„Nekem sosem állt jól a glória” – Egy cinikus fiktív hős, Richard Blaine
1942 november 26-án a Warner Bros is bemutatta a maga háborús propagandafilmjét. A világégés még javában zajlott, ekkoriban még a németek bőven nyerésre álltak, s ugyancsak elkelt a lelkesítő propaganda. A csacska semmitmondó, a figyelmet a szörnyűségesekről elterelő filmek mellett szakmányban készültek a végső győzelmet előrevetítő mozik is mindkét oldalon, de amikor Kertész Mihály vagyis Michael Curtiz belevágott a Casablanca forgatásába, maga sem gondolta, hogy filmje, amely magyar származása ellenére nemcsak a szövetségesek győzelméért szurkol majd, hanem a filmtörténet egyik legszebb szerelmes története is lesz egyúttal. Főhőse, Richard Blaine pedig egy olyan filmhős, akit azóta is nagyon sokan tekintenek a példaképüknek, holott tőle cinikusabb alakot aligha láttunk még filmvásznon.
Szögezzük le, a Casablanca jelen idejű történet, vagyis 1942-ben játszódik, amikor úgy tűnt, a Harmadik Birodalom megállíthatatlan, s csak hónapok kérdése, hogy elfoglalják a Szovjetuniót, s ahogy a filmben is elhangzik, a németek már a New Yorkba való mielőbbi bevonulásról álmodnak. Európa felbolydult méhkas, akinek van pénze, az próbál Amerikába jutni, de ez 1942-ben már nem is olyan egyszerű, hisz Nyugat-Európa nagy része német uralom alatt áll, így hiába indulnak hajók Portugáliából, az út a még viszonylag függetlennek tekinthető Casablancán át vezet.
Két évvel korábban már kirobbanó siker aratott Mervin LeRoy Waterloo Híd című opusa Robert Taylor és Vivien Leigh főszereplésével (a magyar változatban a két világsztár magyar hangját Mécs Károly és Váradi Hédi biztosítja), amely a későbbi Casablancához hasonlóan szintén képes levetni magáról a háborús mázt, s ma is a szerelmes filmek egyik remekének számít. Ma már nehéz eldönteni, hogy a film propagandafilmnek készült-e vagy kasszasikernek, csak gyanítható, hogy utóbbinak, azért is szerződtették a két főszerepre az alkotók a pályája csúcsán álló Humprey Bogartot és Ingrid Bergmant, míg a zenét a bécsi származású, akkor már világhírű, Max Steiner komponálta, s az alkotók felhasználták Herman Hupfeld Úgy múlik az idő című slágerét, amelyet a néger zongorista, Sam ad elő közkívánatra, s amelyet később magyarul Majd gondolj néha rám címmel visz sikerre Bradányi Iván magyar szövegével Vámosi János és Márkus László.
Párizsban futnak össze egy olyan pillanatban, amikor az asszony nemzetközi háborús ellenálló férjét halottnak hiszi, de fellobbanó szerelmüket nem segíti az sem, hogy a németek épp akkor vonulnak be a francia fővárosba. Ilse tervezett menekülésük napján (Blaine szintén rajta van a Gestapo halállistáján) tudja meg, hogy férje a híresztelésekkel ellentétben mégis él, s ápolásra szorul. Az asszony a férjét választja, s úgy tűnik, a szerelmi románc ezzel lezárul. De pár évvel később a László házaspár menekülés közben – más lehetőség híján – szintén Casablancán keresztül szeretne eljutni Liszabon érintésével Amerikába, még úgy is, hogy tisztában vannak vele, ez Victor László számára igazi csoda lenne, s a nácik száműzték a csodákat. Ráadásul a csodához Rick segítsége (s főleg útlevele) is kellene, de ő látszólag nem felejti, hogy élete egyetlen igazi szerelme szó nélkül cserben hagyta őt, s hiába számít rá is a mozgalom, nem enged a huszonegyből, s mint cinikusan megjegyzi, nagyon kellemes a casablancai temető. Mivel amerikai filmről van szó, természetesen elmaradhatatlan a happy end, amely nem is igazi happy end.
