Magyar okirathamisítók
A régi időkben a különböző okiratokat elsősorban uralkodók, magas rangú egyházi személyiségek állították ki, hitelesítve bizonyos jogosultságokat, legyen szó földterületek birtoklásáról, egyházi létesítmények alapításának időpontjáról, de akár konkrét személyek különböző, rangot és hatalmat jelentő társadalmi csoportokhoz való tartozásának igazolásáról.
Becslések szerint különösen a Római Birodalom bukását (476) követő 600–700 évben keletkezett okiratok mintegy fele valamilyen hamisítvány volt.
A magyar történelemben sem volt ismeretlen az ilyesmi: okiratokat, adományleveleket, nemességet bizonyító vagy megerősítő pergameneket időnként hamisítottak. Sok esetben nem is volt könnyű felismerni, kivált azokban az időkben, amikor zűrzavaros viszonyok uralkodtak az országban. Luxemburgi Zsigmond (1368–1437) németrómai császár és magyar király halálát követő évtizedekről ezt nyugodtan elmondhatjuk, de éppen Zsigmond pecsétjével éltek vissza, sőt akadt valaki, aki szinte tökélyre vitte az okirathamisítás tudományát.
Feljegyezték például, hogy Polyák Péter budai szabónak és egy Kókay nevű nemesembernek olyan hamisított okiratot „gyártott”, amely alapján lánygyermeküket fiúsíthatták és ezzel örökösök lehettek. De talán legemlékezetesebb hamisítványa az volt, amely révén egy gyilkos nemcsak kegyelmet kapott, de még javaiba is visszahelyezték.
Zömléni törvénytelen ténykedésére egy idő elteltével fény derült és az 1448-i országgyűlésen felelősségre vonták. A diák nagyvonalúan önmagát vádolta meg a bűncselekmények elkövetésével, azt állítva, hogy megbízóinak sejtelmük sem volt arról, hogy hamis dokumentumokat állított ki számukra, tehát őket nem lehet vétkesnek tekinteni.
Vallomása egyébként szó szerint bekerült Werbőczy István nevezetes Tripartiumába is. Igaz, Zömléni vallomását sem nagyon hitték el, de ügyfeleit nem vádolták be, csak megsemmisítették az okiratok által biztosított előnyöket, Zömléni Gábort pedig halálra ítélték és kivégezték.
Hamis armális leveleket, leszármazást, nemességet igazoló bizonyítványokat ennek ellenére később is gyártottak. A Vas vármegyében született Szalay János a 18. század második felében különösen „jeleskedett” ezen a téren. Rendszeresen járta Magyarországot és Erdélyt, szolgálatait nem is drágán kínálva sok jobbágyot segített nemesi címhez. Szalay törvénytelen ténykedését Borsod vármegye 1770-ben tartott gyűlésén leplezték le, ahol egy Székely Benedek nevű paraszt kérvényezte felvételét a nemesek sorába. Igazolásul bemutatta Marosszéken kiállított tanúsítványát és azt a címeres levelet, amelyet valamelyik felmenőjének még Izabella királyné adományozott 1547-ben. A
Szalay János, aki egyébként nemes ember volt, ugyancsak megijedt egy lehetséges tortúrától és beismerő vallomást tett. Azt is elmondta, hogy felhasználta olyan személyek „szakismeretét”, akikkel országjárása során találkozott. Szalay végül elkerülte a halálos ítéletet és a miskolci börtönben raboskodott néhány évig. Ez a ténykedés azonban annyira a vérévé vált, hogy amikor kiszabadult egy idő után folytatta az okirathamisítás „mesterségét” egészen a haláláig.
Megjelent a MAGYAR7 50. számában.
