Mindenki lóháton utazik, nincs apelláta!
Vay Ábrahám (1789–1855) a magyar reformkor egyik fontos, bár a bécsi udvarral is jó viszonyt ápoló alakja volt, aki 1825 novemberében a pozsonyi diétán Széchenyi István bejelentését követően 8000 forinttal járult hozzá a Magyar Tudós Társaság megalapításához. 1825-től Borsod vármegye első alispánja, 1830-ban Bereg vármegye főispáni helytartója lett és még ez év szeptemberében Ferenc császár grófi címet adományozott neki. Két évvel később, 1832-ben, majd az 1840-es években kétszer: 1845-ben és 1848-ban Máramaros vármegye főispánjává nevezték ki. Az 1848–1849-es eseményekben azonban már nem vállalt szerepet, visszavonult birtokaira gazdálkodni.
1810-ben házasodott: felesége Kazinczy Ferenc unokahúga, Kazinczy Zsófia (1794–1843) volt és 12 gyermekük (5 lány és 7 fiú) született. Vay Ábrahám Máramaros vármegyei főispáni kinevezése alkalmából elhatározta, hogy berkeszi kastélyából egy régebbi hazai szokást („more patrio”) felújítva lóháton teszi meg a megyeszékhelyre vezető utat. Egy ilyen fontos eseményre azonban az egész házanépét magával kívánta vinni, és természetesen mindenkinek lóháton kellett utaznia, beleértve törékeny feleségét is.
Zsófia asszony azonban megmakacsolta magát, hogy ő bizony lóra nem ül, ezért Vay Ábrahám – hogy szégyenbe ne maradjon a többiek előtt – sógora tanácsára orvost hívatott, aki „megállapította”, hogy a nagyságos asszony tüdeje nincs rendben, semmi esetre sem utazhat lóháton, mert abba belehalna.
Így aztán Zsófiának egy üveges batárban rendeztek be ülőhelyet, de Vay Ádám nemesi barátai és feleségeik, valamint a háznép tagjai lóra kellett, hogy pattanjanak, kifogás nem lehetett! A több napig tartó útra azonban sok mindent magukkal kellett vinniük: bográcsokat a szolgafákkal, a tálaló asztalok összeszereléséhez szükséges deszkalapokat, valamint egy hatalmas összecsukható sátrat, amelyet, ha felállították, szinte hálószobaméretű rekeszeket lehetett kialakítani benne.
Az utazást hetven évvel később felidéző Vay Sándor gróf Régi nemes urak, urasszonyok című munkájában megjegyzi: „A sátort, ha fölállították tetejébe tűzték a Vay-czimeres lobogót és a véletlenül arra tévedő, látva a közelben legelésző lovakat, a nagy tüzeket, a szolgafán függő bográcsokkal, azt hihette, hogy Árpád népét látja táborozni a beregi síkságon.”
Az úri népség még élvezte is ezt a „kiruccanást” (talán még az úrhölgyek is, akiknek kényelmes nyerget alakítottak ki), ámde a szolgálók, a cselédek és a főszakács számára valóságos kínszenvedés lehetett a dolog. „A szolgálók hátára gyúródeszkát, sodrófát, fazekat köttetett az öreg exczellenciás úr – írja Vay Sándor –, és amikor rövid, ezüst végű botját fölemelve elkiáltotta: Indulj! – útnak eredt a karaván.”
Máramarosszigeten ágyúlövések és zászlók tucatjai fogadták a menetet és Vay gróf kísérete fellélegzett, egyrészt, hogy szerencsésen megérkeztek, másrészt abban reménykedve, hogy a hazafelé vezető utat már fogatokkal vontatott járműveken tehetik meg. Legnagyobb elképedésükre Vay Ábrahám azt találta ki, hogy a Berkeszre vezető út első felét „szálakon” teszik meg a Tiszán. Ez tulajdonképpen annyit jelentetett, hogy mindenki egy fatörzsön egyensúlyozva haladt a folyás irányában. Annyi segítség azért volt, hogy a fába egy vashorgot ütöttek és egy kereszt alakú fogantyút is elhelyeztek, ebbe lehetett kapaszkodni. Amikor a leányvári révnél partot értek, mindenki meglepetésére a társaságból senki sem hiányzott. Még a főszakács is élt, noha ő maga kételkedett ebben, mert egyre azt bizonygatta, hogy beleveszett a Tiszába és csak a lelke bolyong itt, magára öltve a szakácsruhát. A gróf aztán elrendelte, hogy előálljanak a fogatok és a küldöttség végül mégis kényelmesen ülve érkezett haza.
Megjelent a Magyar7 2025/23. számában.
