iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, később Szakolcán és Komáromban járt középiskolába. 1839–1842 között Selmecbányán, a Bányászati és Erdészeti Akadémián bányamérnöki stúdiumokat folytatott. A diploma megszerzése után előbb különböző bányamérnöki hivatalokban gyakornokoskodott, majd a Bánságba küldték terepmunkára. Az irányításával sikerült fellendíteni a kőszénbányászatot Resicán, ahol elhanyagolt tárnákat és nagy rendetlenséget talált.
A szénbányák mellett egyre jobban érdekelték az artézi és a termálkutakkal kapcsolatos műszaki kérdések. A felszín alatti mélyebb rétegekben sokszor hatalmas vízkészletek találhatók, amelyek oldott formában különböző ásványi anyagokat tartalmaznak. Az ilyen vizeket mozgásszervi panaszok és emésztési betegségek kezelésére és gyógyítására lehet felhasználni, ezért célszerű volt a felszínre juttatni őket. De legalább ilyen fontosak azok a hévizek, amelyek nemcsak a gyógyításban, hanem a különböző belső terek fűtésénél is hasznosnak bizonyultak. Ezekkel csak az a gond, hogy nagy mélységből kell őket kitermelni, miközben a fúróberendezéseknek a legváltozatosabb kőzetrétegeken kell áthaladniuk.
Zsigmondy első fúrt kútjai még „szerények” voltak. 1865-ben Harkányban „csak” 38,7 méterre kellett lehatolnia, de emellett meg kellett oldania, hogy a feltörő vizet maradéktalanul összegyűjtse és hasznosítsa. Két évvel később a Margit-szigeten már megközelítette a 120 métert, s a kút napi hozama 1500 m3 volt. A következő mélységi rekordját a Pozsega vármegyei Lipik városa közelében állította fel: a 64 °C hőmérsékletű vizet 234,6 méter mélyről tárta fel.
A ma annyit emlegetett Városligetben mintegy tíz évig tartó kitartó munkával sikerült akkor világrekordnak számító mélységbe jutnia: 970,48 méterről tárta fel a 74 °C hőmérsékletű, magnézium-, kalcium- és kénvegyületeket tartalmazó hévizet, amely a Széchenyi Gyógyfürdőt táplálta, de gyógyászati célokra is szolgált.
A fúrások során felszínre került agyagban érdekes, megkövült mikroszkopikus lények földi maradványai is megtalálhatók voltak, például mészvázas egysejtűek (foraminiferák), amelyeket Zsigmondy Vilmos kedvvel tanulmányozott, de közben annyira megerőltette a szemét, hogy az egyikre megvakult. Később emiatt már inkább cikkek és könyvek írásával foglalkozott, ezek elismeréseképpen a Magyar Tudományos Akadémia is a tagjai közé fogadta. A mélyfúrásokat unokaöccsére, Zsigmondy Bélára hagyta.
Megjelent a Magyar7 51. számában
