Vétkesek közt… - Nyílt válasz az Aktuality.sk szerkesztőségének és Ctibor Linghartnak

A filmben egyértelműen elhangzik az is, hogy a vérengzésnek az akkori és mai megítélése is emberiesség ellen elkövetett bűntett, és mivel főleg a német és a magyar etnikum ellen, az ő „eltüntetésükre“ irányult, egyben genocídium is. Egyértelmű, hogy E. Beneš és kormányának a médiában is megjelent felhívására történt a kivégzés, és a többi áldozat (négy szlovák, egy-egy cseh sírásó illetve orosz feleség) csak „járulékos vesztesség“, az „aktus“ véletlen szereplői, mivel az elkövetők a bűncselekményről tanúkat nem hagyhattak. Ennek besorolása erkölcsileg súlyosabb, ez már kimeríti az etnikai tisztogatás vagy népírtás fogalmát is.

Azt, hogy miért népirtás a pozsonyligetfalui vérengzés Janics Kálmán már 1979-ben A hontalanság évei című könyvének első kiadásában részletesen kifejtette és bizonyította. A második kiadása 1989 Budapesten jelent meg, ebben volt található a Kis Katyn a Duna partján című írása, a ligetfalui népírtás tényének ismertetésére. (1979/1989 A hontalanság évei. Bern/Budapest, angolul: 1982; szlovákul 1994-ben jelent meg, lásd képen a borítólapját).

Ezek a bűnök ma már az ENSZ alapokmányában vannak rögzítve (1968-tól), és összevonva az emberiesség elleni vétségekkel az elévülhetetlen bűnök kategóriájába tartoznak. Milyen háborús és emberiesség elleni bűntettek taroznak ide, kimásoltam: (szlovákul itt olvasható)

Háborús bűncselekménynek számítanak:

• egy katonailag megszállt terület lakosságának bántalmazása, meggyilkolása, vagy deportálása rabszolga koncentrációs táborokba;
• hadifoglyokkal, polgári internáltakkal való rossz bánásmód, meggyilkolásuk;
• védett személyeknek a szembenálló fél hadseregébe történő kényszerítése;
• túszok meggyilkolása;
• kémek, vagy más személyek, akiket tisztességes jogi eljárás nélkül ítéltek el háborús bűnösként bántalmazása, meggyilkolása
• települések indokolatlan megsemmisítése, vagy bármilyen objektum lerombolása, ami nem indokolható meg katonai szükségszerűséggel.

Ebből egyértelműen következik, hogy az 1945. július 14-én a köpcsényi osztrák-csehszlovák határon, a Nemzetközi Vöröskereszt okmányaival és ellátmányával átkelt 620 személy, volt amerikai hadifogoly feltartóztatása és koncentrációs táborba való zárása már magában háborús bűn volt.

A „megbízhatatlan magyarok“ (lásd Branislav Bukovan vallomását a Bacušan perben) pedig ezt a bűnt, az áldozatok etnikai megjelölése miatt erkölcsileg egy súlyosabb megítélési „kategóriába” helyezte. De csak erkölcsileg, jogilag a bűnügyi besorolása ugyanott, az elévülhetetlen bűnök között maradt. Az erkölcsi bűnügyi besorolást pedig a közvélemény mondja ki és ebben az áldozatok etnikai megkülönböztetése miatt a hozzátartozók véleménye a döntő.

Én – tekintettel a két kivégzett unokabátyámra és az öt debrődi fiúra – egyértelműen népirtásként határozom meg a Ligetfalun és más, az akkori Csehszlovák területén, a német, illetve szlovák fasisztáknak a hazai zsidó és roma etnikum tömeges likvidálása után, már békeidőben bekövetkezett német és magyar etnikum kárára végrehajtott tömegmészárlásokat, egyéni kivégzéseket és halálra-kínzásokat. Felbújtónak pedig kizárólag Edvard Benešt, a Csehszlovák kormány volt miniszterelnökét tartom. További felelősnek a kormány, az OBS (obranné spravodajstvo – Hírszerzői Védelmi Alakulat), a milícia és a hadsereg tagjait, a népirtásban való részvétük mértékének aranyában. Valamennyiüknek a Nürnbergi Nemzetközi Bíróságon vagy az ENSz Büntető Tanácsa előtt lett volna a helyük.

