Mindannyiunk nagyszüleiről mindannyiunk unokáinak - interjú Jezsó Ákossal
A történelem nem a könyvekben kezdődik, hanem a családi történetekben, amelyeket vagy tovább adunk, vagy végleg elveszítünk. A felvidéki magyarság elmúlt évszázada nemcsak politikai döntések sora, hanem generációkon át öröklődő sorsoké is: kitelepítéseké, újrakezdéseké, a lassú fogyásé. Olyan történeteké, amelyek sokáig kimondatlanul éltek tovább a családokban és amelyek ma is formálják, kik vagyunk és kik leszünk. A csallóközi gyökerű Jezsó Ákossal, a felvidéki magyar családok 20. századi történetét feldolgozó trilógia szerzőjével (Megyek túlra; Mécses a ködben; Éjfélre kialszanak a lángok) arról beszélgettünk, mit jelent ma emlékezni, hogyan lehet egyszerre megérteni és megőrizni a múltat, és hogy valóban rajtunk múlik-e, mi marad meg belőle. Mert ami nincs kimondva, az könnyen eltűnik.
Amikor ide érkezik a Felvidékre, azt érzi, hogy hazaérkezik?
Abszolút igen. Bár ez érdekes helyzet, hiszen én már Budapesten születtem, Újpesten. Édesapám viszont itt, Bakán látta meg a napvilágot, a nagyapám Érsekújváron született, a nagymamám pedig Pozsonyban, bár csak azért, mert ott volt a kórház, egyébként Csallóköznádasdról származott. Bennem is idővel megfogalmazódott a kérdés, ami szerintem előbb-utóbb minden emberben felmerül, hogy honnan jövök, hol vannak a gyökereim?
Amikor elkezdte írni a trilógiát, inkább íróként fogott hozzá, vagy inkább unokaként, aki meg akarja érteni a saját múltját?
Elsősorban íróként. De a történethez hozzátartozik, hogy az ötlet tulajdonképpen a feleségemtől származik. Ő mondogatta nekem, hogy annyi mindent meséltem már a családi történeteinkről – a nagyszüleim életéről, a kitelepítésről – a gyerekeinknek, barátainknak, szűkebb családi körben, hogy ezeket egyszerűen le kellene írni. Elkezdtem ezen gondolkodni, és már a kezdetektől úgy láttam, hogy ez bizony háromkötetes történet lesz. A nagyszüleim sorsa természetesen meghatározó benne, sok olyan eseményt építettem be, amelyek a családi emlékezetben maradtak fenn.
Ezekhez én már csak közvetve férek hozzá, hiszen nem éltem akkor, és nyilvánvaló, hogy évtizedek alatt egy-egy történet formálódhat, torzulhat is. Mégis úgy éreztem, hogy éppen ezek adják a hitelességét. Számomra alapvető volt, hogy a valóságot írjam meg. Egy történelmi regény, mert végső soron erről van szó, csak akkor működik, ha hű marad a valósághoz. Ha az ember akár csak egy kicsit is eltér ettől, az a hitelesség rovására megy. Én az emberi sorsokon keresztül akartam megmutatni a történelmet. Valós emberi történeteket írtam le és ez egyfajta tisztelgés is a nagyszüleim, illetve mindannyiunk nagyszülei előtt. Hiszen amit ők átéltek, a kitelepítések, a Beneš-dekrétumok következményei, az asszimiláció, a vegyes házasságok dilemmái, az egy egész közösség közös tapasztalata volt. Tehát mindannyiunk nagyszülei előtt szeretnék tisztelegni ezzel.
Hogyan épül fel a trilógia? Honnan indul és hová fut ki?
Az első kötet a Trianon utáni első nemzedék története, a második a második nemzedéké, a harmadik pedig már a miénk. Az enyém is, tehát a harmadik generációé. Az első kötet ugyan 1938-ban, a müncheni egyezmény idején indul, de onnan visszanyúl egészen az első világháború utolsó szakaszáig és nagyjából 1947–1948-ig követi az eseményeket, vagyis a kitelepítések időszakáig. Ha belegondolunk, ez a generáció elképesztő történelmi hullámvasúton ment keresztül. Egy olyan országba születtek bele, amelyet a hazájuknak tekintettek, majd egyik napról a másikra idegen állam polgáraivá váltak.
