Tiszteletadás a háborúba hurcoltaknak
Egy rendkívüli olvasmánnyal töltöttem az elmúlt néhány forró napot, Rózsahegyi Barnabás Néma hadsereg című könyvét olvastam. Sok tekintetben mondható rendkívülinek ez a kiadvány. Kezdve azzal a ténnyel, hogy a szerkesztő nagyapja, Wágner Levente (1897–1977) I. világháborús veterán, tartalékos mérnök hadnagy ezidáig lappangó doni naplóját terjeszti az olvasóközönség elé.
A könyv különlegessége, hogy hiteles, első kézből származó, és magas szintű nyelvismeretről és írói vénáról tanúskodó beszámoló a magyar 2. hadsereg 1942-43-as doni katasztrófájáról, mindemellett – és ez is nagyban növeli a rendkívüliséget – 120, ezidáig nem publikált, digitalizált és retusált színes fénykép egészíti ki. Kuriózumnak számít az is, hogy a napló írója gyorsírással dolgozott, csak hazatérte után, jóval később gépelte le feljegyzéseit.
De nem csodálkozhatunk, hogy nem adta közre, hiszen 1972-ig bűncselekménynek számított a Don folyó menti csatának csak az említése is. A borzalmakat túlélők senkivel sem beszélhettek traumáikról. A hozzávetőleg 120-130 ezer elesett katonát, tisztet és munkaszolgálatost nem illette meg a hősi halottnak kijáró elismerés, hiszen a II. világháború után a kommunizmus térhódítása során ezeket az áldozatokat és a túlélőket ellenségként tartották számon.
A kötet az 1942. szeptember 8. és 1943. február 19. közötti időszakot mutatja be emberközeli stílusban, amikor Wágner Levente a 205. munkavezető törzzsel és mintegy 400 zsidó munkaszolgálatossal a Don-kanyar térségében teljesített szolgálatot. A napló a mindennapok túlélési küzdelmeit, a front borzalmait, a hideget, az éhezést, majd a visszavonulást és a katonák lelkiállapotát is rögzíti.
Wágner Levente alakulata nem harcolt a fronton, hanem a fronttól tíz-húsz kilométer távolságra végezte tevékenységét. Elsősorban az utak járhatóvá tétele, téli szállások kialakítása, fedezékek és fegyvertárolásra szolgáló bunkerek építése volt a feladata. A gyakorta váltakozó frontszakaszok miatt azonban rendszeresen érték az ágyúzások, repülőgépi támadások, sokszor találták magukat a front közepén. „Azonnal siettünk vissza Peskibe, és háromnapi élelmet és takaróinkat magunkhoz véve, a műszaki rajzolóval együtt Jevdakovóba mentünk, s minthogy éppen beesteledett, a hűvös, szeles éjszakát egy ablak, ajtó és mennyezet nélküli istállóféle épületben kellett eltöltenünk. Szalmát terítettünk le, és az ajtónyílást két hordággyal betámasztva lefeküdtünk. Furcsa érzés volt a nincstelenek tanyáján fejem fölé helyezni revolveremet, a védelmet, és értékes fotómasinámat, amellyel regényes életem színes emlékeit gyűjtögettem.”
A Néma hadsereg háromrétegű dokumentumkötet. Az első, a fő vonal Wágner Levente hadi tudósításnak beillő naplója. A napi bejegyzésekből álló, sokszor töredékes, de emellett rendkívül érzékeny szöveg mérnöki pontossággal rögzíti a környezetet, a logisztikát, a munkaszolgálatosok állapotát, a hideg és az éhezés konkrét fizikai hatásait. A második vonal, a szerkesztői magyarázó réteg. Rózsahegyi Barnabásnak és a közreműködő történészeknek köszönhetően elénk tárulnak a pontos helyszínek, alakulatok, hadmozdulatok, és az általuk készített fontos térképek is nagyban segítenek eligazodni. Harmadikként a 120 színes fénykép értékét kell kiemelnünk, ezek adják a kötet vizuális tengelyét. Szerepük rendkívül fontos: kiegészítik a leírtakat, konkrétan láthatóvá teszik az éhezést, a fagyot, a szenvedést, megmutatják a szovjet falvakat, a romokat, a háború nyomait.
A napló hangja 1943 januárjában megváltozik. Az addigi mérnöki pontosságú, precíz leírásokat felváltja a szorongás, a szétesés, a reménytelenség. A csapatok szétszakadnak, a parancsok ellentmondásosak, a szovjet áttörés után mindenki egyéni menekülésre kényszerül. „Nehéz, havas úton kanyargunk ki a főútvonalra. Mind több az elhullott ló, néhol emberi tetem csoportos összevisszaságban, repülőtámadás áldozatai. Szörnyű a háború, nem kíméli a békés polgári lakosságot sem. Feltűnő, hogy mind több a menekülő család, kézi szánokon húzzák motyójukat. Hát ők is futnak fajtestvéreik elől? Úgy látszik, igen.”
Ma már eléggé ismert a 2. magyar hadsereg története, de a Néma hadsereg több új szempontot hoz. Például részletesen ábrázolja a munkaszolgálatosok helyzetét, kiszolgáltatottságát, láthatóvá téve történetüket, ezen felül fényképfelvételekkel kiegészítve mindazt a szenvedést, amelyben részük volt. A munkaszolgálatos századokban szenvedő magyarok – zsidók, politikaiak és keresztények – a névtelen hősei a doni katasztrófának.
Ki kell emelnünk a napló emberközeli mindennapokat ábrázoló részleteit, a borzalmakba hajszolt emberek sínylődését, de reménykedését is, és a kétségbeesett túlélni akarást. Így a könyv nem a csatát, hanem inkább a háború emberi tapasztalatát mutatja meg. Ezáltal és a sok fotódokumentációval együtt nagyban kiegészíti a magyar hadtörténetírást. Egyúttal mély főhajtást jelent a hősök előtt.
Rózsahegyi Barnabás: Néma hadsereg, Kiadja a BENEDETTI KFT., 2024
