Történelmi szembesítések kímélet nélkül

Mottó: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?” (Thomas Mann)

Három hónappal ezelőtt olvastam el Mező Gábor újságíró-kutató A kultúra megszállása, A tévé megszállása és az Ellopni a lelket, megtörni a testet című könyveit. Egyenként is, de együtt végképp felért egy erős gyomorszájon vágással, ezért nem is tudtam hozzákezdeni ehhez a cikkhez sokáig, ugyanis szinte szédültem az olvasottaktól. Pedig itt nőttem fel, Magyarországon, ahol ezek a könyvek „játszódtak” és a „cselekmények” (amelyek sajnos nem fikciók) jelentős részben már az én életemben is (1975-ben születtem) zajlottak, egészen a közelmúltig nyúlóan.

Aki követi Mező Gábor munkásságát, tudja, hogy a szerző egyfajta hálózatkutató. Az 1945 és 1990 közötti világ ökoszisztémáit vizsgálja, de idősíkja természetesen néha túlnyúlik ezen, hiszen amikor például az állampárti sajtóvilág lenyúlását tárja fel, akkor a kilencvenes-kétezres évek magyar valóságát kell leírnia. 

Mélyen visszamegy az időben, egészen a Rákosi-féle terroruralom kezdeti éveihez, mert sok mindent megmagyaráz, amit „ott talál”.  Amikor a rettegett Államvédelmi Hatóság még nem egyed-uralkodóként kínozta az országot, hanem működött mellette a rezsimen belüli rivális, a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya. Ezek a gyorsan emelkedő figurák tényleg „úgy döntöttek, hogy gazemberek lesznek” és nagy szerepet vállaltak a diktatúra megszilárdításában. És hogy miért érdekes ez 75 esztendővel később? Mert az ávós tisztek, akik akkor szó szerint és gyakran élet-halál urai voltak, pár évtizeddel később egészen más területeken bukkantak fel a magyar közéletben.

Ott van kollégája, a sötét múltú Berkesi András is, akinek ponyvái máig százezernyi magyar háztartás polcain találhatóak meg, miközben sosem vonták felelősségre a Rákosi-rendszerben elkövetett tetteiért, és nem kellett (legalább erkölcsileg) felelnie az 1956-os forradalmat gyalázó irományaiért sem. Mindent átvészelt Molnár Gál Péter színikritikus is, akinek igazságtalan és érzéketlen kritikája az utolsó lökést adhatta a rossz korba született Latinovits Zoltán öngyilkosságához. A Luzsnyánszky Róbert néven 1963 és 1978 között az állambiztonság ügynökeként tevékenykedő és haláláig a balliberális médiában véleményvezér Molnár Gál Péter a rendszer volt, Latinovits az áldozat. Ez az, amit Magyarországon divat volt sokáig elmosni, a kádárista „egyrészt-másrészt” nyálkás lózungjaival.

Rendszerszintű folyamattá állt össze az, ahogyan az irodalom kulcspozíciói mellett a színház és a kabaré világa is kedvenc terepe volt az ötvenes évek erőszakszervezeteiből leszerelt, a gumibotot írógépre váltó bolsevik kádereknek. A hideg tekintetű és ravasz Komlós János a Mikroszkóp Színpad komisszár-vezetőjeként játszotta el az udvari kabarét a hetvenes években. 

Ő talán karakterében az egyik leginkább hű és jellegzetes képviselője az aczéli kultúrpolitikának, amelynek egyik lényegi eleme a nemzeti érdek tagadása volt. A másik (a tévés világé) lehetne Hajdú János, aki a kommunista tévé akolmelegéből, az elnyomó hatalom eszközeként uszított Csehszlovákiában üldözött Duray Miklós ellen. 

Ilyen emberek fújták a passzátszelet akkoriban Budapesten. Mező könyve éppen abban erős, hogy hátborzongató, gyakran egymásba fonódó személyes történeteken át mutatja be a tárgyalt évtizedek „színeváltozását”.

