Vissza a ceruzához
Ha barkácsáruházban járok, néha veszek egy-egy ács- vagy kőművesceruzát is. Valószínűleg már több van belőle otthon, mint amennyit életem során hobbiprojektjeimhez el fogok használni, de a ceruza olyan, mint a magyar nóta: egyfajta személyi érettség is szükséges a megértéséhez.
Sokáig tollal írtam, mígnem aztán az egyetemen az egyik évfolyamtársam kezében nem láttam meg egy sárga, háromszög alapú ceruzát. Nem volt benne semmi extra, csak jól nézett ki. Vettem én is egyet magamnak, azzal írtam a könyvtári cédulákat...
A digitális kor rideg üvegfelületei és a billentyűzetek kopogó ritmusa közepette a ceruza afféle anakronisztikus eszköz marad(t).
Minden egy rituáléval kezdődik. A ceruzahegyezéssel, mely több mint előkészület. Ez egyfajta meditáció, ahogy a faragó fémkése beleharap a puhafába, majd kigöndörödik az illatos forgács. Abban is megmaradt valami a kézzel írás érzékiségéből, ahogy a plajbász halad a papíron. Nem gépies közönnyel siklik, mint a golyóstoll, hanem sercegve megküzd a Moleskine jegyzetfüzet minden egyes rostjával. Az a finom, száraz sercegés a gondolat fizikai megnyilvánulása, egy belső monológ kísérőzenéje.
Megjelent a Magyar7 2026/21. számában.
