Jó úton haladok a dolgaimmal
Szlovákia legjelentősebb grafikusa. Ez állt a nemrég megrendezett dunacsúni Albín Brunovský-kiállítás tájékoztatójának az elején. Arról kevesen tudunk, hogy ennek a vonalnak vannak magyar követői is. Kopócs Tiborral, a Révkomáromban élő, a mai napig oktató 83 éves képzőművésszel beszélgettünk munkásságának néhány keveset említett szeletéről, grafikai technikájának egyediségéről.
Nemrég volt egy kiállításod a komáromi Limes Galériában, és az a megtiszteltetés ért, hogy én válogathattam ki a kiállítási anyagod. Igazi felfedezés volt számomra szembesülni a régebbi munkásságoddal, hiszen a ’70-es és a ’80-as években még többnyire a grafikai technikákkal kísérleteztél, és nem is akárhogyan.
Örültem, hogy újra a falon láthattam a régi munkáimat. Ez számomra is újrafelfedezés, hiszen a mai gondolkodásmódomat vissza tudtam vetíteni a 25-30 évvel ezelőtti munkáimra.
Ha visszagondolok az 1980-as évekre, amikor ezek a művek készültek, még bőven a kommunista rendszerben éltünk. Körülbelül 20 éve végeztem el az egyetemet Eperjesen, és a Madách Könyvkiadónál és a Komáromi Jókai Színháznál dolgoztam. Akkoriban valóban a grafikai technikák dominálták a munkáimat, hiszen sokat illusztráltam. Élvezet volt ezeket a technikákat felfedezni. Még azt is mertem remélni – és talán volt is benne valami –, hogy újrafogalmaztam például a cinkkarctechnikát. A cinkkarc eredetije a rézmetszet. Kihagytam a cinklemez alapozását, nem karcoltam és nem savaztam, hanem a cink gravírozásával tudtam elérni ezeket a finom struktúrákat. Vettem egy fogorvosokéra hasonlítható szerkentyűt, amibe be tudtam építeni finom tűket, és ezekkel a különböző fejekkel ugyanazt a dolgot tudtam gravírozni a cinklemezbe, mint amit a sav maratása végez.
Ha jól értem, akkor ez újításnak számított. Találkoztál ilyen technikával és alkotásokkal a Felvidéken?
Nem volt tudomásom arról, hogy más is alkalmazta volna ezt a technikát. Lehet, hogy a világon mások is csináltak hasonlót, de arról nem tudtam.
Azt, hogy fiatalon inkább grafikával foglalkoztál, befolyásolta valaki?
Mondhatom, hogy igen. Pozsonyban, amikor még az iparművészetin grafikát tanultam, fölöttem járt Albín Brunovský, Ivan Schurman, Deák György (utóbbi magyar volt, de szlováknak vallotta magát), illetve Kiss Sándor.
Egy ideig te is oktatóként tevékenykedtél. Milyen szereped volt a gútai szakközépiskola létrejöttében?
Még mindig tanítok grafikát Czafrangó Sylvia komáromi Magán Művészeti Alapiskolájában. Ami a gútai iskolát illeti, az 1990-es évek elejéről beszélünk. Szokol Dezső mérnök, az iskola alapítója ’92-ben felkért, hogy tanítsak zománcot.
1995-ben az iskola igazgatója lettem, de egy év után lemondtam, mert nem az adminisztrálás és a vezetői székben való ülés a dolgom. 1997-ben már nyugdíjba mentem, az egyik tanítványom maradt ott helyettesíteni.
Miért kezdtél el tűzzománccal is foglalkozni?
Kíváncsi típus vagyok. 1987-ben Bokros László szolnoki festőművész ajánlására kaptam meghívást a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelepre. Akkor csodálkoztam rá, mi is az a zománc. Turi Endre segített. 1987-től 1997-ig jártam a táborokba, évente 4-5 hétre, és az ott készült munkákból rendszeresen voltak nemzetközi kiállítások, de Szlovákiában még nem látta őket a nagyközönség. Volt ennek egy másik vetülete is. Turi Endrét ’89 után felkérték a pozsonyi képzőművészeti főiskolán zománcot oktatni. Én voltam a tolmácsa és az asszisztense.
Amikor kiderült, hogy Turi Endre tűzzománc szakot nyit, tódultak hozzá a diákok. Egyszerre 30-40 diákja volt. Minden szakról jöttek szlovákok, magyarok.
Turi Endre személye vagy a tűzzománc volt a vonzó?
A tűzzománc, de a Turi személye is. Fél évig tűrt az iskola vezetése, mert úgy tűnt, mintha forradalmasítanánk az oktatást, új hangulatot vittünk az egyetem falai közé. Azok a tanárok, akiknek 1-2 diákjuk volt, megtorpedóztak, így csak két szemesztert tudtunk tanítani, s emiatt szinte lázongtak az egyetemisták.
Sokszor említed, hogy nem vagy egyetlen irányzat kiszolgálója sem, a belső esztétikai igényed motivál, és ehhez próbálod a technikai ismereteidet igazítani. Változott ez az esztétikai igény az évek folyamán?
Csiszolódott, finomodott. A technika mindig kísérleti jellegű, és próbálja utolérni az aktuális szellemi, esztétikai igényt. Egy szélsőséges példa: talán van fülem, lelki hallásom is arra a szubsztanciára, amit a szakralitás sugall.
Ez a szakrális szubsztancia bonyolult lelki állapot. Ha erre nyitott vagy, nem lehet kihagyni a gondolkodásodból, a magatartásodból, az alkotási elvárásaidból önmagad iránt. Egyre inkább érzem, tudatosítom, hogy ez létezik, és akarva-akaratlanul a részese vagyok. Szívesen olvasom a Bibliát. Ma is azt éljük át, amiket a próféták megfogalmaztak az akkori társadalmi körülmények között.
Szakrális, mitológiai témák mellett láttam tőled zenei témák feldolgozását is. Zenélsz, hegedülsz. A képzőművészetedben milyen intenzíven van jelen a zene?
A hegedűn néha magamnak cincogok. (nevet) Mozart, Bach vagy Palestrini tudtak Istennel kommunikálni, szférikus zenét komponáltak, ami a lelkünkben csodát vált ki. A lelkünk táplálkozik belőle.
Angyal lett, amikor a kezébe vette a hegedűt. Vele kapcsolatosan két képet készítettem el, a Tavaszt és az Őszt. Most a Nyáron dolgozom, és a telet is szeretném megjeleníteni.
Hétköznapi témába viszed bele a mitológiai témát vagy egy mitológiai történetet jelenítesz meg?
de a vázlatok folyamatosan változnak, amíg maga a mű át nem veszi fölöttem az uralmat. Kommunikál velem. Én csak korrigálom azt, ami kikívánkozik belőle. Amikor kommunikálni tudok a művel, megszületik a kompozíció, amire én sem számítottam. A kép megmutatja, hogy ez így lesz jó.
Megjelent a Magyar7 2021/32. számában.