Abban is teljes mértékben egyetértek Karl Swarzenberg, volt cseh külügyminiszterrel, hogy az elévülhetetlen bűnök mai megítélése szerint Benešnek és kormánya tagjainak a hágai Nemzetközi Bíróságon lett volna a helyük. (Tehát nem az én személyes okoskodásom, hogy a Ligetfalun és máshol elkövetett tömegmészárlások, háborús bűnök!)

Súlyosbító körülmény az is, hogy a kormány semmit nem tett az áldozatok védelmére, megfosztották őket az állampolgárságuktól, ezzel a mindenkit megillető jogivédelemtől, a tisztességes bírósági eljárástól, és szülőföldjükön földönfutókká tették őket. A média segítségével hajtóvadászatot indítottak ellenük és a (tömeg)gyilkosaikat elnöki amnesztiában részesítették (lásd a 115/1946-os amnesztia törvényt. (Cseh nyelven itt olvasható: https://www.epi.sk/zzcr/1946-115 ).

A 17. ligetfalui gyalogezred első szakaszában szolgáló tisztek és katonák nem Juraj Janošíkra játszó, 17.-19. századi útonállók, romantikus szegénylegények vagy közönséges rablók, hanem a Csehszlovák Hadsereg reguláris katonai alakulatának állományába besorozott katonák, és a Csehszlovák Katonai Titkosszolgálat kötelékében is bejegyzett titkos ügynökök voltak. Egy valóban demokratikus társadalomban az ő általuk elkövetett bűnök különös szigorral esnek törvényi és erkölcsi elbírálás, illetve jogi megítélés alá! Minden próbálkozás a tettük lekicsinyítésére és mentségére etikátlan mellébeszélés és szerecsenmosdatás. Miért?

Mert ezek az emberek nem csak tömeggyilkosok voltak, hanem sorozatgyilkosok is, amit a legfelsőbb katonai vezetők (köztársasági elnök, hadügyminiszter) utasítására vagy jóváhagyásával hajtottak végre. Gyilkoltak partizánként a front megérkezése előtt és alatt Szlovákiában és öltek a háború után, békeidőben milicistaként, a harcihírszerző csoport (OBS) tagjaként és katonaként Csehszlovákia egész területén. Nevük ott szerepel a partizánok által elkövetett kivégzések és az észak-csehországi pogromok végrehajtói között, nem csak a přerovi és a ligetfalui vérengzések hóhérainak listáján.

Kedves Ctibor és az Aktuality szerkesztősége, komolyan gondolják azt, hogy a přerovi vérengzés során csak a 184 német legyilkolása volt háborús bűn, a 77 magyar, a négy szlovák és egy-egy cseh és orosz személy kivégzése csak rablógyilkosság volt? Vagy netán azt akarja „mondani”, hogy csak a Csehország területén elkövetett bűn népírtás, de már máshol, Szlovákia területén elkövetett hasonló esett, ugyanazon gyilkostól már nem az? Létezett szelektív bűn és gyilkosság Csehszlovákiában, nemcsak csak szelektív beneši demokrácia? Ezért csak Csehországnak van kötelessége bocsánatot kérni a németektől, de már ez nem vonatkozik az országban élő magyarokra és más nemzetekre, köztük a magyar zsidóságra, mert azt Szlovákia területén követték el? Szlovákiának ezekért a bűnökért nincs miért bocsánatot kérnie? Önök, szerint, van ilyen gyilkolási, emberi szkizofrénia a világon?

(Meglett a Kapu filmstúdió 1996-ban készített Magért nem felel senki című dokumentumfilmje a přerovi és a ligetfalui vérengzésről. Benne található Anton Rašla csehszlovák katonai ügyész pontos jogi elemzése, miért háborús és emberiesség elleni bűntett a békeidőben elkövetett (a közismert két és még számtalan más) vérengzés Csehszlovákiában, és miért nem vonatkozik rá E. Beneš 115/46, vagyis az 1946. május 8-án kiadott amnesztiatörvénye, amely egy hónappal később, 1946. június 4-én lépett érvénybe! A két bűntény nem választható el egymástól, mint anno Csehszlovákia, mert az elkövetői kör tagjai azonos katonai ügynökséghez tartoztak, a hírhedt OBS - Ozbrojené spravodajstvo, magyarul a Hírszerzői Védelmi Alakulatnak a Szovjetunióban kiképzett tagjai voltak azok, akiknek nemcsak ez a két, hanem Észak-Csehországban egy egész sor halálos kínvallatás, egyéni és tömeggyilkosság van a bűnlajstromán!)

