Pór Bertalan, a „művészi tömegsírba” küldött felvidéki zseni
Nem Bátaszék, hanem Bábaszék, s nem is Pöstyén, hanem Szliácsfürdő. Mondhatnánk, a többi stimmel, de ez sem lenne igaz. A Felvidéken, Bábaszéken született Pór Bertalan festőművész létére nem átallotta magát a politikába belekeverni, s mivel a sors aggastyán kort mért ki rá, az fel is falta őt. Hiába volt a magyar festészet Adyja, a rendszerváltozás után kikerült a tankönyvekből, ahogy a különböző festészeti antológiákból is. Pedig ideje lenne már „csak” a művészetét nézni, amely a legnagyobb magyar festők közé emeli.
Utoljára 1980-ban jelent meg a Corvina Kiadónál Oelmacher Anna művészettörténész tollából egy különös háromnyelvű (a magyar mellett német és angol) antológia, amelynek az igazi kuriózuma, hogy beragasztott Pór-képek segítségével idézi meg az alkotót, aki 1880-ban született a Zólyom melletti, akkor is főleg szlovákok lakta Bábaszéken (Babiná), vagyis nem Bátaszéken, ahogy több életrajzi ismertetőben találjuk.
Később – amikor emigrálnia kell –, nem véletlenül telepedik le ezen a környéken, mégpedig Szliácsfürdőn, s nem Pöstyénben, ahogy több helyen jelzik. Igaz, 1880. november 4-én még Pollacsek Bertalan néven anyakönyvezik, s egy népes család tagja. Középiskoláját már Budapesten, a Markó utcai reáliskolában folytatja, s 13 évesen már önmagát tartja el. Ekkor sem tartozott már a könnyen beilleszkedő emberek sorába, az iskola mellett tanított, sőt már rajzait is eladogatta, így idővel nemcsak önmagát tartotta el, hanem népes családját is, akik apja súlyos munkabalesete után Budapestre költöznek.
Rajztudását folyamatosan fejleszti, előbb a Magyar Képzőművészeti Főiskola elődjének számító Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdében (röviden: Mintarajziskola) tanul, a művészetileg nem kiemelkedő, de szakmailag megbízható Gyulay Lászlónál.
De tudja, ez számára nem elég, ezért a kor más nagy tehetségeihez hasonlóan Münchenbe, majd Párizsba megy. Mivel pénze nincs, úgy tervezi, gyalog indul el.
De a fiatal tanítvány, későbbi jó barát és művésztárs, Berény Róbert édesapja meglátja benne a tehetséget, s miután lerajzolja őt és a feleségét, jelentősebb összeggel támogatja a fiatalembert,
aki Gabriel von Hackl tanítványa lesz a bajor fővárosban, de Hollóssy Simon szabadiskoláját is látogatja. Huszonegy évesen majd eljut Párizsba is, a festészet Mekkájába, ahol a Julian Akadémián Jean-Paul Laurens tanítványa lesz. Igaz, elsősorban a múzeumokat látogatja, ahol Rembrandt, Rubens, Cezanne lesz rá egy életre szóló hatással.
De ekkora már megalapozta a hírnevét Magyarországon, ahol egy önarcképe egy 1901-es kiállításon hatalmas sikert arat, s ez meghozza számára a Harkányi-ösztöndíjat, a képet pedig Zala György vásárolja meg. Párizs után Berény Róberttel közösen abszolvál egy két hónapos olaszországi tanulmányutat is, de ekkor már neve nem ismeretlen Magyarországon, a Műcsarnokban és a Könyves Kálmán Szalonban rendszeresen állítják ki az arcképeit és már ez idő tájt megjelenik festészetében az ún. állatszimbolika, amely elkíséri egész életében.
Ez persze nem primer állatfestészetet jelent, mint a nagymihályi származású Pállik Béla esetében. 1908-ban részt vesz a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) kiállításán, majd az ebből kialakuló Nyolcak tárlatain, amelyek a képzőművészet területén legalább annyira felforgatják a tespedő magyar kulturális közéletet, mint a nagyjából ugyanakkor induló Nyugat.
Pór mellett a jó barát, Berényi Róbert, valamint Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső és Tihanyi Lajos tartoztak a csoporthoz, akiknek első közös kiállítása hatalmas vihart kavart, s amíg a Nyugat (köztük Tersánszky Józsi Jenő lelkesen fogadták őket, a tárlatot szintén megtekintő Tisza István miniszterelnök „vadak”-nak nevezte az ott kiállítókat.