Aztán jött a revízió, visszakerültek Magyarországhoz, majd újra változott minden: háború, Beneš-dekrétumok, kommunizmus. Folyamatos újrakezdés volt az életük. Újrakezdés az újrakezdés után, és én azt gondolom, hogy ezt nem lehetett volna végig csinálni hit, remény és szeretet nélkül. Ha nincs remény, hogy a következő újrakezdés talán már eredményt hoz, ha nincs hit egymásban, a családban, vagy akár Istenben, és ha nincs szeretet, akkor ez egyszerűen nem működik. Számomra ezért is különösen fontos ez a generáció, mert a borzalmak ellenére is meg tudtak maradni embernek.
Akkor tulajdonképpen ez az, amit ők jobban tudtak, mint mi ma? A hit, a remény és a szeretet?
Igen, és ezért is érzem mának szólónak ezt a történetet. A Bibliában, Mózes második könyvében van egy mondat: „Mondd el fiaidnak”. Ez a mi feladatunk. Továbbadni ezeket a tapasztalatokat, érzéseket, mert ezek adják a gyökereinket. Ha nincsenek gyökereink, nagyon könnyen elfúj bennünket a szél. És itt nem feltétlenül országokra kell gondolni, hanem arra, hogy ha nincs egy belső iránytűnk, egy vezérmotívumunk, akkor könnyen elveszítjük az utat.
És hogyan folytatódik a történet a második kötetben?
A második rész már a Trianon utáni második nemzedékről szól, alapvetően a kommunizmus időszakát dolgozza fel. Fontos, hogy már az első kötet elején megalkottam egy ikerpárt, két női alakot. Az élet továbbadója a nő, és bár ezt a regényben nem mondom ki, számomra ez az ikerpár az egységes és oszthatatlan magyar nemzet jelképe.
Tehát egy szimbolikus szál is végigfut a történeten?
Vagyis kettős nyomás alatt élnek.
Így van. És itt már az a kérdés válik központivá, hogy egy diktatúrában hogyan lehet embernek maradni. Hogyan lehet megőrizni azokat az értékeket, amelyek szembe mennek a rendszerrel, anélkül, hogy az ember feladná önmagát. Ezek erkölcspróbáló kérdések. Nem véletlen, hogy a második kötet az 1956-os forradalommal zárul. Ez a csúcspontja.
Ezek a személyes találkozások számomra a hitelesség miatt is fontosak voltak és azért is, mert egyre kevesebben vannak már közöttünk, akik ezt még el tudják mondani. És van még egy fontos nézőpont, hogy mindezt hogyan élték meg a felvidéki magyarok.
Hiszen ők csak kívülről láthatták az eseményeket, és nem tehettek semmit.
Így van. Egy hermetikusan lezárt határ túloldaláról, a rádión keresztül értesültek arról, mi történik Magyarországon. Az egyik családtag harcol, a másik pedig innen figyeli és tehetetlen.
És a harmadik kötet már a jelenhez vezet el?
Igen, az már a mi generációnk története. Ha egyetlen vezérmotívummal kellene leírnom, azt mondanám, a fogyás. 1910-ben, az utolsó békeidőszakban ezen a területen mintegy 880 ezer magyar élt. Ma ennek nagyjából a fele. Közben a szlovák lakosság száma megduplázódott.
Itt már nemcsak történelmi, hanem nagyon is aktuális kérdésekről beszélünk.
Pontosan. A harmadik kötet azt vizsgálja, milyen társadalmi folyamatok vezettek idáig. A vegyes házasságok, az asszimiláció, a deportálások, mind-mind hozzájárultak ehhez. És ezekhez én a saját családom történeteiből is bőven tudtam meríteni.
A könyv egyik visszatérő motívuma az elnyomással szembeni csendes ellenállás. Ön szerint ma „mi ellen kell emlékeznünk” itt, a Felvidéken élő magyaroknak?
A kulcsszó a megmaradás. Van egy történet, ami gyakran eszembe jut ilyenkor. Nem messze a határtól ott van Drégely vára, Szondy György története. Néhány maroknyi katonával védte a várat a török ellen és végül mindannyian elestek. Hősök voltak, és amíg magyar ember él a földön, emlékezni fogunk rájuk. De közben ott volt a szomszéd falu is, ahol az emberek megmaradtak. És végső soron az ő utódaik azok, akik ma ápolni tudják a hősök emlékét.
Értsük úgy, hogy nemcsak az áldozathozatal, hanem a túlélés is érték?
