Nagy Jenő – egy rádiós magyar, szlovák és német gyökerekkel
Apja családja rátóti magyar, anyjáé tótprónai szlovák. Apja igazi Vas megyei gyerek (ahogy a kis Kabos mondaná), anyja már Malackán született, de Komáromban találkoznak. Egyiküket sem kímélte a történelem, hol az állt a házuk kapuján, hogy Horthy-bérenc, hol pedig az, hogy Hodža-bérenc. De az apja, id. Nagy Jenő, ahogy nagybátyja, Ivan Dérer is mindvégig kiálltak az eszméik mellett. Ahogy ő is, aki ugyan jogot végzett, de egy életen át kitartott a rádió mellett. Legalábbis, amíg engedték. 110 éve született Nagy Jenő.
A szlovákiai magyar rádiózás szinte egyidős a szlovák rádiózáséval, mégis a mai napig a szlovákiai magyar kultúra mostohagyerekének számít. Jelesei csak akkor kaptak helyet a lexikonokban, ha elmerültek a társművészetekben, így például írtak is.
De a szlovákiai/szlovenszkói magyar rádiózás nem ekkor kezdődött, hanem nem sokkal a Szlovák Rádió megalakulása után. Igaz, akkor a rádiózás még úri huncutságnak számított, ahogy 1957-es megalakulása után a televíziózás is. Csak a tehetősebb családok engedhették meg maguknak, vagy esetleg kalákában hallgatták/nézték a rádió/tévé műsorait.
Az első magyar szó 1928 december 16-án hangzott fel az éterben, mégpedig Kassáról, többnyire híreket, közérdekű információkat közvetített, de a hatalom már akkor bőven tisztában volt vele, a rádió hatalom.
A magyar adás először heti egy órában szólalt meg, majd 1934 februárjában bővült napi egy órára. Az adás első főszerkesztője Sebestyén József volt, az adás nagyobb része Pozsonyban készült, a kisebbik pedig Kassán. Tilkovszky Béla, Ungvári Ferenc, Juhász Árpád – voltak az adás első szerkesztői, amely sokáig élőben ment, így a rendszeres hallgatók remekül szórakozhattak az olykor-olykor becsúszó bakikon is. A műsorkínálat viszont folyamatosan bővült, megjelentek a hangjátékok, balladafeldolgozások, népszínművek a rádió adásában, Sellyei József, majd később sokan mások a mai napig bezárólag számos hangjátékot követtek el, s a szlovákiai magyar irodalomtörténet legnagyobb adóssága, hogy erről a műfajról alig vett tudomást.
Ezáltal a szerző mellett a hallgatók megismerték a komáromi és kassai színészeket is, s lehetőséget kaptak a társulat rendezői is a bemutatkozásra. Arról már nem is beszélve, hogy a rádió egy időben egész tisztességes honoráriumot is fizetett szerzőnek, rendezőnek, színésznek egyaránt. Csak pár név azok közül, akik ennek részesei voltak: az írók közül Egri Viktor, Dávid Teréz, Batta György, Gál Sándor, Ordódy Katalin, Lovicsek Béla, Ardamica Ferenc, Soóky László, Jakál István, Fülöp Imre, Forgács Miklós, Száz Pál, a rendezők közül pedig Galán Géza, Klimits Lajos, Beke Sándor, Lelkes Júlia vagy Boldoghy Kató. Sajnos, ezen hangjátékok nagy része nem őrződött meg a rádió archívumában.
A hatvanas években gyakoriak voltak a színházi közvetítések (elsőnek Dávid Teréz Dódi című színművét közvetítették), de önálló rádiós műfajként jelentkezett az esztrád, amelyet kultúrházakban vettek fel közönség előtt. Bár a hatalom rajta tartotta a tenyerét, mégis viszonylagos szabadságot is élveztek az adások. Még a Horthy-korszakban a kassai adás magyar vezetője, Darkó István olyan alkotóknak is teret adhatott (pl. Radnóti Miklós), akiknek a nevét a budapesti rádióban már nem lehetett kiejteni, hisz ott már kikerülhetetlenül működtek a zsidó törvények.
A harmincas években jogot hallgató egyetemistaként került a prágai magyar adáshoz Nagy Jenő is, aki négy évig dolgozott tudósítóként, majd a második világháború után 1950-től 1969-ig volt a pozsonyi adás főszerkesztője, később főmunkatársa. Felesége, Nagy Irén írónő pedig a reggeli adás bemondója.
Mire fia és három lánya felébredt, ő már otthon készítette számukra a reggelit. Nagy Jenő nem akármilyen családban született alig pár hónappal az első világégés kitörése után 1914. augusztus 16-án Pozsonyban. Apja rátóti származású, családjában vasúti és postai hivatalnokokkal, aki a pozsonyi 13. honvédgyalogezred főhadnagyaként járta meg Przemysl poklát, s a trianoni döntés után szlovák feleségével együtt Felvidéken maradt, majd családjával együtt Révkomáromban kezdett új életet, ahol a város rendőrkapitánya lett. Itt hozta létre az országos parasztbank helyi képviseletét is, míg Katona Móric ügyvéddel közösen 1937-ben kidolgozza a magyar nemzetiség státusztervezetét.
A munkában az egyes vallási felekezetek képviselői mellett olyanok vannak a segítségére, mint Győry Dezső, Peéry Rezső vagy Dzurányi László. Mire a tervezet elkészül, Csehszlovákia Hitler martalékává lesz.
