2022. január 16., 09:14

Jöttek és jönnek izgalmas felkérések - interjú Bandor Évával

Ettől a héttől már kinyithatnak a kulturális intézmények is, és hosszú kihagyás után ismét lehet majd moziba, színházba menni, de az kétségtelen, hogy az immár két éve tartó járvány számos más dolog mellett a színházi életünket is súlyosan érintette. Bandor Éva, az egyik legtöbbet foglalkoztatott hazai magyar színművész a kihagyások ellenére sem tétlenkedik.

Bandor Éva
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Különleges színészi szerepeket oldott meg sikeresen, és további fontos kihívások előtt áll. De talán kezdjük azzal, menyire befolyásolja a járvány a mindennapjait?

Talán azt várják tőlem, hogy azt mondjam, megrettentek a színészek a járványhelyzettől. Ami valójában igaz is, mert amikor nincs színház és nincs kultúra, nincs mozi, nincsenek rendezvények, az rossz. Filmeket ugyan lehet nézni odahaza, de az közösségi élményt, a nézőtér sajátos légkörét csak részben pótolja. Az én szempontomból azért érdekes ez a mostani helyzet, mert az első ijedség után nagyon sok lehetőségem adódott. Igen, volt egy hónap csend, amikor nem tudtuk hova fog ez az egész „kifutni”, de ekkor is volt egy bemutatóm a Jókai Színházban, vendégként szerepeltem Arisztophanész Lüszisztratéjában. Ekkor már megérkezett a pandémia első hulláma, amely bizony el is vitte ezt a darabot, mert öt előadás után tovább nem játszhattuk és sajnos már nem is fogjuk. Ezután mindannyian elkaptuk a vírust. Saját bőrömön is megtapasztaltam, milyen ez. Majd jött a csend, de már ott munkált bennem a szándék, hogy akkor gyerünk, dolgozzunk.

Milyen művészi feladatok találták meg ilyen helyzetben?

Jöttek a felkérések, jöttek a felolvasások. Az Örkény István Színházból például felkértek, hogy a Svejkből olvassak fel magyarul, és keressünk egy cseh kollégát, aki felolvas csehül. Ez Bíró Kriszta ötlete volt, aki telefonon keresett meg.  Ezután készítettünk Fóti Dáviddal egy verses videót, amely film és versmondás egyben. Valahogy hirtelen az ember fantáziája is elkezdett működni, hogy is lehetne tovább dolgozni? Aztán jöttek az online előadások és elkészítettünk egy darabot angol–magyar koprodukcióban. Olyan szinten lett hirtelen sok munkám, hogy azt kérdeztem, vajon kinek is kellene ezt megköszönni? Mégsem lett az, hogy ülök egy sarokban, és nem csinálok semmit, hanem igenis kinyíltak más kapuk, más lehetőségek, és dolgozom!

Mennyiben más egy online próba? De főképp egy online előadás? A színházban eddig ott volt a közönség, volt egy állandó kapcsolat, most meg mindössze egy monitor előtt történik minden!

Nagyon más, össze sem lehet hasonlítani. A színház élő művészet, és azért szép, mert együtt lélegzik a színész és a néző. Én az első tíz percben érezni szoktam, hogy a nézőkkel egy hullámhosszon vagyok, hogy kapcsolódnak ahhoz, amit látnak. Van egy dinamikája a színpadnak és a nézőtérnek. Mint néző, én is érzékelem ezt, ha beülök egy előadásra és elkap, megragad a darab, én is érzem, hogy az előadás részesévé válok. Ez nagyon hiányzik! Ezt semmi nem tudja helyettesíteni, ezt nem tudja visszaadni egy számítógép képernyője. Volt lehetőségem kipróbálni a monitor előtti előadást is, Ivan Viripajev: Illúziók című darabját mutattuk be angol koprodukcióban, csak színésznők játszottunk benne, rajtam kívül mindannyian angolok. Ez az előadás olyan, mint az élet, néha vidám, néha szomorú, de emberi.