Ez a kettő együtt fontos. Ápolni kell a hőseink emlékét, de közben meg is kell maradni. És ehhez az kell, hogy továbbadjuk a történeteinket újra és újra. „Mondd el fiaidnak”, nem véletlenül ilyen erős gondolat. Le kell ülni a gyerekekkel, beszélgetni velük arról, hogy mi történt velünk, honnan jövünk. Hogy megmaradjon a nemzettudat.
Lehet, hogy éppen ezért lát rá egy kicsit más szemmel. Ön szerint mi az, amit a felvidéki magyarság kollektív emlékezete elhallgat, akár saját magáról is?
Nemrég Kassán jártam és elmentem a dómba, hogy megnézzem II. Rákóczi Ferenc sírját. Azt tapasztaltam, hogy a kiírások nem voltak magyarul. Volt szlovák, volt angol, de magyar nem igazán. A jegyszedő sem beszélt magyarul. Apróságnak tűnik, de szerintem fontos. Egy olyan helyen, amely a magyar kultúra egyik kiemelkedő emlékhelye, jó lenne, ha legalább minimálisan jelen lenne a magyar nyelv is. És ez csak egy példa. Ez a vidék tele van magyar történelmi emlékekkel, hiszen ezer éven át a Magyar Királyság része volt. Ezeket meg kell őrizni, és büszkének kell lenni rájuk. Ha elmegyünk Pozsonyba, ott koronázták a magyar királyokat, ott ülésezett az országgyűlés. Ezek alapvető történelmi tények, mégis, mintha egyre kevésbé lennének jelen a magyarok és a magyar emlékek a köztudatban.
Mintha lassan kikopnának a közös emlékezetből?
Tehát nem elhallgatni kellene, hanem kimondani?
Pontosan. Ki kell tenni az asztalra mindent. A magyar félnek is, a szlováknak is. És meg kell próbálni megérteni egymást. Én hiszek benne, hogy ez egyszer működni fog. Csak attól tartok, nehogy túl késő legyen. Mert könnyű akkor toleranciáról beszélni, amikor már nincs magyar a faluban.
Voltak olyan történetek a könyvekben, amelyeket nehezen tudott megírni? Amelyeket előbb önnek is fel kellett dolgoznia?
Nem igazán. Mire eljutottam odáig, hogy írjak róluk, addigra ezek bennem már feldolgozott történetek voltak. Persze, voltak élményeim, például amikor Szlovákiában rám szóltak, hogy beszéljek szlovákul. Sok hasonló emlékem van. De amikor ezek a könyvbe kerültek, már nem fájó pontként voltak jelen, hanem megértett, elhelyezett tapasztalatként. És számomra az is fontos volt, hogy ez ne egyoldalú történet legyen. Ha már történelmi regényt írok, akkor a valóságot kell bemutatnom, a maga teljességében. Ezért igyekeztem a szlovák nézőpontot is megjeleníteni, az ottani érveket is érthetővé tenni. Leteszem az asztalra a tézist és az antitézist. Hogy ebből az olvasó mit visz magával, az már az ő dolga. Az én feladatom az volt, hogy a valóságot minél hitelesebben megmutassam.
Milyen visszajelzéseket kapott, különösen itt, a Felvidéken?
És talán ez a legszebb az egészben, hogy mindannyiunk nagyszüleiről szól mindannyiunk gyermekeinek. Ha egy fiatal felvidéki magyar kezébe veszi ezt a trilógiát, mit szeretne, milyen üzenetet vigyen magával?
Azt, hogy maradjunk meg. És itt visszautalnék arra, amiről korábban beszéltünk Szondy kapcsán. Szükség van a hősökre, de szükség van azokra is, akik megőrzik a hősök emlékét. Valahol mindkettőnek ott kell lennie bennünk.
A beszélgetés elején felvetettem a kérdést, hogy lehet-e az irodalom a megmaradás kulcsa? Ön szerint?
A magyar történelemben sokszor az irodalom tartotta meg a nemzetet. Gondoljunk Petőfire vagy Jókaira, utóbbi különösen, hiszen közel áll ehhez a vidékhez. Én azt gondolom, hogy igen, az irodalom képes erre. Sőt, szükség is van rá. Példát kell mutatnia. Amikor egy ilyen történet megszólít valakit – legyen az egy regény vagy akár egy film –, akkor ott belül valami megmozdul. És ez nagyon fontos.
CV:
Jezsó Ákos író, újságíró 1965-ben született Budapesten. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szerezte tanári diplomáját. Korábban a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár sajtó és kommunikációs vezetője volt. Munkásságát több szakmai elismeréssel is díjazták.
Az írás megjelent a Magyar7 2026/18. számában.
