Palugyay Zoltán, aki egy szakadékban végezte
Felfelé ívelő, nagy művészi pályát tört ketté a liptói hegyekben történt szerencsétlenség – tudósítottak a cseh/szlovák lapok, köztük a Prágai Magyar Hírlap 1936 júliusában, amikor közel tíz hónappal az eltűnése után egy juhász rátalált Palugyay Zoltán testi maradványaira. A szlovákok a modern festészetük egyik megalapítóját tisztelték benne, mi, magyarok tudomást sem vettünk róla, holott azon számos liptói képzőművész egyike volt, akik nem nyelvben gondolkodtak elsősorban, de nagyon sok kulturális hatást ötvöztek a művészetükben. Azt is kevesen tudják róla, hogy Tatárok címmel magyar nyelvű regényt is írt a húszas években, s olyanok voltak a festészetére elementáris hatással, mint Mednyánszky László, Kern Péter Gyula vagy a világhírű norvég grafikus, Edvard Munch.
Hónapokig nyomoztak egyre reménytelenebbül utána, míg egy hatalmas sziklatömb árnyékában, alig 350 méterre a Štefánik-menedékháztól rátaláltak a 37 éves korában eltűnt Palugyay Zoltán tetemére. A hegyekbe indult festeni szeretett hegyeit, de a Ďumbier (Gyömbér) alatt 1935 szeptemberében nyoma veszett. Először az idegenkezűséget se zárták ki, de ezt végül se az orvos, se a kiérkező rendőrtisztviselő nem erősítette meg, hisz se a sebesülései (mindkét lába eltört) nem utaltak gyilkosságra (a balesettől eltelt tíz hónap megtette a magáét, a vadak nem sokat hagytak a testi maradványaiból), de szinte összes használati tárgya és a pénztárcája is megkerült, valamint 15 rajza is, amit a végzetes útján készített.
Liptó ontotta a tehetséges képzőművészeket a korban, akiknek egy része magyarnak, egy része szlováknak vallotta magát, míg sokan kizárólag képzőművésznek (hisz mind szlovákul, mind magyarul, mind németül anyanyelvi szinten beszéltek), s elsősorban az utókoruk döntött arról, hová is sorolják be őket. Így lett Stróbl Alajos magyarrá, Janko Alexy szlovákká, míg Mednyánszky Lászlóért máig éles harcok dúlnak, de igazából ennek mindkét nemzet csak hasznát látja, hisz így legalább két hazában is (el)ismert művész a mai napig. Nem volt ennyire szerencsés a befogadással Palugyay Zoltán, akit a szlovákok a modern festészetük egyik alapító atyjaként tisztelnek, s tragikus halálának 90. évfordulója alkalmából is számos megemlékező írást közöltek róla, mindaddig magyarul van ugyan egy Wikipédia-oldala, amely viszont figyelmeztet: „Ez a szócikk részben vagy egészben a Zoltán Palugyay című szlovák Wikipédia-szócikk fordításán alapul”.
Palugyay Zoltán még azokban a boldog békeidőkben, a kiegyezés időszakában, 1898 november 9-én született Bodafalun (Bodice) született – amely ma már Kispalugyával együtt Liptószentmiklós városrésze –, felvidéki szegény evangélikus magyar nemesi családban.
Rózsahegyen, Iglón és Liptószentmiklóson végzi a középiskolai tanulmányait, ahol kitűnt a vívásban, szavalt és részt vett a színielőadásokban is. 1915-ben alapító tagja volt a gimnázium Mikszáth Kálmán önképzőkörének, amelyben pénztáros lett. Szinte még le sem érettségizik, amikor megkapja behívóját az olasz frontra. Ne feledjük, ezekben az években javában gyilkolják egymást a háborús felek az ún. nagy háborúban. Az olasz fronton „indult” festői pályafutása az osztrák–magyar hadsereg katonájaként. Sokakkal ellentétben ő túléli a háborút, s Budapestre iratkozik be a Képzőművészetire, ahol Balló Ede tanítványa lesz.
