Nagy Irén, akit már életében elfelejtettünk

Ő ugyan még továbbra is mondta a híreket, de egy 1966-os amerikai úti beszámolója után (amikor Los Angelesben élő testvérét, Zerinvári Elemért látogatta meg), végleg letette a tollat. Kifogyott a témákból vagy elege lett a szerinte negatív kritikákból? Annyira elfeledtük, hogy utoljára 85 éves korában Fónod Zoltán szólaltatta meg, s amikor 96 éves korában (2017 július nyolcadikán) meghalt, már el se köszöntünk tőle. Nagy Irén 100 éve született.

Ha beütjük a keresőbe a Nagy Irén nevet, egy erdélyi, nyikómalomfalvai költőnő neve ugrik be, igaz, Darkó István sem járt sokkal jobban, hisz az ő nevét is „elorozta” egy fiatalabb erdélyi kortársa. A születési hely viszont segít, a felvidéki magyar irodalom jeles képviselője ugyanis Zágráb mellett, Nagygoricán (Velika Gorica) született immár száz évvel ezelőtt. Nagyapja, id. Lubics Károly és édesapja, ifj. Lubics Károly is a MÁV Déli Vasúti társaságánál dolgoztak hosszú évtizedeken át.

Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után nem maradtak az akkor új államként létrejött Jugoszláviában, nem hittek ugyanis a tartós szerb-horvát barátságban, ezért mint vasutasok visszajöttek Magyarországra. A nagypapa házat építtetett a határ menti, Dráva-parti faluban, Zákányban, ott volt ugyanis állomásfőnök. Akkoriban ez a határmenti  vasútállomás elég forgalmas állomásnak számított.

A Lubics család itt élt pár évig, de ahogy vasutasoknál is természetes volt, a szintén vasutas édesapát  áthelyezték Lepsénybe állomásfőnöknek, így a fiatal család átköltözött. Édesanyja, Vidákovics Anna Adriana súlyos tüdőbeteg volt, s alig harminckét éves korában meghalt, ezért a három gyerek a nagyszülőknél lakott és nevelkedett éveken át. Édesapja Lepsényből Szombathelyre került, ahol a vasúti gyors-áruforgalmat intézte vezetői tisztségben, s újra házasodott.

Ahogy Nagy Irén az önéletrajzi ihletésű Kiskisasszonyokban is említi, a három kamasz gyereknek nem volt felhőtlen kapcsolata a mostohájukkal. A harmincas években korjelenség volt Magyarországon a családnevek magyarosítása, így lett Lubics Károlyból Zerinvári Károly (nagyapja ellenállt a hatalmi nyomásnak), így Irén lánya már ezen a néven érettségizik Szombathelyen. Mégpedig jelesre a helyi kereskedelmi középiskolában, ahol a matematika és a  magyar irodalom voltak a kedvencei, s titokban verseket ír. Ezek egyikét szavalja el az érettségi banketten.

Másnap fogja, s a mintegy harminc versét tűzbe dobja.

Egyik novelláját viszont elküldi egy helyi lapba, s az meg is jelenik. Mivel a családnak nincs pénze arra, hogy egyetemre küldje, könyvelőként helyezkedik el Komáromban, majd Almásfüzitőn egy amerikai érdekeltségű olajfinomító cégnél. ,

– mesélte később a fiának. Komáromban ismerkedett meg későbbi férjével, Nagy Jenővel, s mivel háborús idők voltak, gyorsan összeházasodnak, s a háború végét Dávid Terézhez hasonlóan Budán, egy Donáti utcai ház egyik lakásában, s pincéjében élték meg.

A háború befejezése után Pozsonyba költöznek, férje ugyanis anyai ágon szlovák származású, anyai nagyapja Ivan Dérer, az egykori szlovákiai Szociáldemokrata Párt elnöke, az első Csehszlovák Köztársaság igazság-, majd iskolaügyi minisztere. Nagy Jenő maga is jogot végez Prágában, s már egyetemista korában 1934 és 1938 között a rádió prágai adásának munkatársa.

Mint már említettük, Nagy Irén a verseit elégette, a novelláit azonban szerencsénkre nem. 1950 áprilisában az Új Szó közli az Egy narancs története című novelláját.

Amíg ő otthon a gyerekekkel foglalkozik, férje előbb az Új Szó külpolitikai rovatvezetője, majd 1950-től már a rádióban dolgozik. Főszerkesztő, főmunkatárs, s valószínűleg innen is ment volna nyugdíjba, ha nem jön 1968, a prágai tavasz, s a négy baráti ország „segítségnyújtása”.

Miután ezek bevonulnak Pozsonyba, hetekig a Gabonarádió tartja a frontot, s tájékoztatja a magyar hallgatókat a valós történésekről. Nagy Jenő Delmár Gáborral, Holló Annával és másokkal vesz részt a nem is veszélytelen kalandban, s a normalizáció győzteseinek jutalma nem is marad el.

Nagy Jenőt elhallgattatják, írni is csak a nyolcvanas években publikálhat szakmai cikket Bartókról (Felső-Garam völgyében Bartók nyomában), akiről előzőleg a hatvanas években dokumentumfilmet is forgat  A rendszerváltás után rehabilitálják, s élete végén megírja visszaemlékezéseit (Emberek és élmények) is, amely két hónappal a halála után jelenik meg a Madách Kiadó gondozásában 1992-ben.

