2020. szeptember 13., 17:35

„Ott, ahol zúg az a négy folyó”

Nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1940. augusztus 30-án hirdették ki a második bécsi döntést. Az isteni gondviselés mellett a magyar politika és hadvezetés elszántsága kényszerítette ki, hogy német–olasz döntés alapján vér nélkül tért vissza a magyar Szent Korona fennhatósága alá a Partium egy része, Észak-Erdély és a Székelyföld. A magyar revíziós politika fényes sikere volt ez, amelyért később a németek benyújtották a számlát.

Médialapozó
Fotó: Babucs Zoltán gyűjteménye
Horthy Miklós kormányzó Nagyváradon, 1940. szeptember 6.

A tengelyhatalmak érdeke egy stabil román állam volt, így az augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés inkább Németország és Románia stratégiai és gazdasági szempontjait vette figyelembe, semmint a magyar igényeket. A Belvedere palotában Erdélyt kettévágták, „szebb, de szegényebb” északi része került vissza a Magyar Királysághoz: partiumi, észak-erdélyi területek, valamint a Székelyföld, vagyis 43 492 km² terület, 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német nemzetiségű lakossal. Az új határ Nagyszalontánál kezdődött, Nagyvárad – dél, Bánffyhunyad – dél, Kolozsvár – dél, Torda körül vezetett tovább, majd Marosvásárhely – dél, Székelyudvarhely – dél, Sepsiszentgyörgy – nyugat és Zágon, Kovászna alatt érte el az ezeréves határt a Kárpátoknál.

Hadparancs és irányelvek

Az erdélyi bevonulás szeptember 5-én, csütörtök reggel 7 órakor indult meg, amikor a Magyar Királyi Honvédség csapatai harangzúgás közepette lépték át a trianoni határt, miután kihirdették előttük a kormányzói hadparancsot: „Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a keleti Kárpátok gerincéig!”

Miután a visszakapott országrész birtokba vételére két hét állt rendelkezésre, a határra felzárkózott honvédalakulatok az augusztus 28-ra tervezett támadás szerinti csoportosításban és meghatározott menetvonalak igénybevételével, teljes fegyverzettel és felszereléssel indultak el a „csókhadjáratra”.

A román–magyar vegyes bizottság a terület átadását, átvételét úgy határozta meg, hogy a magyar erők reggel 7 órakor kezdhették meg az aznap átveendő területekre való bevonulást, amelyeket a román utóvédeknek a honvédek megérkezése előtt 2 órával el kellett hagyniuk. Miután a magyar hadvezetés kidolgozta a bevonulás részleteit, azokat szeptember 2-án meg is kapta a három hadsereg-parancsnokság. A bevonuló csapatoknak napi meneteiket úgy kellett végrehajtaniuk, hogy az aznapi kitűzött menetcél eléréséig még rövid pihenőre sem volt lehetőségük. A vezérkari főnök rendelkezése szerint: „A bevonuló csapatok fellépése és magatartása imponáló, tekintélyt kiváltó és tetszetős legyen. A csapatok a nagyobb helységeken rendezetten vonuljanak át. (…) A csapatok fegyelmét akkor is meg kell tartani, ha a hazafias lelkesedés és ünneplés láza elragadná őket. (…) A felszabadító csapatok tagjai nem hivatottak arra, hogy a 22 éves múlt bűnöseivel szemben a megtorlást gyakorolják. A csapatokat ki kell oktatni, hogy egyéni akcióktól tartózkodjanak. Ha megtorlásra szükség lesz, azt a katonai közigazgatás szervei fogják végrehajtani. (…) A megszállás alatt fontosabb üzemek, műtárgyak, még le nem szerelt robbantási előkészületek stb. őrzésére visszahagyott román katonákat meg kell óvni a lakosságban 22 év alatt felgyülemlett bosszúvágy esetleges kirobbanásaitól, gyalázkodásától vagy bántalmazásától. (…) A magyar és német nemzetiségű lakossággal a legnagyobb szeretettel és előzékenységgel kell bánni. A román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért, korrekt és a magyar katonához méltó emberiesség jellemezze. (…) Ott, ahol a lakosság élelmezéshiányt szenved, a honvédség segítő kezét éreztesse. (…) Azokban a helységekben, ahol a lakosság ünnepélyes fogadtatást készít elő, azt katonai részről megfelelően fogadni és viszonozni kell.”

bz2_0.jpg
Fotó:  Babucs Zoltán gyűjteménye
A kormányzó szózatát olvasó idős székely házaspár, portájuk előtt a gyaloglástól elcsigázott egri honvéddel
A bevonulás