Uraim, hölgyem, amit Önök az Aktuality hasábjain elmondtak, attól még Karol Pazúr fia is etikusabban és igazabban nyilatkozott, mert amikor megtudta, hogy az apja a háború után milyen bűnöket követett el, minden kertelés, mellébeszélés és mentegetőzés nélkül kijelentette, „ezért a tettéért apámat fel kellett volna akasztani”!

Meg kell jegyzem, hogy én a ligetfalun történtekkel kapcsolatban számtalan más, egymást megerősítő tanúvallomással is rendelkezem, nem csak a Bacušan-per 50 tanújának eskü alatt tett nyilatkozatával. Például a ligetfalui haláltáborból megszökött három levente egyikének tanúvallomásával, melynek alapján a Szökés a haláltáborból című könyvemet megírtam. A köpcsényi haláltáborba 1945. július 14-kei napon – a könyvem főszereplője K. László elmondása szerint – egy 620 fős tömegben 99 levente érkezett. Még elindulásuk előtt, a Csehszlovák Vöröskereszt müncheni képviselőjének kérésére, a hazainduló felvidéki leventékről személy szerint ő készített egy listát. Ez ahhoz az engedélyhez kellett, amellyel az amerikai zónából át tudtak lépni az Ausztria jelentős részét megszállva tartó Vörös Hadsereg ellenőrizte szovjet területre és onnan Pozsonyba. A lista miatt Lacinak haláláig bűntudata volt, mert ezt a névsort látta Smetana kezében, amikor a táborban felsorakoztatták őket. Közülük hat leventét a helyszínen tarkón lőttek, mert nem a parancs szerint ürítették ki a zsebüket és amerikai cigarettát (Camel) találtak náluk. Ő és két társa 1945. 07. 17-én szökött meg a táborból, de csak ketten maradtak életben. (Pista nevű társuk valószínűleg a Dunába fulladt. Lásdt a Szökés a haláltáborból című könyvemet.)

A címben szereplő bibliai mondást azért fontos megszívlelni, mert a történtek, ezeknek a súlyos bűnöknek a mai felelőtlen megítélésével az elkövetőit kör tagjait védelmezik és a büntetlenségük később, egy újabb generációnál másokat is hasonló bűnök elkövetésére sarkall. Amikor erről beszélük, feltétlen meg kell említeni Sebrenica példáját, amely nem következett volna be, ha 1944-45-ben a Tito partizánjainak gaztetteit, az elkövetőket Jugoszláviában példásan megbüntetik.

Erkölcsileg elfogadhatatlan az a hozzáállás is, amit a véletlenül előkerült emberi maradványokkal kapcsolatban a (cseh)szlovák rendőrég eddig tett. (Sajnos ez volt a kommunista idők gyakorlata is, ez innen öröklődött át napjainkra. Ami azt bizonyítja, hogy a belügy felelős tisztjei tudtak a ligetfalui árokrendszerében nyugvó kivégzett német és magyar családokról, hadifoglyokról.) A bejelentések alkalmával a rendőrség, ha ki is jött a pozsonyligetfalui erődrendszerhez, eddig soha nem indult eljárás az emberi maradványok kilétének megállapítására vagy az áldozatok halálának körülményeire, okára irányuló vizsgálat. Tudták, hogy csak maguknak okoznának súlyos gondot ezzel a katonai elhárítás embereinél. Legtöbbször a maradványokat minden ceremónia nélkül visszahantolták oda, ahol megtalálták.