Bandor Éva
Fotó:  Kis "Gibbó" Gábor felvétele

Milyenek voltak az előkészületek?

Körülbelül másfél hónapig próbáltunk, aztán a családommal elutaztunk Szardíniára nyaralni. Ekkorra vágták össze a darabot és úgy alakult, hogy Szardínián volt a bemutatóm. Feljöttem a tengerpartról, gyorsan megvacsoráztunk, mert tudtam, hogy kilenctől indul az online beszélgetés élőben. Felvettem egy könnyű fekete estélyit, feldobtam egy piros rúzst, puccba vágtam magam, és leültem a gép elé, hogy sziasztok, itt vagyok! Jöttek az online kérdések, látták ezt Angliában is, voltak érdeklődők, többen megnézték. Ennek az előadásnak a próbafolyamata pedig konkrétan az egyes szereplők konyhájában, nappalijában zajlott Londonban, Komáromban, Kassán, Budapesten, mindenki a saját konyhájában adta elő a produkcióját. A próba viszont borzasztóan kimerítő volt, negyven fokban ülsz a lakásodban, egy zöld háttérrel a hátad mögött, mert ugye erre lehet majd vetíteni. Az is hosszadalmas volt, amíg rájöttünk, hogy vajon mi az, amire lehet vetíteni?  Hol kell ezt beszerezni?  Hogy kell beállítani, mi az, ami elfér a lakásodban? De megcsináltuk!

Ez is egy folyamat, amibe bele kellett jönni. Lehet, hogy az ember a végén még megszokja?

Nem lehet megszokni! Ezt a kényszer szüli, ad lehetőségeket, de nem lehet összehasonlítani az élő színházzal. Lehet ezt csinálni egy ideig, de sok örömöt nem szerez. Nem is a taps hiányzik, hanem az együtt lélegzés a közönséggel.

A Vígszínházban is játszik. Magyarországon kevésbé korlátozták a közösségi életet, a színházlátogatást. Mennyire különböző a két ország közönsége?

Inkább azt mondanám, annyi a különbség, hogy míg a Jókai-színház nézőtere háromszáz férőhelyes, a Vígszínházé ezerkétszáz. Lenyűgöző, amikor először állsz azon a színpadon.  Voltam pár alkalommal a Vígszínházban előadást nézni, de nem volt lehetőségem játszani itt, egészen addig, amíg Eszenyi Enikő meg nem hívott a Liliomba. Abban az előadásban próbáltam először. Mindenféle szentimentalizmus nélkül mondhatom, hogy azon a színpadon állni és kifelé nézni a hatalmas nézőtérre, még ha csak próbálsz is, csodaszép, nem beszélve a gyönyörű épületről! Elvarázsol, és valahol azt gondolod, igen, ez a színház, ez a miliő! De különben szeretem a kis tereket is, szeretek próbálni kamaradarabokat, a szobaszínházat is kedvelem. Az a jó, megadatott a lehetőség, ezt is kipróbálhattam. Nem próbálok másképp, mint itthon, vagy bármelyik más színházban, ahol színészekkel vagy jó rendezővel találkozom, csupán annyiban más, hogy Magyarországon nem állt meg az élet, és jó érzés, hogy azt mondhatom, ott még van előadásom, mert jelenleg Szlovákiában nincs, ám Budapestre visszajárok.

Bandor Éva
Fotó:  Kis "Gibbó" Gábor felvétele

Sokat forgatott az elmúlt években. Mi áll közelebb a szívéhez, a filmezés világa vagy inkább a színpad?