A változatosság kedvéért a tőle közel 40 évvel idősebb Balló szintén liptószentmiklósi, s óhatatlanul adódik a kérdés, vajon egymás között milyen nyelven társalogtak. De mielőtt Pestre került volna, már foglalkozik a tehetséges fiúval a család festő ismerőse, Kern Péter Gyula és ismeri Mednyánszky László művészetét is, aki vele ellentétben az olasz fronton végzi be a pályáját hadifestőként. Ekkoriban a hadifotózás még unikumnak számítottS itt érdemes egy szóra megállni a mára teljesen elfeledett Kern Péter Gyulánál, aki Kispalugyán született 1881-ben, vagyis 17 évvel volt idősebb Palugyay Zoltánnál, s akit szintén a szlovák képzőművészet tart számon.
Kern szintén végigjárta az akkori szokásos festőpályát, előbb Budapesten tanul, de megfordul Münchenben is. Szinte másodállásban festő, főleg restaurátorként keresi a kenyerét, dolgozik Székesfehérváron, Sopronban, Lőcsén, Necpálon (innen származnak a Justhok, de Petőfi anyja, Hrúz Mária is) de a kassai Szent Erzsébet-dómban is. De korán megbarátkozott a fényképezőgéppel is, sőt a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria őrzi a levelezését is olyan, többnyire liptói művészekkel, mint Janko Alexy, Martin Benka, Zora Jesenská, Štefan Krčméry vagy a zeneszerző Miloš Ruppeldt. 1919-ben visszatért a szülőföldjére, Liptóba, s itt is élt 82 éves korában bekövetkezett haláláig.
Palugyay két évet töltött a magyar fővárosban, majd ahogy a kor összes jeles festője, megjárta Krakkót, Berlint, Hamburgot és Münchent.
Krakkóban Władyslaw Jarockinál tanult, s bár már 1919-ben szülővárosában is bemutatkozott a képeivel, Krakkóban a Sztuka művészegyesület tárlatán aratja első kiugró sikerét. Münchenben Hans Hofmannál képzi magát, s itt találkozik a Der Blaue Reiter (A Kék Lovas) nevű németországi expresszionista művészcsoporttal is, s a norvég festőzseni, Edvard Munch művészetével is, akik nagyban alakítják az ő munkásságát is. S még egy fontos müncheni ismeretség, a nála 23 évvel idősebb debreceni Kubinyi Sándor, aki akkor már családostul Münchenben él, s aki szintén sokat segít neki a pályakezdéskor.
Kubinyi Sándor húszévesen, 1895-ben került Münchenbe Hollóssy Simon híres iskolájába, tanuló idejét ott töltötte, de nyaranként Hollósyval és diáktársaival Nagybányára ment festeni. Három nyáron át festett Nagybányán, de az első együttes budapesti csoportkiállításon már nem az iskolával szerepelt, hanem a művészeti részben négy tájképpel, egy arcképtanulmánnyal és hat grafikával.
1898 után már nem ment többé Nagybányára Hollósyval, végleg Münchenben telepedett le, oda házasodott, a bajor főváros művészeti vérkeringésébe kapcsolódott be, de néhány kiállításon még részt vett a budapesti Nemzeti Szalonban. Ezek által viszont már nem tudott bekapcsolódni a magyar művészeti életbe, így abból a bizonyos kánonból is kihullott. Rajz- és festőtanulmányait ugyan a Hollósy-iskola naturalisztikus természetlátása alapozta meg, de hamar kitűnt, hogy nem a természet, hanem inkább a művészet vonzotta, lassan külön vált toll- és ecsetrajzainak vonalvezetése a grafika irányában, enyhe humor, szelíd karikatúra jellemezte. Hatott rá a Jugendstil és a müncheni reproduktív grafika és a színes linóleummetszetek technikai eljárásai. Többszínű linóleummetszéseivel ért el sikereket Münchenben, ahol rajz- és festőiskolát is nyitott. Itt is halt meg 74 évesen, 1949-ben.
