Sokszínűség és kitartás – Nagy Erika munkásságának elismerése
Úgy hiszem, Nagy Erikának két igen jellemző tulajdonsága van, amely – véleményem szerint – meghatározta eddigi életútját: a sokrétűség és a kitartás. Az utóbbi szinte mindenre vonatkoztatható, a sokrétűség pedig elsősorban kultúraszervező munkájára és irodalmi tevékenységére, amely az íráson kívül az irodalmi élet szervezésére is vonatkozik. Nem könnyű minden elvárásnak és kihívásnak egy személyben megfelelni, de Erika, mint fentebb írtam, kitartó. Eleddig több könyvet megírt és megjelentetett, szervezte, szervezi írószervezetünk, a dunaszerdahelyi központú SZMÍT összejöveteleit, mindennemű találkozóit, intézi ügyes-bajos dolgait. Erikának azonban más elköteleződése is van. Lakóhelyén, Nyárasdon a Csemadok-alapszervezet elnöke. Munkáját a közelmúltban egy kitüntetéssel, a Csemadok Közművelődési Díjjal ismerték el…
Kedves Erika, szívből gratulálok a szép díjhoz! Téged sok oldaladról ismerhetünk, de most elsősorban nem íróként és nem is az SZMÍT titkáraként kérdezlek, bár biztos vagyok benne, hogy az írásról is szó esik majd. Mikor kerültél közelebbi kapcsolatba a Csemadokkal? Feltételezem, hogy már gyermekkorodban.
Először is nagyon szépen köszönöm a gratulációt. Eltaláltad, igen, a Csemadokkal már gyerekkoromban kapcsolatba kerültem, mégpedig úgy, mint az osztálytársaim közül mások is Ekecsen, tanuló diákokként szavaltunk, énekeltünk, táncoltunk, és szinte minden helyi Csemadok-rendezvényen felléptünk. Akkor főleg a téli időszakban rendszeresen voltak programok, de a helyi szervezetnek nyáron is megvoltak a maga kis rendezvényei. Abban az időben, amikor én gyerek voltam – ugye Ekecsen éltünk akkor – én csak arra emlékszem, hogy a kultúrházban folyamatosak voltak a színjátszó-, vagy táncelőadások, a szavalóestek. Voltak aratóünnepségek, s ugyanúgy akkor is megünnepeltük az anyák napját. Most a '70-es évek elejéről beszélünk, amikor még nagyon „ment” a falusi színjátszás, és mindezekből a Csemadok is aktívan kivette a részét. Ott ismertem meg jobban például Ravasz Józsefet, akit még a mai napig is látom a színpadon, nagyon szépen szavalt mindig.
Te is rendszeresen mondtál verset?
Akkor, úgy 8-9 évesen még rendszeresen, aztán én úgy döntöttem, hogy a szavalatot azt inkább másnak hagyom. Berényi Józsinak az anyukája, drága Cilike volt az osztályfőnököm, és nagyon ösztönzött minket, lányokat, hogy táncoljunk, és folyamatosan érdekes táncokat tanított velünk. Cigánytáncot, néptáncot, de modern táncot is népi elemekkel. Emlékszem, olyan is volt, hogy esernyőtánc, amikor papírokból készült esernyőkkel táncoltunk. Arra nagyon emlékszem, hogy a cigánytánccal meg az esernyőtánccal Nagymegyeren is felléptünk, és nagyon kellemes emlékként éltem meg. Cilike nagyon büszke volt ránk mindig, mert kitartóak voltunk. Aztán ugye ott volt a férje, a Jóska bácsi, az iskola igazgatója, aki az énekkart vezette, úgyhogy az iskola növendékeiből összeállt egy énekkar is, sok jól éneklő gyerekkel, mert nagy iskola voltunk. Rendszeresen próbáltunk, sok föllépésünk volt, így hamar a helyi kulturális élet közepébe csöppentem társaimmal együtt.
Nagyon színes volt a mi életünk az ekecsi alapiskolában, köszönhető ez a pedagógusoknak, az igazgatónak, mert ők tényleg mindent megtettek azért, hogy a tehetséges gyerekek ne kallódjanak el.