Én 1979. augusztus 1-től élek Pozsonyban. Az épülő ligetfalui lakótelepekkel kapcsolatban az 1980-as években két Új Szóban megjelent cikket is olvastam, amiben emberi maradványok kiásásáról adtak ki rövid hírt. Az egyikben 5 magyar katona, a másikban 21 gyermek és asszonyok tetemei kerültek elő az Udvarok (Dvory) nevű városrészben épülő panelházak alapjainak ásása közben. Mindkét cikkben diplomatikusan, 2. világháborús áldozatokról beszéltek, de a további vizsgálatokról nem szóltak a hírek. Így volt ez – a tanúnk megítélése szerint – 1992-ben megtalált emberi maradványok esetében is, a megásott gödörtől (villanypóznától) távolabb újra elásták a maradványokat. Ezért lesz fontos talajszondával újra átvizsgálni a tejes erődrendszer környékét, még ott is, ahol 1947. április 28-a és 1947. augusztus 15-e között a pozsonyi ügyészség Ernest Bacušan tetemét nem kerestette!

További súlyosbító körülmény, hogy a Bacušan ügyében eljáró bíró nem volt hajlandó más, tömeges vérengzéssel kapcsolatban tett tanúvallomásokat besorolni a vádlottak peranyagai közé, és ezekkel az áldozatokkal kapcsolatban is megvádolni a három elkövetőt, név szerint Edvard Kosmelt, Bedřich Smetanát és Jozef Jančót. Én Prágából, a volt Csehszlovák Katonai Bíróság archívumából úgy kaptam meg a jegyzőkönyvet, hogy „egy árvíz idején ezeket a vallomásokat kimosta a Vltava vize a peranyagból”. Amikor telefonon kifogásoltam a küldemény értéktelenségét, ez volt a hiányos küldeményre az ott dolgozó levéltári alkalmazott válasza. Jellegzetes cseh humorral jelezte felém, hogy a titkosszolgálat (az „árvíz”) belenyúlt a bírósági peranyagba. Az ötven tanú vallomásából csupán 17 értéktelen vallomást hagytak benne.

Ebből számomra két következtetés vonható le:

1. a ligetfalui vérengzést soha nem tárgyalta a csehszlovák bíróság, így hazai jogászok a nemzetközi jog kritériumai alapján nem is minősíthették az elkövetett bűnök súlyát.
2. A csehszlovák, illetve a cseh és szlovák politikai elit a mai napig fél nyilvánosságra hozni a Csehszlovák Katonai Titkosszolgálat emberei által a 2. világháborút befejezését követő időszakában, békeidőben a cseh és szlovák nemzetállam megteremtése érdekében elkövetett etnikai tisztogatás áldozatainak számát.

Hozzá kell még tenni, hogy az 1946-os részleges és az 1950-es részletes népszámlálás adatait is titkosította Edvard Beneš, majd Klement Gottwald kormánya, nehogy az adatokból kiolvasható legyen az 1930-as népszámlálás adataihoz mérten, az itt őshonos etnikai csoportok vesztességei. Erről részletesen olvashatnak az 1946 – Egy évvel a háború után címen kiadott konferencia anyagunkban magyar- és szlováknyelven, Andrej Tóth (Tóth Endre) prágai történész előadásában. (Itt olvasható: E-könyv,1946.pdf )

Külön kell szólni arról a valótlan állításról, hogy a Csehszlovák Hadsereg alakulatai 1945. április 6-a után semmilyen formában nem voltak jelen Ligetfaluban, csak a szovjet katonák. Ez is csak a fogalmakkal és a szavakkal való játék. Azért, mert a Szovjetunióban megalakult Csehszlovák Légióba besorozott katonák (a Tiso-féle volt szlovák katonák, majd partizánok és a Szovjetunióban kiképzett félkatonai vagy hírszerzői katonai csoportok, a hírhedt OBS – Obranné spravodajstvo) kezdetektől fogva ott tevékenykedett, ahol a II. ukrán front harcosai. A Vörös Hadsereg Pozsonyt megszállt alakulataihoz csatolva, pufajkában, „usankában” és dobtáras géppisztollyal a nyakukban, a szovjet „bajtársaikkal” Ligetfalun, Károlyfalun és a környező településeken ott rótták az utcákat, és ők már az új Csehszlovák hatalom, azaz Edvard Beneš kormányának elképzeléseit, a korábban (1945. április 5-én) Kassán kihirdetett kormányprogramját kezdték el megvalósítani. (Köztük a mellékletben látható idézetet E. Beneš 1945. május 16-án elhangzott gyűlöletbeszédéből is.)