A magyar 1. hadsereg Nyíracsád–Kisvárda térségéből a Nagyvárad–Szatmárnémeti vonal átlépése után Dés–Marosvásárhely irányába menetelt. A 2. hadsereg seregtestei – a szegedi V. hadtest kivételével, amely a Szeged és a Fekete-Körös közötti magyar–román határ biztosítását végezte – Nagyvárad után a Kolozsvár–Érmihályfalva–Szilágysomlyó–Dés menetvonalon haladtak Szamosújvár felé. A 3. hadsereg Técsőnél lépte át a határt, majd Beszterce és Szászrégen érintésével menetelt a Székelyföldre. Nagyváradot szeptember 6-án, Kolozsvárt csak szeptember 11-én délben érhették el a honvédek, ám a visszacsatolási műveletet szeptember 13-án 18 óráig kellett befejezni. E feladatot a menetekben kifárad gyalogos seregtestekkel képtelenség volt végrehajtani, így a Kolozsvár–Dés–Naszód vonal átlépésekor a gyorshadtestet küldték a Székelyföldre. Másnap a gyorscsapatok elérték a Barót–Nagybacon–Csíkszentgyörgy–Torja vonalat, szeptember 13-án pedig Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Zágon elérésével vették birtokba a Székelyföldet, míg oda a gyalogsági menetlépcsők beérkezése egészen szeptember 21-ig tartott.

Horthy Miklós kormányzó több bevonulási ünnepségen vett részt (Szatmárnémeti, Nagyvárad, Beszterce, Kolozsvár, Szászrégen, Marosvásárhely). Szeptember 15-én Kolozsvárott mondta el kormányzói pályafutása legszebb beszédét, amelyben áttekintette a Nagy Háború óta eltelt magyar időszakot és az elszakított magyaroknak is üzent: „Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk.”

bz4_0.jpg
Fotó:  Babucs Zoltán gyűjteménye
A kassai 2. felderítő zászlóalj egyik 38 M. Toldi könnyűharckocsija Kézdivásárhelyen, 1940. szeptember 13-án
Hazatért Erdély

A visszatért városok és falvak magyar ajkú lakossága, de különösen a Székelyföld színmagyar tömbje könnyekig megható fogadtatással, diadalkapuval és virágesővel, magyar zászlókkal és feldíszített épületekkel, szívüket-lelküket magyar ünneplőbe öltöztetve várták a bevonuló honvédeket, akik úgy érezhették magukat, mint egykoron Csaba királyfi hazatérő, győzedelmes katonái. Habár a rendszerváltoztatás előtti osztályharcos történetírás giccsesnek és a „Horthy-rezsim” szemfényvesztésének tüntette fel ezen fogadtatást, mindazok, akik részesei voltak – így a román impérium alól felszabadult magyar lakosság és a bevonuló honvédek –, katartikus örömünnepként élték meg. A kassai VIII. és a debreceni VI. hadtest felvidéki és kárpátaljai honvédei is a nagy napok részesei voltak. Elképzelni is nehéz, milyen érzések kavarogtak a lelkükben, hiszen nemrég még csehszlovák impérium alatt sínylődtek, és most magyar királyi honvédként, fegyverrel a vállukon ők vitték a felszabadulást erdélyi magyar testvéreiknek!

Csernavölgyi Antal hadnagy, a munkácsi 2. gépkocsizó dandár egyik alantos tisztje így vallott érzéseikről: „1940. augusztus 30-án megszületett a második bécsi döntés. Az örömbe üröm is vegyült, mert csak Észak-Erdélyt ítélték vissza. Zászlóaljunk, a munkácsi 12. kerékpáros zászlóalj Halminál az elsők között lépte át a határt. Teljes meggyőződéssel hittem magam is, hogy korosztályomnak a sorstól rendelt történelmi feladata, hogy ennek a lépésnek részese legyen. Amit apáink Trianonban elvesztettek, annak legalább egy részét nekünk kell visszaszereznünk. Azt sem bántam volna, ha a hadműveletek során életem veszett volna, annyira nemesnek láttam a célt.”

bz5_0.jpg
Fotó:  Babucs Zoltán gyűjteménye
Az egri Dobó István 14. honvéd gyalogezred egyik tisztje Sepsiszentgyörgyön, 1940. szeptember 21-én

A második bécsi döntést a magyar törvényhozás az 1940. évi XXVI. törvénycikk (A román uralom alól felszabadult keleti és erdélyi országrésznek a Magyar Szent Koronához visszacsatolásáról és az országgal egyesítéséről) elfogadásával szentesítette. A törvénycikk bevezetője a következő sorokat tartalmazta:

„A magyar nemzet és a magyar törvényhozás az igazság győzedelmébe vetett hitében megerősödve mélységes áhítattal ad hálát Istennek, hogy immár az elszakított kelet-magyarországi és erdélyi terület egy része is visszatért a Magyar Szent Korona testébe. A magyar haza huszonkét évi szenvedéseik után a szerető anya gondosságával öleli keblére aggódva visszavárt, lélekben erős véreit és összes hűséges fiait.”

(Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/37. számában)

+4 kép a galériában
Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.