– üzenik az alkotók, akikhez később további jeles művészek csatlakoznak, így a szintén felvidéki Lesznai Anna, az ungvári Vedres Márk vagy Bölöni György. A miniszterelnöktől megkapják a magukét a társasággal szimpatizáló olyan elismert festők is, mint Csók István, Rippl-Rónai József vagy Szinyei Merse Pál is. 1914-ben ő sem maradhat ki az első világháború poklából, de szerencséjére két évnyi frontszolgálat után kinevezik frontrajzolónak.
Pór, ahogy Mednyánszky László is, nem a dicső sikereket festi meg, hanem a háború lelket és testet nyomorító borzalmait, a halott tájat, s a Brüsszelben a 16 háborús litográfiájából kiadott kötet alapozza meg a világhírnevét is. Igaz, ekkor már túl van az 1913-as San Franciscó-i Világkiállítás sikerén, ahol három képe, a Család, a Vágyódás tiszta szerelemre és a Hegyibeszéd osztatlan sikert arat.
Annyira, hogy ezeket a képeket tíz évvel később a csehszlovák kormány közbenjárására sikerül „kiszabadítani” az amerikai hadifogságából. 1916-ban veszi feleségül az első magyar orvosnők egyikét, Bernát Margitot, akivel később szliácsfürdői száműzetésébe vonul. A háború végén egyre jobban belemerül a politikai eseményekbe, s a Tanácsköztársaság idején elvállalja a Művészeti Direktórium festőszakosztályának a vezetését. Természetesen menekülnie kell, s ő nem Bécset vagy Berlint választja, hanem hazatér szülőföldjére, amely immár egy új államalakulathoz, Csehszlovákiához tartozik.
1938-ig él feleségével (aki fürdőorvosként dolgozik) szliácsfürdői villájában, többnyire tavasztól őszig, míg a teleket művészi feltöltődés céljából Párizsban tölti. Ekkoriban nemcsak a szlovák tájat és parasztot festi (Szlovák Lohengrin), hanem több könyv illusztrálását is elvállalja, így Szilágyi András Prágában írt Új pásztor című regényét s Bányai Pál Felsőgaram című kisregényét is az ő képei illusztrálják.
De Gergely Sándor Dózsa-regénye, Hidas Antal egy verseskötete, s Osztrovszkij Az acélt megedzik című regényét is elvállalja. A Dózsa-motívum később végigkíséri egész életét. 1936-ban kijut a Szovjetunióba is, de ő sokakkal ellentétben szerencsésen túléli a sztálini tisztogatás időszakát. Igaz – két év után –, mielőtt még a végső letelepedést elhatározná, gyorsan odébbáll, s mivel Hitler bekebelezi Csehszlovákiát, Párizsban talál ideiglenes menedéket, ahol a Henri Barbusse fémjelezte Le Monde munkatársa lesz. Szintén ideiglenesen, mert Hitler csápjai itt is utolérik, letartóztatják, de kiszabadul, s részt vesz az illegális ellenállási mozgalomban.
Három évvel a második világégés befejezése után, 1948-ban tér csak haza, s az akkor hatalomra kerülő kommunista diktatúra „igénybe is veszi” a szolgálatait, a Képzőművészeti Főiskola tanára lesz, s ő maga is elkészíti a tőle is elvárt Sztálin- és Rákosi képeket.
De ekkor már idős ember, így a rendszer békén hagyja, sőt hálából kétszer (1949, 1951) is kitünteti a Kossuth-díjjal, majd az érdemes és a kiváló címet is elnyeri.
Még életében, 1959-ben hatalmas életmű-kiállítást rendeznek műveiből a prágai várban, s emlékezetes még a pozsonyi Pálffy-palotában 2007-ben rendezett tárlata, amely mintha a teljesen eltemetett Pór Bertalant szerette volna kiszabadítani a művészi sírjából.
Pór Bertalan halála óta közel hatvan év telt el, s amíg a vele hasonló pályát befutott Ady Endrét vagy festőtársait nem küldték a feledés sírjába, addig Pór Bertalan művészetéről ma alig ejtünk szót.
Talán a fentebb említett egy pozsonyi kiállítás volt az egyetlen kivétel, pedig ahogy a harmincas években a Tribune des Nations írta róla: „Pór képei revelációnak hatnak, visszaadják a művészetben való hitünket, és rajzai révén megértjük a művészet értelmét is. Franciaország önnön magának tartozik azzal, hogy ezt a nagy művészt kellőképpen értékelje és azzal a dicsőséggel övezze őt is, munkáit is, amely megilleti.” Tegyük hozzá, nemcsak Franciaország, hanem Magyarország és Szlovákia is.