Amikor a Casablanca készült, a Kaminer Manó néven anyakönyvezett Kertész Mihály már világsztárnak számított, komoly magyar némafilmes múltja után bécsi és berlini kitérővel érkezett Hollywoodba, ahol a műfaji mindenevők közé tartozott. A romantikus filmek mellett western- és kalandfilmeket is szép számmal rendezett (Blood kapitány, Robin Hood kalandjai), s három Oscar-jelölés után jutott el a Casablanca rendezéséért neki kijáró szobrocskáig. Kertész a két hollywoodi világsztár mellett számos „osztrák-magyar” színésszel dolgozott együtt, így a trieszti születésű Paul Henriedd-del, a rózsahegyi Peter Lorre-ral, s a film egyik fontos mellékszerepét, Carl főpincért játszó S. Z. Sakall-lal, vagyis Szőke Szakáll-lal. Nála érdemes megállnunk egy pillanatra, hisz Kertészhez hasonlóan szintén Budapesten született Grünwald Jakab néven, de életében hallgatott a Gärtner Sándor, Gerő Jenő, S. K. Sakall, S. Z. „Cuddles” Sakall, S. K. Sakall, S. Z. „Cuddles” Sakall és Szőke Szakáll nevekre is.
Vérbeli komédiás volt, 1908-ban ott tüsténkedett Nagy Endre első kabaréjánál is, s ahogy Kertész, ő is a Tanácsköztársaság idején vállalt szerepe miatt volt kénytelen távozni. De mielőtt Kertészhez hasonlóan Bécs és Berlin után Amerikába távozott volna, a harmincas évek elején szűk egy szűk évre hazatért Budapestre, ahol a magyar hangosfilm hajnalán öt magyar filmben is szerepet kapott, köztük két ugyancsak tanulságos és máig jelentős filmben. Ezek egyike a Bús Fekete László színdarabjából készült Helyet az öregeknek, míg a másik Karinthy Frigyes egyetlen filmes kiruccanása, a Mihály Istvánnal közösen jegyzett Barátságos arcot kérek!. Mindkét film főszerepét Szőke Szakáll játszotta., aki mellesleg sok-sok kabarétréfával járult hozzá a magyar kabaré sikertörténetéhez, ezek közül is máig sokat játsszák a Vonósnégyest. 1955-ös haláláig a Casablancán kívül is számos amerikai filmben foglalkoztatták, de ahogy Kertész, úgy az ő esetében is komoly adósságaink vannak. A kilencvenes években Jó fiú és rossz fiú címmel ugyan elkészült ugyan Kertész utolsó filmjének a magyar szinkronja, de a magyar szinkron akkori állapotára jellemző, hogy Kertész nevét Curtizként említik.
Ami viszont ennél sokkal izgalmasabb, a magyar színészvilág legjava vállalta el a munkát, így Kálmán György és Váradi Hédi mellett (mindkettő abszolút telitalálat) olyanok adták nevüket a magyar változathoz, mint Avar István, Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Somogyvári Rudolf, Győrffy György, Zenthe Ferenc, Kabos László, Bodrogi Gyula, Béres Ilona vagy a Szőke Szakállt magyarító Szendrő József. A filmet egyébként nyolc Oscarra is jelölték, de amíg Kertész átvehette a szobrocskát 1944-ben (a producerrel és a forgatókönyvírókkal együtt), addig Bogart és a zeneszerző nem kapták meg azt.
Elhangzik viszont számos, mára szállóigévé lett mondat, többnyire velejéig cinikus megjegyzések a főhős, Richard Blaine szájából. Amikor Ilse könyörög, hogy együtt maradjanak, azzal utasítja el, hogy „nekem egyedül kell elvégeznem a dolgom, mert nekem sosem állt jól a glória”. Ilse végül Victor Lászlóval elrepül Liszabonba, de ahogy a nőfaló Renault kapitány jogosan jegyzi meg, elment, a tündérmesét nem hitte el. Mi nézők százmilliói viszont nagyon is elhittük/elhisszük Kertész Mihály tündérmeséjét, minden idők egyik legragyogóbb filmalkotását. Újranézése egyszerűen kötelező!