Palugyay Zoltán a húszas évek elején, müncheni tartózkodásakor találkozott vele, s nemcsak jó barátok lettek, hanem a mester támogatta is a fiatal Palugyay beilleszkedését a bajor fővárosban.
Miközben időnként külföldön folytatott nagyobb lélegzetvételű tanulmányokat, a húszas évek elején Erdélyben, Kézdivásárhelyen telepedett le, ahol meg is nősült, s feleségül vette Gallotsik Katalint (1910–1968), akitől egy leánya, Éva született, aki neves restaurátor lett, s nőül ment Mikuláš Ricotti (1929–1998) szlovák operatőr és dokumentumfilm-rendezőhöz. Kézdivásárhelyen rendezte első gyűjteményes kiállítását, sőt meglepő módon íróként is bemutatkozott.
A Székely Újság több mint egy évig folytatásokban (1925. augusztus 23. és 1926. december 5. között) közli a Tatárok című regényét, amely Túróczi István könyvnyomdájában könyv alakban is megjelent.
Ekkoriban a Gödöllői Művésztelepen is dolgozott, majd újabb váratlan lépésre szánta el magát, hazatért a bodafalvi családi kúriába, s bekapcsolódott a Szlovák Képzőművészek Társaságának tevékenységébe. 1927-ben egy nagyobb kollekcióval vett részt a XIII. zsolnai kiállításon. Janko Alexy (aki hozzá hasonlóan az ecset mellett tollat is ragadott) és Miloš Alexander Bazovský festőművészekkel a szlovák művészet megújítására olyan művek létrehozását határozták el, amelyek témája Közép-Szlovákia legjellegzetesebb régióiból származik. Be is járják ezeket a tájakat, a Felső-Garammentét, Turócot, Árvát és Liptót.
A népi zsánerképfestészet helyett a modernizmus elemeinek a festészetben történő megvalósításával képzelték el a szlovák megújulást. „az expresszionizmussal kevert Art nouveau és szimbolizmus […] Palugyayra hatott leginkább.
Természeti motívumokat feldolgozó akvarelljei, pasztell- és monotípia alkotásai – tájképek falusi házzal és csűrrel, csendéletek – egyfajta transzcendentális fatalizmus bélyegét viselik magukon. Bazovskýval közös, 1930-as franciaországi, svájci és németországi útja hatással volt későbbi munkásságára. A kerek és lágy, stilizált formák hegyesszögű, geometrikus, tört vonalakkal egészülnek ki. Rajzai és pasztelljei erős dinamikus hangsúllyal bírnak” – írja festészetéről Eva Trojanová művészettörténész.
1935. szeptember 18-án egy tátrai kirándulás alkalmával a Gyömbér hegyi (Ďumbier) menedékházból festőfelszerelésével és csomagjaival elindult, s eltűnt. A napilapok (köztük a Prágai Magyar Hírlap: Örök rejtély marad Palugyay Zoltán tragikus halála) sokáig találgattak, mi is történhetett vele, szakadékba zuhant-e, vagy bűntény áldozata lett. Maradványait közel tíz hónappal később hegyi pásztorok lelték fel, s ezt követően, július 17-én temették el a művészt szülőfalujában, Bodafaluban, a Palugyay család sírboltjába.
A szlovák képzőművészet máig nagy becsben tartja, időnként gyűjteményes kiállítását is megrendezi. Mi, magyarok a nevét sem ismerjük, pedig festményei örök művészi értékek, egy közös, ezeréves kultúra lenyomatai, nincs szükségük még fordítóra sem, míg regénye eleve magyarul jelent meg.