Felső tagozatos iskolás koromból arra még nagyon emlékszem, hogy egyszer csak rákaptam a könyvek ízére. Én váltig állítom, hogy nagyon kevesen olvastak annyit, mint akkoriban én. A legendás Vojtek Mártika volt a könyvtáros, aki még a mai napig is emlékszik arra, hogy én mennyit jártam a könyvtárba. Nagyon szerettem a nagy emberek életrajzát olvasni, már 11-12 évesen olvastam az „Így élt...” sorozat köteteit. Sok hasznom származott ebből, mert iskolában az irodalomórákon mindig feltettem a kezem, hogy én elolvastam egy könyvet. „Mit olvastál?”, kérdezte a tanító bácsi, és akkor röviden elmondtam a tartalmát, majd kaptam az egyeseket... De ha olvastam, akkor az iskolában is olvastam, s az iskolapadban mindig ott volt a könyv, persze tanítás alatt, főleg kémiaórán. Valahogy mindig rajtakaptak... De voltak tanítóim, aki hagyták... Nagyon szerettem fogalmazásokat írni. Volt, hogy amikor megírtam egy fogalmazást és leadtam, akkor azért nem kaptam vissza, mert nem akarta elhinni a tanító néni, hogy az én munkám eredménye volt a papíron. Persze erről szó sem volt, és azt sem tudtam akkor még, hogy mi az a plagizálás. De ez nekem akkor fájdalmas érzés volt... Pár hét után ugyan visszakaptam egy nagy egyessel, mert kiderült az igazság, de akkor már közömbösen fogadtam, hiszen megkérdőjelezte a kreativitásomat.
A reál tantárgyak nem igazán voltak a kedvenceid?
A matematika, a fizika és kémia nem igazán, viszont minden mást imádtam. A történelmet és a földrajzot nagyon is. Amikor befejeztem az alapiskolát, 15-16 éves koromban úgy gondoltam, hogy én már nagylány vagyok, s hátat fordítottam a szereplésnek. Viszont nagyon szerettem a könyveket, „mindenevő” voltam. Jókait nagyon imádtam, ő volt nekem a „fő emberem”. Aztán lassacskán én is elkezdtem írogatni, de eleinte még csak a fióknak. Aztán ugye az ember férjhez ment, családot alapított, de egy idő után rettenetesen hiányzott valami... És akkor újra elkezdtem írni, már kicsit komolyabban, és elkezdtem küldözgetni az írásaimat a szerkesztőségekbe. Bombáztam őket, persze csak mértékkel és például a Csallóközben, vagy az Új Szóban megjelentek meg írásaim.
Rövid történeteket írtál?
Inkább ilyen kis tárcákat, szösszeneteket, az életből vett témákkal, szociálisan érzékeny témákat dolgoztam fel.
Reflektáltál bizonyos történetekre?
Igen. Megírtam egy-egy kis történetet, amikor valami megindított. És olyan érdekes volt, mert nem emlékszem olyanra, hogy elutasítottak volna. Fiatal voltam, lelkes, de nevem nem volt, csak akarat. Szegény Bereck Jóskának, aki betette az írásaimat a Csallóközbe, évtizedek múltán mondtam is, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer neked dedikálom a könyvemet. Az Új Szónál Liszka Györgyi közölte az írásaimat, de Galán Géza újságjában, a rövid életű Lehetőségben is megjelentem párszor.
Mikor lettél hivatalosan csemadokos?
Nekem igazából akkor kezdődött el a csemadokos életem, amikor az elődöm lemondott. Majd egy évig vezető nélkül lenni nem tesz jót egyetlen szervezetnek sem, így a polgármesterünk megkeresett, hogy vállaljam el, hiszen kultúrában élek, dolgozom. Nyárasdon egyébként mindig pezsgő volt a kulturális élet. Lassan hat évtizede szárnyalnak citerások, népdalkörök, táncosok, színjátszók.
2012-ben lettem elnök, és szerencse, hogy olyan vezetőség volt, illetve van körülöttem, akik szintén együtt élnek a kultúrával. Azt a bizonyos szekeret egyfelé húzzuk, tehát nagyon jól együtt tudtunk működni.
