Krumplihéjpite Irodalmi Társaság
Ezt a felettébb furcsa című regényt Mary Ann Shaffer írta, de hirtelen fellépő betegsége miatt a kéziraton az utolsó simításokat unokahúga, Annie Barrows végezte el. Levelekből áll az egész szöveg, udvarias, mondhatnánk angolos stílusú levelekből, amelyekből mindent megtud és megért az olvasó.
A történet azzal kezdődik, hogy a Londonban élő Juliet Ashton csaknem egy évvel a második világháború befejezés után levelet kap egy ismeretlen férfitől a csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A Csatorna-szigetek a La Manche csatorna közelében helyezkednek el Nagy-Britannia és Franciaország (Normandia tartomány) között.
A Guernsey szigeten a második világháború idején öt éven át tartott a német megszállás. A lakosságot elszigetelték a külvilágtól, a telefon, a posta, a sajtótermékek, a rádió mind tiltott listára került, de a fizikai megpróbáltatások is nagyon súlyosak voltak: szinte semmilyen élelmiszer-ellátás, ellenben aggasztó tüzelő- és gyógyszerhiány.
1942-ben a németek begyűjtöttek minden rádiót – persze volt, aki eldugta, és titokban hallgatta, de akit rajtakaptak, könnyen táborba kerülhetett. Ezért van az, hogy sok mindent nem értünk, amiről most már szabadon olvashatunk.
Az emberek a háború végén tudatosították, hogy az öt év alatt elnyűtték a lábbelijüket, hiszen nem volt lehetőségük újat vásárolni, kivágták a fákat, hogy fűthessenek, de még a bútoraikat is felaprították tüzelőnek. Mindezt, és még sok minden mást is megtudhatunk a levelekből.
Dawsey Adams írja az első levelet a Spectator újságírójának, Julietnek, aki a lap irodalmi mellékletének munkatársa.
A lány nevét és címét egy kiárusításon vásárolt könyvben találja. Ebben a levélben említést tesz a Guernsey-n alapított Krumplihéjpite Irodalmi Társaságról, s ez kétségkívül felébreszti Juliet érdeklődédét, akit munkaadója olyan feladattal bízott meg éppen, hogy az irodalom, az olvasás fontosságáról írjon nagyszabású cikket. S mivel egyelőre csak ott tart az elmélkedésben, hogy irodalom és olvasás nélkül megőrülne az ember, kapóra jött az érdekes információ. Azonnal válaszol Dawsey levelére, elhalmozza kérdésekkel, s ezzel elindul a lavina.
Százával röpködnek a levelek oda-vissza és körbe-körbe, az irodalmi társaság többi tagja is szívesen megírja Julietnek az olvasással kapcsolatos tapasztalatait,
élményeit, érzéseit, az irodalmi társaságban való szereplését, közben fény derül a megszállás idején élt életükre, de az emberek jelleme is gazdagon kirajzolódik. Megtudjuk, miként segítették egymást az ínséges időkben, de azt is, ki működött együtt a németekkel egy cipóért, cigarettáért vagy egy pár harisnyáért.
Persze olyan is akad, aki nem jó szemmel nézi ezt az új lelkesedést, mintha legalábbis valamilyen ártalmas hóbortról lenne szó.
Adelaide Addison természeténél fogva az égvilágon mindenbe beleköt, így a levelezésbe is. Ő is levelet ír Julietnek, hogy tiltakozását kifejezze. „Tisztelt hölgyem! Látom, nem kér a tanácsaimból. Rajtakaptam Isola Pribbyt, amint a piacon, a bódéjában levelet ír – válaszul az ön levelére! Azon voltam, hogy nyugalmamat megőrizve folytassam a bevásárlást, de erre Dawsey Adamsbe ütközöm, amint épp feladja a levelét – önnek! Ki lesz a következő, kérdem én? Erre nem lehet ölbe tett kézzel nézni, így hát tollat ragadok, hogy jobb belátásra térítsem.” Ezután hosszasan fejti ki kendőzetlen véleményét szigetlakó társairól, akik szerinte nem érdemesek arra, hogy bárkivel is levelezzenek.
A levelezés által létrejött barátság eredményeként a guernsey-ek meghívják Julietet a szigetre, hogy személyesen is megismerhessék egymást,
s ezáltal közvetlenebbül mondhassák el mindazt, amit öt éven át magukban, a világtól elzárva éltek meg. Juliet az egész nyarat a szigeten tölti, és a rengeteg vallomás, elbeszélés, mesélés hatására elhatározza, hogy regényt ír a guernsey-i megszállásról.
Az írónő a kiadójának, Londonban és Skóciában maradt barátainak címzett levelekben meséli el a megismert sorsokat, történeteket, amelyek bőven tartalmaznak feszültséget, izgalmat, humort, esetenként intrikákat, trükköket, túlélési módokat, de megtapasztaljuk bennük az emberi méltóság és kiállás fontosságát, a kapcsolatok valódi súlyát, a szerelmek éltető erejét, egyszóval az élet és a halál dolgait. És azt, miként kezdik újra az életet a szigetlakók a háború után.
Meg kell hagyni, nincs híján a regény romantikus, valóban regénybe illő eseményeknek sem.
Aki tehát szereti a kellemes érzelmeket kiváltó olvasmányokat, mindenképpen szerezze be ezt a könyvet. Jómagam azt hittem, nem tartozom ebbe a csoportba, s lám, a levelek magukkal ragadtak, együtt izgultam azok megíróival, és együtt örültem velük mindennek, amit sikerként vagy legalább félsikerként könyvelhettek el, ugyanakkor velük együtt szomorkodtam veszteségeik miatt. Nem véletlen, hogy a kötet Magyarországon már a negyedik kiadását érte meg.
