Nyolcszáz éves az Aranybulla
Nyolcszáz éve, 1222-ben, a hagyomány szerint április 24-én bocsátották ki az Aranybullát, a magyar társadalom fejlődését évszázadokon át meghatározó okmányt. Nevét a rajta függő hitelesítő királyi pecsétről, az aranybulláról kapta.
Hogy milyen előzményei voltak az Aranybulla kiadásának, azt akkor érthetjük meg igazán, ha megismerjük a magyar társadalom helyzetét, amely kiadását indokolttá tette.
A szolgáltatásokkal terhelt szolgarendűek, összefoglalóan várnépek alkották a társadalom legnépesebb rétegét. A szabadok legfelsőbb csoportját az előkelők alkották, az ispánok és főpapok, illetve azok, akik már Szent István idején földbirtokot nyertek. A személyükben szabad katonáskodó elemekből alakult ki a 12. század végére a magukat királyi szervienseknek (szolgáinak) nevező népes csoport, mely csak a királynak tartozott, elsősorban katonai szolgálattal. Egy másik csoportot a várjobbágyok alkották, vagyis a szolgarendű várnépek elöljárói, akik egy idő után már kisebb birtokkal is rendelkeztek. Nos, ebben a társadalmi struktúrában álltak be jelentős változások már Imre (1196–1205) de leginkább II. András (Endre) (1205–1235) idején.
A 13. század elejére jelentősen megnőtt az „előkelők” hatalma. Ekkor már nemcsak a tisztségekből (ispánok, országnagyok) nyertek jövedelmet, hanem jelentős földbirtokaikból is. Őket nevezték már a 13. század elején az ország báróinak. A királyi szerviensek pedig egyre inkább szinte önálló hatalmi csoportosulást alkottak, ők lesznek majd az egységesülő nemesség legjelentősebb rétege.
Ezek a változások egy új politikai struktúra kialakításának igényét hordozták magukban.
A várispáni rendszer – amelyen az uradalmi gazdálkodás nyugodott – azzal került először válságba, hogy ezekből az ispánságokból egyre kevesebb jövedelem jutott a királyi udvarba. II. András „új intézkedések” néven ismertté vált politikája próbált rajta változtatni. Ez tulajdonképpen a királyi birtokoknak a nagymértékű eladományozása volt, így csökkentve a hagyományos ispánságok megnövekedett hatalmát, s kialakítva az újonnan megadományozottak királyhoz hű csoportját.
Az Aranybullának 31 cikkelye volt. Az első cikkelyek a sérelmesnek tartott birtokadományozással foglalkoztak. Ezek egy része megtiltotta egész ispánságok (a latin comes szót rosszul értelmezve egész vármegyék eladományozásáról szóltak korábban) eladományozását, elsősorban a szolgálattal szerzett (ún. Szent István-i adományok) uradalmakról volt szó.
Megszüntette a külföldiek számára birtokok és tisztségek adományozását (ez elsősorban a Gertrudis királynéval bejött merániaiakra vonatkozott). Ez a tilalom nem vonatkozott a II. Andrástól addig szerzett adományokra. Nem érvényesült azonban a király addigi gazdaságpolitikai intézkedéseinek a vám- és adópolitikára vonatkozó része. Az Aranybulla szerint csakis az ország nemesei lehettek kamaraispánok, adó- és vámszedők, valamint pénzverők, izmaeliták és zsidók nem.
Az Aranybullát 7 példányban készítették el. (Eredeti példány egy sem maradt az utókorra, csupán későbbi átiratai. Pár évvel ezelőtt azonban szakemberek elkészítették hiteles, rekonstruált változatát.) Aláírói között ott voltak az akkori világi és egyházi elit jeles képviselői. Az oklevél leglátványosabb eleme a mindkét oldalán mintát viselő arany függőpecsét, az aranybulla. Az Aranybullát 1231-ben II. András, 1267-ben IV. Béla és 1351-ben Nagy Lajos újíttatta meg. Legfontosabb tételei ott szerepeltek Werbőczy István Tripartitumában, amely a 19. századig a magyar jogszolgáltatás egyik alapja volt.
Zárszóként elmondhatjuk, hogy a 800 éve kiadott Aranybulla a magyar alkotmányos jogfejlődés első fontos állomása volt, s az évszázadokon átívelő többszöri megújításával maradandó hatást gyakorolt a későbbi jogalkotásra és a parlamentarizmus alapjainak lefektetésére is.
Megjelent a Magyar7 2022/17. számában.