A taglétszám ekkor nagyjából 160-170 volt, de közülük kevesen voltak aktívak, így egy idő után rostáltunk. Lehet, hangzatos, hogy egy településen ennyi meg ennyi tag van, de inaktív tagokra – őszintén – mi szükség van? Semmi. Inkább legyen 40-50 tag, de azok legyenek aktívak. Fiatal tehetségek nagy számban vannak községünkben, a Tompa Mihály Országos Versenyre tőlünk mennek legtöbben, és sikert sikerre halmoznak, vannak a Tekergők, Tekergőcök, a színjátszó csoport számtalan elismeréssel hívta fel a figyelmet Nyárasd községre. Az eredmény Magyar Gaál Lívia és Nagy Irén nevéhez köthető. Ezeket a fiatalokat be tudjuk vonzani az előadásokra, nagyon „odateszik” magukat ilyenkor. Látszik a boldogság a gyerekek arcán, amiért hazai környezetben is megmutathatják azt, amire képesek. Házi Lali, nyugodjék békében, az iskoláskorú gyerekeket tanította citerázni, és így nagyon sok korosztálynak lett zenekara. Az asszonykórus Póda Laura vezetésével működik, mindig örömmel lépnek fel a nemzeti ünnepeinken és emléknapjainkon. A TeátRum színjátszó csoport számtalan telt házas, fergeteges premierrel örvendezteti meg az érdeklődőket, fellépésekre járnak és dijakkal is gazdagodtak. A kultúrcsoportok nagy része a pályázási lehetőségek kiaknázása miatt ugyan önálló polgári társulásként működik, de mindegyik szorosan kötődik a Csemadokhoz. Évente 2-3 könyvbemutatót is szervezünk, ugyanis fontosnak tartjuk, hogy beszéljünk a könyvekről, de nem csak a szépirodalomról. Érdeklődésből nincs hiány. Az egykori húsvétváró és disznótoros ünnepségen a Csemadok vezetősége, a kultúrcsoportok kivették a részüket az ottani munkából, mert ahhoz, hogy jöjjenek a vendégek, valakinek főzni-sütni is kellett. Szerveztünk már a helyi kultúrcsoportok részére jubileumi fesztivált is, és az érzés, ami elöntött bennünket leírhatatlan volt, hiszen kevés település mondhatta, mondhatja el, hogy tíz kultúrcsoport dolgozott azon, hogy a kultúra virágozzon, „illatozzon”.
Lényegében a Nyárasdi Újság is hozzád kötődik.
Már nagyon régi terv volt annak idején a községben, hogy jó lenne a falunak egy saját újság. S amikor a községünk polgármestere rám gondolt, én is úgy éreztem, hogy ez egy testhezálló feladat számomra. Főszerkesztő lettem, akkor még négyszer jelent meg a lap évente. Az utóbbi években egy dupla számot jelentetünk meg év végén, de egy egész évet összefoglalunk benne. Az emberek várják, szeretik is a tavaly 10 éve indított újságot.
Milyen újítást „követtél, követtetek” még el?
Szerintünk az is nagyon fontos, hogy közösségé kovácsoljuk az embereket a községben. Erre nagyon jó példa a szilveszteri utcabálunk, ahol az emberek találkoznak, beszélgetnek, szórakoznak. Arra gondoltuk első alkalommal, hogy lesz egy kis eszem-iszom, zsíros kenyér meg egy kis tűzijáték. Nagyon jól sikerült, a falubeliek folyamatosan érkeztek és hajnalig kint maradtak. Aztán elkezdünk nagyban gondolkodni, bővíteni, tombolát árulni. A falu szinte összes vállalkozója megmozdult, mindenki presztízsnek, megtiszteltetésnek tartotta, hogy támogassa a kultúrát. Első alkalommal a vállalkozók nem csak értékes díjakat ajánlottak fel, de egy műanyag malackát is „etettek” pénzzel, így első alkalommal 1450 euró került bele, a nyertes nagy örömére. S ha valaki azt hinné, hogy ezt már nem lehetet felülmúlni, akkor elárulom, hogy 2025 szilveszterén már 2026 euró volt a malacka gyomrában. A Csemadok és a TeátRum színjátszó csoport tagjai a második és a harmadik évben már a vállalkozók nagylelkűségének köszönhetően közösen szervezték meg a szilveszteri összejövetelt, vagyis közösen osztoztunk a kiadásban és bevételben egyaránt, a munkáról már nem is beszélve.