Felesége az ötvenes években folyamatosan dolgozik, az Új Szó mellett a Dolgozó Nőben, a Fáklyában, a Hétben jelennek meg írásai, de nem egy novellája előbb a rádióban hangzik el.

Az 1953-ban Szőke József szerkesztésében napvilágot látott Új hajtások című antológiában két novellája (Péter bácsi háza, Adósság) jelenik meg, amelyek nem hiányozhat 1956-os első önálló kötetéből (Fölszállt a köd) sem, amelyben további 15 írása olvasható alig 140 oldalon.

Fábry Zoltán szerint

Fábry később sem fukarkodik a dicsérettel, hisz első novelláskötetét is örömmel fogadja:

Mai szemmel nézve némileg már megmosolyogtatónak tűnnek egyes témái, mint a szövetkezesítés, háborús, óvóhelyi portréi viszont mai szemmel olvasva is miniatűr remekművek. A kötet leghosszabb novellája, a címadó írás akár kisregényként is olvasható, s bizonyára igaza van Tőzsér Árpádnak, aki  a következetesen alkalmazott szigorú kompozíciót, a szinte tárgyilagos, tőmondati stílust veti az írónő szemére.

1958-ban jelenik meg a Kiskisasszony, amelynek főhőse Merényi Judit a szerző alteregója, aki ebben a kisregényben (amely akár a kor népszerű lányregény-gyűjteményes sorozatában, a Pöttyös könyvek között is megjelenhetett volna) a kamaszéveinek végét meséli el, amely egybeesik a második világháború kezdetével, a zsidóüldözésekkel.

 – jegyzi meg a regény egyik főhőse, s a regény már csak azért is figyelemreméltó megjelenésekor, mert a holokausztról még alig-alig olvashat a kor olvasója, talán csak a szintén felvidéki, lévai Rudnóy Teréz Szabaduló asszonyok c. regénye jelent meg 1947-ben, s később egy ugyancsak felvidéki, Palotai Boris A férfi  (ez Rudnóy Teréz tragédiáját meséli el) és A madarak elhallgattak című regényeiben (ez alapján forgatja 1963-ban Fábri Zoltán a Nappali sötétség című filmdrámáját)  meri leírni a leírhatatlant, a holokauszt borzalmait.

A regényt a kritika pozitívan fogadja, gondoljunk Rácz Olivér, Dobos László vagy akár Tőzsér írására, bár Nagy Irén ötven évvel a kötet megjelenése után úgy emlékszik, Tőzsér kritikája is hozzájárult ahhoz, hogy végleg letegye a tollat.  Idézzük hát ide Tőzsérnek a Hétben megjelent kritikájának kezdő sorait:

Nyelvkultúráját viszont nemcsak ő, hanem Rácz Olivér is dicséri, s ahogy Egri Viktor is megjegyzi, Nagy Irén gyorsan megtalálta a saját hangját. Az olvasók szeretik ezt a hangot, a könyvet elkapkodják, ma már szinte beszerezhetetlen (e sorok szerzője is az írónő fiától kapta kölcsön), s az 1966-ban megjelenő folytatását, a Fiatalon voltunk c. kötetet, amely egyfelől a Kiskisasszony folytatása, másrészt hat új novellát is tartalmaz, egyáltalán nem tudtam megszerezni. Igaz, a novellák többsége előzőleg már megjelent az Irodalmi Szemle hasábjain.

Utolsó fénykép

– figyelmeztet Béládi Miklós, de tudjuk, a szlovákiai magyarságnak nem erőssége az értékmentés, s 1966-ban ugyan még olvashatjuk, hogy a Szlovákiai Írószövetség magyar szekciója javasolja felvenni a tagjai sorába Lovicsek Bélával, Ordódy Katalinnal, Petrőci Bálinttal és Zala Józseffel egyetemben, de valószínűleg mégsem teszi, mert két évvel később is ugyanezzel a javaslattal él. Igaz, akkor már Gál Sándor társaságában.

1966 végén még a Hét közli fényképes amerikai úti élményeit, ahol testvérét látogatta meg, de már csak egy rövid hírt olvashatunk a Megfejtések rovatban, amelyből megtudhatjuk, hogy a lap olvasója, Morvai Margit a finom „nanukszelet” receptjéért Nagy Irén Fiatalok voltunk című kötetét kapja. Mondhatnánk, szerencsés ember. 

– összegzi az életpályát Szeberényi Zoltán, aki a 2000-ben megjelent portréesszéiben legalább önállóan szerepelteti.

Fónod kérdésére, miért is hallgatott el, lakonikusan csak ennyit nyilatkozott:

Mindenesetre sajnálhatjuk, hogy Nagy Irén alig egy évtizednyi írói munkásság után véglegesen letette a tollat. S ahogy  szlovákiai magyar berkekben lenni szokott, még az életében elfelejtettük. Holott, ahogy Görömbei András is megírta,

(Köszönet a cikk megírásához nyújtott segítségéért ifj. Nagy Jenőnek, Lacza Évának és Szabó Jolánnak.)