Légüres évek Csáky Pál majdnem felülnézetéből
Négy szűk esztendő publicisztikáját fogja össze Csáky Pál új kötete, az Eltűnik egy világ. Négy légüres évét, amelyet maga a szerző már „inaktív” politikusként él meg (lám, milyen jó dolga van kisebbségi magyarságunknak), olyan négy évét, amely során nagyon rossz irányba mozdult el a világ (Covid, migráció, orosz–ukrán háború). Csáky Pál azon nagyon kevesek közé tartozik – nemcsak a felvidéki, de az összmagyar közéletben is –, akinek veszélyesen karakteres világlátása van, s talán épp ezért nem állt be egyik véglet mögé sem ebben a betegesen bipolarizálódott, atomjaira hullott világban. E sorok szerzője ugyan sok mindenben nem osztja a véleményét, de egy biztos, Csáky közös gondolkodásra invitál. Kérdés, mennyien hajlandók/képesek ma egy ilyen közös gondolkodásra? Félek, a kérdésemben benne van maga a válasz is.
„Az írás nem arra való, hogy játsszunk vele, hanem arra való eszköz, hogy kimondjuk általa az igazat” – idézi könyve mottójául Ruffy Péter gondolatát Csáky Pál, a kérdés viszont az, kíváncsi-e ma valaki a másik ember véleményére. Vészesen megcsappantak az írástudó gondolkodók a közéletben, Csáky – ugyan már politikai nyugdíjasként – egyik utolsó hírnöke a gondolkodó politikusoknak, akik az irodalom és az értelmiségi lét felől érkeztek a politikába az ún. rendszerváltás idején. Voltak akkoriban páran – Václav Havel, Göncz Árpád, Rudolf Schuster, ahogy kisebbségi vonulatban Markó Béla –, de a mai politikusgeneráció nagy része már igazi voluntaristaként lépett a politika mezejére, s többnyire mindenféle erkölcsök és gátlások nélkül. Mit nekik közösségi értékek, netán kisebbségi öntudat – ezek a fogalmak nem igen szerepelnek a szótárukban.
A vaskos kötet – amely a Pro Futuro Hungarica kiadásában jelent meg –, négy, a Covid által szinte hermetikusan bezárt világ eseményeiről ad számot Csáky Pál szemüvegén keresztül, így a számunkra újfent sikertelen hazai választásokról, de a szerző nem titkolja el a jövőképét sem, amely meglehetősen pesszimista. Azt kell azonban mondanunk, jóslatai eddig nagymértékben valóra váltak. Sajnos. Bár többé-kevésbé befejezte aktív politikai pályafutását, Csáky továbbra sem zárkózott be önmaga panoptikumába, nagyon sok meghívásnak és felkérésnek tett eleget, így nyilvános véleményt mondhatott történelmi fordulópontjainkról (1848, 1945, 1956, 1968, 1989 – ez utóbbit, s az azt követő éveket emlékirataiban, a Büszkeség és harag, valamint A penge élén című kötetekben feldolgozta), de egyes lapok kérésére kifejtette a véleményét a világ aktuális dolgairól is, s azon kevés politikusok közé tartozik, akit mindmáig mértékadóként tart számon a bal- és jobboldali sajtó egyaránt. Ahogy ő sem zárkózik el előlük.
A kötetben több vele készült interjú is olvasható, amelyekben kifejti a véleményét egy-egy fontos eseményről, így a 2023-as választásokról, ahogy az akkor még előttünk álló államfőválasztásról is. Nem az ő hibája, hogy szinte mindegyik vészjósló figyelmeztetése valóra vált. Csáky Pál nagyon hiányolja politikai közéletünkből a minimális erkölcsi alapokon álló gondolkodó utánpótlást, helyettük többnyire csak pénz- és hatalomcentrikus generációt lát, amely nem volt képes hitelessé válni az amúgy is gerincében alaposan megroppant szlovákiai magyar választó számára, s ez is okozhatta, hogy nagyon sokan inkább szlovák pártokat választottak vagy a kevésbé meghasonlottak el sem mentek választani.
A kötetben Csáky Pál részletesen elmondja a véleményét a jólétben végletesen elhülyített Nyugatról, amelyet őrült eszmék kerítettek hatalmába, a másik oldalon Putyin nagyorosz birodalmi elképzeléseivel, aki az egykori Sztálin- és Brezsnyev-doktrínákat próbálja újramelegíteni. A kötet egyik kulcsszava a példakép, Csáky a ma szinte egyszemélyes Esterházy-kultusz mellett mintegy mentségül szól a Pro Probitate Díjról, s kötetében több hiteles portrét is rajzol nemrég elhunyt munka- és harcostársairól, a már említett Duray Miklós mellett Dolník Erzsébetről, Újváry Lászlóról, Paulisz Boldizsárról, Szigeti Lászlóról, de e sorok mélyén maga is beismeri, hogy ezen a téren valami nagyon félrecsúszott. S talán a példaképek tartós hiánya is az egyik oka annak, hogy folyamatosan csúszunk egyre mélyebbre, de még senki sem látja, hol is van a végállomás.
Két szlovák tárgyú írását is kiemelném, az egyik Vladimír Clementist, a másik Gustáv Husákot idézi meg. Főleg ez utóbbi nyújt remek politikai pályaképet egy olyan emberről, aki bizony aktuális céljai elérése érdekében bármikor kész volt a 180 fokos fordulatra, még az sem rettentette vissza, hogy majdnem a bitón végezte, ahogy Clementis. Vele kapcsolatban mutatja meg Csáky a magyar és szlovák mentalitás közötti markáns különbségeket is. Amikor az annyiszor elátkozott kommunista vezér meghalt, Ján Čarnogurský és František Mikloško is elment a temetésére (bár hangsúlyozták, szigorúan magánemberként), ahogy mindketten szerepelnek például a Matica slovenská gondozásában pár éve megjelent Száztizenegy ismert szlovák című kiadványban is. Holott annak a normalizációs rendszernek – amelyet Csáky Pál annyira szürkének érez – volt a meghatározó képviselője, amit forradalommal döntöttek meg 1989-ben, míg a magyar meghatározó politikai erők döntő többsége ma is kiveti magából azt a Kádár Jánost, akinek a gulyáskommunizmusát nem forradalom, hanem saját belső ellenzéke számolta fel.
Csáky Pál új kötete ugyan nem ad választ arra (érintettsége folytán nem is adhat), hogy mi csúszott annyira félre a nagyvilágban, a szlovákiai és a magyarországi politikában, ahogy kisebbségi létünkben is, viszont szenvedélyes vitairat elszalasztott esélyeinkről. S visszatérve a kötet mottójához, hogy „az írás arra való, hogy kimondjuk az igazat”, Csáky hosszú évek óta szenvedélyesen mondja a maga igazát, csak lesz-e, aki veszi a lapot, s megírja majd a saját virtuóz portréesszéjét a „kurucgenerális” Csákyról…
Megjelent a Magyar7 2024/21. számában.