Jöjjön most egy kicsit „provokatívabb” kérdés. Ami a Csemadokot illeti, ugye nyitva áll az ajtó a fiatalok előtt is. Amennyiben látnál közöttük egy olyan erős egyéniséget, akiről azt gondolod, hogy ő tényleg az utódod lehetne, akkor akár most is szó nélkül át tudnád neki adni a stafétabotot?
Igen, át tudnám adni egy fiatalnak, mert a fiataloké a jövő, csak sajnos nem lobog a fiatalokban úgy a tűz, mint bennünk. A generációváltásra meg már amúgy is nagy szükség lesz, nemcsak a helyi szinteken. Sajnos ez nem megy egyik napról a másikra. Nagyon nyitott szemmel kell járni.
Nem kell attól tartani, hogy ez arculatváltással is jár?
Nem kell félni, mert akár egy olyan új ötlet is kipattanhat a fejükből, ami szenzációs lehet a későbbiekben. Tehát miért ne? Lehet, hogy egyesek tartanak ilyesmitől, én is érzem ezt a félelmet, meg értem is, mert ha új szeleket, új ötleteket is beengedünk, akkor akarva-akaratlanul a régi struktúrák, beidegződések felbomolhatnak. De azért csak észrevesszük saját magunkon, hogy hol van az a pont, amikor esetleg a kisiklás felé mennénk.
Muszáj új dolgokat behozni, mert rendben van, hogy szeretjük a népzenét, a citeraszót, a néptáncot, mindent szeretünk, ami kultúra, csak amikor már egymás után harminckettedszer ugyanazok szerepelnek, ugyanazt halljuk, látjuk, ott már érzed azt, hogy szükség van az újításra.
Csak legyen kitartásuk, elkötelezettségük a fiataloknak, ne adják fel terveiket, elképzeléseiket az első nehézség után. A fiatal tehetségekre mindig is gondolunk, gondoltunk, többször szerveztünk már képzőművészeti kiállításokat alkotásaikból a kultúrház előterében.
Szóba került a Tompa Mihály Országos Verseny is. Jó ideje zsűrized a résztvevőket. Mik a tapasztalataid?
– Igen, nagyjából 10-12 éve. Az a tapasztalatom, hogy nagyon sok tehetséges gyerek van, viszont még mindig van egy olyan berögződés, hogy legtöbbször nem a gyerek választ magának verset vagy szöveget, hanem a pedagógus, vagy a szülő. Nem azzal van a baj, ha adnak nekik több művet, és akkor ezek közül választják ki azt, amivel a legjobban tudnak azonosulni, hanem amikor azt látom, hogy nem testhezálló nekik a szöveg, mert a gyerek csak elmondja, de nem érti, nem érzi a szöveget. A rutinos szavalókkal, vagy prózamondókkal nincs gond, fantasztikus előadásokat hallok tőlük. Tavalyelőtt volt egy nagyon érdekes eset. Kiáll egy vásárúti srác, Petőcz Andrástól előadja A kis Gödrit. Mindjárt fölkaptam a fejemet, hallgattam, hát valami fantasztikus előadás volt. De közben már egy kicsit videóztam is, mint zsűritag, mert arra gondoltam, hogy elküldöm a szerzőnek, örüljön, hogy itt Felvidéken is Petőczöt mond valaki (nyilván megbeszéltem a szülőkkel is és természetesen a felkészítő pedagógusnak, Mózes Hajninak is beszámoltam erről). Nos, ez a Gödri, akiről valamikor régen írt, ő egy létező személy. Gyerekkorában rettentő sokat horgászott és a mai napig halüzeme van, tehát megmaradt a halaknál. Petőcz Andris szárnyalt a boldogságtól, és estére már összekötött a hús-vér Gödrivel, akinek továbbította a videót. Abban maradtunk, hogy a szülőktől elkérem az elérhetőségüket. Fölvették egymással a kapcsolatot, a vállalkozó meghívta őket többek között nyaralni a panziójába, de a halüzembe is. Ilyen érdekes és boldog folytatása is lehet egy jó szövegválasztásnak és előadásnak. Az már csak hab a tortán, hogy Dani a döntőig jutott...