Mindkettő közel áll hozzám, de az az igazság, ha egyszer belekóstolsz a filmezésbe, az olyan, mint egy drog, nem nagyon lehet róla leszokni. Rettenetesen izgat, hogy egy kamera előtt mi mindent lehet elárulni magadról, hogy mennyire képes belemenni a kamera az ember lelkébe. Amikor azt mondják, a szem a lélek tükre, akkor egy kamerán keresztül nagyon is láthatóvá válik, hogy mit gondolsz. A kamera előtt visszafogottabban kell játszani, másképp kell az érzelmeket kifejezni. A szituációkat „miniben” kell megélni, és ezt a kamera iszonyúan fel tudja nagyítani, gyönyörűen tudja láttatni a színész lelkét. Ez a különbség, de nagyon nehéz ám megcsinálni! Volt pár olyan forgatás, amikor bizonytalan voltam, például amikor a Tanítónőt forgattuk Jan Hřebejkkel. Ő az a rendező, aki elvárja, hogy a színész a monitoron is ellenőrizze a játékát. Elmondja, hogy ide kellene menni, itt kellene felemelni a fejedet, ennél a szónál rá kellene nézni a másikra. Aztán felvesszük a jelenetet, odahív, hogy gyertek, nézzétek meg a monitoron, és rendbe rakja. Te is tudod, hogy valóban, annál a jelenetnél kicsit változtatni kellene, nem kellene ekkora nagy gesztus, az már sok, az már teátrális. Vannak izgalmas fázisai a filmforgatásnak.

Hogyan készül egy szerepre? A szereptanulás mellett milyen további előkészületekre van szükség az alakításhoz?

Most két nagyon komoly kihívás van előttem, igaz még csak az előkészületi stádiumban, de talán erről tudok a leginkább beszélni. Az alkoholizmussal foglalkozom, mert egy súlyos alkoholista nőt fogok játszani egy filmben. Nem egy ilyen kezdetleges fázisban lévőt, aki megiszik egy-egy pohár borocskát. Sokkal súlyosabbat. Egy hosszú évek folyamán kialakult, mély, delíriumos állapotot kell majd megformálnom. Van egy portál, ahol anonim alkoholisták beszélnek arról, hogy milyen az, amikor megtapasztalod a poklok poklát... A másik nagy kihívásról még nem igazán tudok beszélni. Nemrég kaptam egy televíziós filmszerepet, de erről csak annyit mondok el érintőlegesen, hogy egy anyát alakítok majd, aki megöli mindkét gyerekét. Teszi ezt az álhírek hatására. Amikor valaki teljesen rápörög ezekre az álhírekre, ebben kezd el élni, és már minden gyanús lesz neki. Úgy érzi, már minden mindennel összefügg, és elkezdi látni azt is, ami nincs, még végül megbolondul. A történet vége pedig egy kettős gyilkosság. A két szerep egymás után jön majd, ezért mondom, komoly kihívás. Kicsit talán félek is tőle, hogy fogom megtisztítani majd magam ezektől a mély érzelmi állapotoktól.

Sikerül megválni ezektől, vagy továbbra is megmaradnak az ember gondolataiban, lelkében?

Jó esetben azt mondom, meg lehet szabadulni a szerep súlyától, van annyi tapasztalat a hátam mögött, hogy kiszellőztessem magamból. Vannak erre módszereim, vagy leülök a barátaimmal, eszünk, kicsit borozunk és beszélgetünk egy jót, kikapcsolódunk. Előfordul olyan is, hogy nem kívánom senki társaságát. Most például elutaztam egymagamban, három-négy napra. Szeretek egyedül utazni, ilyenkor az ember tisztábban látja a dolgokat.

Bandor Éva Jászai Mari-díjas színésznő, Párkányban született, Zselízen érettségizett. Színészi pályafutása 1990-ben Kassán kezdődött, majd 1991-től a Komáromi Jókai Színház tagja volt. 1992-1996 között Pozsonyban színészdiplomát szerzett, majd ismét a kassai Thália Színházhoz szerződött. 2001-től 2019-ig a Komáromi Jókai Színház művésznője. 2019-től szabadúszóként a budapesti Vígszínházban is rendszeresen vendégszerepel.

Megjelent a Magyar7 2022/2. számában. 

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.