Lenyomat korunkról
Nemrég a Szlovákiai Magyar Írók Társasága által a magyar széppróza napja alkalmából Dunaszerdahelyen megrendezett kerekasztal-beszélgetésen Csáky Pál író, azelőtt aktív politikusunk kifejtette, hogy a felvidéki történéseket igazán hitelesen csak az itt élő írók tudják megörökíteni. Egyben erkölcsi kötelességük is, hogy lenyomatot hagyjanak erről a világról. Legfrissebb bizonyíték erre a nemrég megjelent Rácsok a havon című elbeszéléskötete.
A kötetben az első, A katedrális című írás két síkon mozog, a múlt század ’60-as és ’70-es évei táján, illetve 600 évvel korábban. Párhuzamosan folyik egy kisvárosban a katedrális építése és a hatszáz évvel későbbi időszak, amikor a monumentális építészeti remekmű javában hanyatlik. Vele együtt hanyatlik az erkölcs, az embereket az apátia, a közügyek iránti érdektelenség uralja. Az itteni gimnáziumba érkező új tanár hozza az „új szelet”, és nemcsak a lelkekbe, hanem a városba is, beleértve a katedrális felújításának lehetőségét. A katedrális rossz állapota ugyanis az egész város és környéke hanyatlását is jelenti. „Tudod te egyáltalán, milyen érzés az, látni magad körül, ahogy most szétporlik itt egy kultúra, eltűnik egy világ?” Ilyen tépelődések nyugtalanítják a múlt században élő, józan gondolkodású embereket. Hat évszázaddal azelőtt pedig olyan gondolatok testesültek meg, amelyek napjainkban is visszhangoznak: „Mondd, miért kell nekünk emberfeletti harcot folytatnunk a legelemibb céljainkért is? Miért kell nekünk állandóan a nulláról indulnunk? Miért a sajátjaink fordulnak velünk szembe legelőször? Miért kell ezen a vidéken mindennek olyan reménytelenül kisszerűen történnie?”
A régi katedrális szálka a pártvezetőség szemében. Egyrészt mert magasabban áll a tornya a szovjet emlékműnél, másrészt az általa hordozott hit miatt, amely ellenkezik a kommunista ideológiával. Ezért el kell pusztulnia. De: „Ma már, a konszolidált szocializmus időszakában nem esnek neki csákánnyal vagy dinamittal, hanem türelmesen megvárják, amíg a természet elvégzi helyettük a végzetes munkát.” S hogy mi lesz a katedrális sorsa? Ehhez el kell olvasni a kisregényt.
A két időrendi cselekmény tartalmilag szorosan és misztikusan összefonódik. De a szerző odafigyelt a formai összefonódásra is. Amikor az egyik idősík a másikba hajlik, az áthidalást az előző fejezet utolsó mondatának kettéosztása jelzi. A mondat első fele még az előző fejezet végén olvasható, a másik fele a következő fejezetet – és idősíkot – vezeti fel.
Ezekkel tudta rábírni az együttműködésre a számára hasznosnak tűnő embereket, illetve azokat, akiket el akart hallgattatni. Voltak persze olyanok is, akik önszántukból csatlakoztak a hatalmasokhoz, azzal a céllal, hogy érdemeket, anyagi hasznot és természetesen hatalmat szerezzenek maguknak. Sok esetben az is közrejátszott, hogy látták: így tudnak másoknak ártani. Érdekes élettörténeteket, nehéz sorsokat, gyötrelmes küzdelmeket vonultat fel az író, az ő szavaival élve: lenyomatot készít róluk. Mert – ahogy tovább szövi gondolatait – ha nem írnánk meg ezeket a történéseket, akkor elvesznének.
Tegyük hozzá, valóban így van, hiszen az ember gyorsan felejt. Ezért is kell, hogy időnként ilyen könyveket olvassunk.
Csáky Pál: Rácsok a havon, AB ART Kiadó, 2024