Ekkoriban pingálják fel kapujukra: „Honvédhuszár, Horthy-bérenc!”.De a visszatérés után pár nappal ugyanazokkal az ecsetvonásokkal módosítják is: „Dérer-huszár, Hodža-bérenc!”, s a hab a tortán, miután gyorsan kiderül, a visszatért ország részeként sem fenéig tejfel az élet, újra átpingálják a feliratot: „Minden drága, vissza Prága!” Az ifj. Nagy Jenő itt találkozik a városban könyvelőként dolgozó Zerinvári Irénnel, a szerelemből házasság és négy gyerek lesz. A háborút már Budapesten egy Donát utcai pincében vészelik át, s apjához hasonlóan ő sem marad Magyarországon, visszatérnek Pozsonyba.
Dérer-huszár – volt olvasható a kapujukra pingált feliraton, s ez a szöveg már csak azért is érintette rosszul, mert Nagy Jenő nem Dérer-huszár volt, hanem a legendás szlovák politikus unokaöccse. Édesanyja ugyanis a tótprónai gyökerekkel rendelkező, önerőből feltört Jozef Dérer különc malackai ügyvéd lánya volt, akinek négy lány- és négy fiútestvére volt. Az apjuk, aki Malackán ügyvédkedett, nagyon sok pénzt fektetett a neveltetésükbe, s a gyerekek német származású anyujukkal, Christen Paulával együtt Pozsonyban éltek, itt jártak alap-, majd középiskolába.
A kivégzést csak azért élte túl Terezínben, mert a nácik annyi embert ítéltek halálra, hogy mire rá került volna a sor, addigra a tábor felszabadult. 1945 után a Legfelső Bíróság elnöke lett, de mivel nem támogatta a szocdemek fúzióját a kommunistákkal, ismét börtönbe került. Szerencséjére vagy pechjére elég idős kort élt meg, s így még megélte, hogy Ludvik Svoboda köztársasági elnök 1969-ben a mellére tűzze az ország legmagasabb kitüntetését, miközben annak átvételekor vérig sértette az akkor már javában normalizálódó rendszert, miután kijelentette, ez a kitüntetés nem őt, hanem a masaryki demokráciát illeti. Végül 1973-ban, 89 éves korában halt meg Prágában.
Nagy Jenő a hatvanas években nemcsak a rádió főmunkatársa volt, hanem a televíziónak is dolgozott. A Magyar Televízió rendezőjével, Ruitner Sándorral együtt több közös dokumentumfilmet is készített, így ő dolgozta fel Bartók Béla szlovákiai népdalgyűjtését, mely során 3 223 szlovák népdalt gyűjtött össze Gerlicepusztán és környékén.
Nagy Jenő ugyanis a Varsói Szerződés csapatainak a bevonulásakor szerkesztője lesz a szintén illegalitásba vonult magyar adásnak, amely a Gabonaváros álcanevet kapja. A nemzetközi sakkmesterrel, Kozma Gyulával, Delmár Gáborral és Holló Annával (pozsonyi éveimben a kétezres évek közepén hónapokig laktam nála albérletben, de csak jóval később tudtam meg, milyen szerepe is volt az 1968-as eseményekben) együtt közvetítették különböző helyszínekről a műsort, nemcsak aktuális információkkal látva el a szlovákiai magyar lakosságot, de passzív ellenállásra is buzdítottak.
Az illegális adó addig működött, amíg a helyzet visszatért a viszonylagos normális kerékvágásba, amíg Alexander Dubčeket és társait az oroszok hazaengedték moszkvai házi fogságukból (ők Nagy Imréékkel ellentétben legalább túlélték), de a normalizáció könyörtelenül elkezdődött. A bosszú nem maradhatott el, a hangadókat a rádió is menesztette, Nagy Jenő évekig nem is publikálhatott. Már a rendszerváltás után a Madách Kiadótól kapott ígéretet önéletrajzi jellegű könyvének a megjelentetésére, de amilyen pechje volt, ennek megjelenését már nem élte meg. Az csak 1992 késő őszén, két hónappal a halála után jelent meg.
A már említett Bartók és Kodály mellett a cseh Voskovec és Werich, a szlovák, de magyarul kitűnően beszélő Janko Alexy, Ján Blaho és Ján Cikker, valamint Lesznai Anna, Dobossy László, Selye János, Móricz Lili és Győry Dezső. Parádés névsor, akik mindannyian egy máig meg nem valósult közép-európai együttműködés hívei voltak.
Zárásként idézzünk ide egy gondolatot nagybátyja, Ivan Dérer hozzáírott egyik utolsó leveléből, amelyet természetesen magyarul vetett papírra: „Kedves Jenő öcsém! Meghatottak édesanyádról, az én húgomról írt soraid s az a hűség, amellyel te – magyar létedre – mindig viseltettél irántam. Bárha minden magyar ember követné a példádat. Bárha megszűnne mindkét oldalon a nemzeti sovinizmus és az ezzel járó kilengések, s eltűnne bizony sok minden, ami a múltban, de a marxizmus-leninizmus napjaiban is elmérgesíti a helyzetet”. Mit tehetünk ehhez hozzá? Bár szerencsére a marxizmus-leninizmus a történelem szemétdombjára került, a sovinizmus a mai napig él és virul. Pedig ahogy Nagy Jenő példája is mutatja, a lehetőség adott, csak élni kellene vele. Az a bizonyos híd-szerep nem ördöngösség, sőt talán az egyetlen járható út az európaiság egyre bonyolultabb útvesztőiben.