Ezek az emberek, akiket a megszállt településeken milicistáknak, a vezetőiket komiszároknak neveztek, kegyetlenebb megtorlásokat hajtottak végre a front (1945. április 4.) alatt, mint 1945. június 20-a után – kivételt képez a különleges megbízatással érkezett, a Csehszlovák Katonai Elhárítás tisztjeiből és katonáiból verbuvált 17. ligetfalui gyalogezred első szakasza – a hazai reguláris katonai alakulatok.

Például Ligetfalun (1945. április 10-e körül, ismeretlen számú módosabb német és magyar családokat végeztek ki a BS-4-es erődnél), Károlyfalun (80 magyar hadifogoly kivégzése a királyhegyi Hosszúréten, az első világháborús betonerődök közötti futóárokba. Elkövető Jozef Zaťko, partizánvezér és csapata, aki ezzel a tettével még 1963-ban is dicsekedett. Az elkövetés időpontja 1945. április első dekádja volt.), Dévényújfalun (49 német hadifogoly kivégzése a vasúti töltésnél. Elkövető ismeretlen, feltételezés, hogy ezt is J. Zaťko és szakasza követte el, ebben az időben.)  Hidegkúton (egy négytagú család kivégzése, szintén ebben az időben).

Ezek a gyilkosságok mind-mind a front utáni, tisztogatási időszakban, az OBS tagjai, a milicisták és a komiszárok egyéni és csoportos aktivitásának az „eredménye” és nem a szovjet katonáké. (Ezt igazolja Sztálin 1945. január 25-én kiadott napiparancsa is, amelyben megtiltotta a megszállt területeken foglyul ejtett idegen katonák lemészárlást, mert rájuk a Szovjetunió újjáépítésében lesz szükségük! Ezek után kezdődött el a civil lakosok begyűjtése „málenkij robotra”.) Mivel ezek a bűnök főleg lakossági bejelentések alapján váltak ismertté, nagyon itt az ideje annak is, hogy utána járjuk mi a lakossági bejelentések és a volt partizánok dicsekvésének valóságalapja?

Ma már rendelkezésre áll olyan talajszonda, amivel 2-3 méter mélységben kimutathatók az áldozatok földimaradványai. Amint ez a tevékenység a járványügy miatt lehetővé válik, a beszéd, a szócséplés és a felesleges vitatkozás helyett az energiánkat arra kell fordítani, hogy a szondázást megszervezzük. Részünkről ez lesz a válasz az Önök – hadd ne minősítsem – a háború utáni csehszlovák tömegmészárlásokról kialakított minősíthetetlen „szakmai” véleményükre, ami számunkra elfogadhatatlan, mert sajátosan nemzeti és közismerten szelektív történészi „filozófia”. Megítélésünk szerint ebben az ügyben ez a közvélemény vagy legalábbis minden tisztességes szlovák és magyar ember elvárása tőlünk.

Óva intenék minden olyan igyekvőt, aki ezt a témát újra a szőnyeg alá akarja söpörni, hogy ezt megtegye, mert a vérengzés illusztrációjaként olykor használt szebrenicai és katyni felvételek, akkor következhetnek be. Ezek a képek figyelmeztetésként pontosan ezért szerepeltek az írások és a film témái mellett! (Jugoszláviában sem történt meg a 2. VH alatt és után a magyar és más etnikumok ellen a partizánok által elkövetett vérengzések kivizsgálása és a vétkesek megbüntetése. A széthullott impériumban, a tettek negyvenéves elhallgattatása miatt, újabb vérengzés lett a következménye. Katynban pedig tudjuk, hogy mi volt a szovjet KGB gyilkosainak célja: lefejezni a lengyel értelmiséget, valamint az őket védelmező hadsereg vezérkarát és katonáit. E. Beneš és kormánya Csehszlovákiában is ezt a példát követte a háború utáni intézkedéseivel. Lásd a kormány 1945. december 4-én tartott ülésének jegyzőkönyvét. Štátní ústřední archív Praha, ÚV KSČ. Fond: 100624, svázek 139, aj: 1494 és a KGB szakmai kiképzésével az OSB – Obranné spravodajstvo, a hírszerzői harci alakulatok létrehozása már a Szovjetunióban, amelynek tagjai otthon, Csehszlovákiában büntetlenül kínozhattak és gyilkolhattak le etikai csoportokhoz tartozó embereket.)