Családi drámákon, „munkahelyi” veréseken, vallatásokon, majd békésebb álarcokon és nyájasabb helyzeteken keresztül elevenednek meg a Rákosi-korban kezdődött és a Kádár-korban kiteljesedett pályaívek.

A könyvsorozatból teljesen egyértelműen kirajzolódik, hogy a Kádár-érában mennyire nem esetleges, hanem pontosan szabályozott volt, hogy minden politikailag érzékeny műfajban (irodalom, kabaré, színház, zeneipar stb.) lehetőleg egy-egy volt államvédelmi tiszt kiskirálysága legyen az irányadó működési modell. 

Azonban a kultúra megszállása – ami a tudatipar legfontosabb bázisa – nem lehet valódi egyeduralom egy igazi hálózat számára tőke és befolyás nélkül. Már A kultúra megszállása is kicsit „előretekint” a rendszerváltás utáni évekbe, de az elfuserált kilencvenes és kétezres éveket még inkább megmagyarázza a szerző másik kötete, A tévé megszállása.

De a kilencvenes évtizedben is még a korábbi évek moszkvai újságíró (és feltehetően hírszerző) képzéseinek stréber diákjai lakták be a képernyőt. Ők voltak a „szakma”. Három és fél évtized után is mellbevágó, hogy a médiában kompromittálódottak, a bűnösök is azt hitték a rendszerváltáskor, hogy lesz valamilyen büntetés vagy igazságtétel, nem maradhatnak tovább régi helyükön. De a hálózat maradhatott, sőt, szinte sértetlenül úszta meg a féloldalas változás éveit.

Amikor aztán látták, hogy elmarad a megtisztulás, újult energiával estek neki az első szabadon választott kormány torkának és váltak politikai aktorokká. A tévés kötetben pontosan kirajzolódik, hogyan vett részt a magyar televíziózás létrehozásában első pillanattól kezdve az állambiztonság több szerve is. Sejthető volt, de kijózanító, hogy a nagy legendák szinte mind valahonnan beültetett vagy akkor is aktív hálózati munkatársak voltak.

És itt már jön egy rakás név: gyerek-, és fiatalkorom sportriporterei, szórakoztató produkciók már akkor is zavaróan egocentrikus bohócai, diplomatává ejtőernyőzött komolykodó hajlongók, pártállami mikrofon-állványok és visszavonulni nem tudó, múltjukat kifestőkönyvként színező matuzsálemek. Itt is családi-, és klántörténetek világítják meg a tartós hálózat- és monopóliumépítés műhelytitkait, s ahogy összeáll a sok évtizedes kapcsolatrendszerekből fakadó régi-új világ, megérthetjük, hogy 2010 óta miért olyan hatalmas a csodálkozás és a sértettség, hogy nem csak egyfajta elit lehet egy országban. Hiszen övék volt itt minden. Pénz, paripa, befolyás, közvélemény és a nagybetűs Igazság. 

Azzal a túlhatalommal ugyanis, amivel a médiában, a kultúrában és a gazdaságban rendelkezett a szocializmus első, majd második és ma is aktív harmadik nemzedéke, itt évtizedekig nem kelhetett versenyre senki. Még a rendszerváltás után is kellett két élvtized, amíg recsegni-ropogni kezdett a múlt században ácsolt hatalmas építmény. 

Ha lehet, még komorabb, de legalább ilyen fontos témát vizsgál a harmadik könyv, az Ellopni a lelket, megtörni a testet című kötet, amely a szocializmus politikai pszichiátriai történetét elemzi tanulságos eseteken keresztül.

Ebben ávós orvosok, spiclik és sokan mások voltak a segítségére. Megrendítő emberi szenvedések, sorsok szemtanúi leszünk a történetek elolvasásával, közben jó és bátor verseket is olvashatunk, és utána korántsem gondoljuk azt, hogy langymeleg lett volna a kádári gulyáskommunizmus.

Mező Gábor: A kultúra megszállása, Századvég Kiadó, 2023

Mező Gábor: A Tévé megszállása, Századvég Kiadó, 2023

Mező Gábor: Ellopni a testet, megtörni a lelket – Erdélyi Szalon Kiadó, 2021

Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/18. számában.