Összefoglalva: a front alatt és után minden Beneš-féle intézkedésnek, főleg az 1945. augusztus 2-án kiadott dekrétumainak etnikai jellege volt és van a mai napig, amely a kormányprogramban megfogalmazott cseh és szlovák nemzetállam megteremtésére irányul. Ezeket a tényeket Janics Kálmán orvos-politikus a könyvében dokumentumokkal részletesen alátámasztja. Ezenkívül, még egyszer ismétlem, érdemes figyelmesen végignézni a Kapu filmstúdió Magukért nem felel senki (1996) című dokumentumfilmjét. A film itt tekinthető meg: https://www.youtube.com/watch?v=YvbYY2-h26E

Van még két lényeges dolog, amiről eddig hangosan senki sem mert beszélni, (remélem, kutatótársam, Szabó József a rövidesen megjelenő könyvében megteszi), amit a ligetfalui táborban a Szökés a haláltáborból című könyvem tanúja (Laci) tapasztalt és mondott el. Ezek:

1. A fogoly nők csoportos megerőszakolása s az elkövetés után az áldozatok legyilkolása. (Ezt egy szigorúan titkos perben, 1945 szeptemberében a pozsonyi katonai bíróság tárgyalta, fő vádlottja J. Jančo volt, akit már a tárgyalás előtt menesztettek a hadseregből. Partizán társai nem feledkeztek meg róla, Ógyalla (Hurbanovo) komiszárja lett. Arról külön lehetne beszélni, mi történt itt és a környező falvakban 1945. augusztusától.)
2. A kiütéses tífusz-járvány, amely a táborban 1945. július közepén már tömeges méretet öltött. Következményeként, a járványban csak abban a hónapban 92 fogoly hunyt el és temették őket el a kivégzett áldozatok mellé! (Az interneten egy Ligetfaluról szóló kiadványban olvasható a Ligetfalui Helyi Nemzeti Bizottság 1945. szeptember elején írt levele és kérése a pozsonyi Kormányhivatal belügyi megbízottjához, G. Husákhoz, a Köpcsényi úti koncentrációs tábor felszámolásával és foglyainak szabadon bocsátásával kapcsolatban.)

Ezek és egy sor más könyv és dokumentumforrás (František Vnuk: Bolo povstanie slávne, Aristid Jamnicky: Oprášené histórie (Memoáre), Karol Samuel Korbel: Pamäti, Gustáv Husák 1945 márciusában küldött jelentése Sztálinnak a partizánharcokról, Kováts Judit Hazátlanok című könyve, Dunajszky G. Szökés a haláltáborból és a Ballada a szülőföldről c. könyvei, Fábry Zoltán Titkos naplója, Kapu Filmstúdió Magukért nem felel senki című dokumentumfilmje, stb., stb.), de főleg Janics Kálmán A hontalanság évei – Roky bez domoviny könyvének ismerete nélkül nagy felelőtlenség volt Önöknek ebben a témában cikkezni, mert tartalmuk minden objektivitást nélkülöz, s olykor, főleg a gyilkosok szemérmetlen szerecsenmosdatása, kínosan megmosolyogtató és felháborító.

Ezek a „védőbeszédek” csak a jövő tömeggyilkosait ösztönzik vérengzésre, ami számunkra, a Szlovákiában élő magyarok és Európában a békére vágyó emberek számára egy történésztől vagy tollforgató, oknyomozó újságírótól elfogadhatatlanok. Így csak szégyent hoztak az Aktuality Ján Kuciak nevével fémjelzett imázsára, mert a súlyos háborúsbűnök elkövetőinek elítélése helyett, etikátlanul vádolva az ügy egyik felfedőjét vették célba azzal a szándékkal, hogy elhallgattassák.