Janko Jesenský – az első szlovák nemzeti művész
„Az élet minden, a halál semmi. Ha az ember tudja, miért szereti, akkor nem is szereti” – írta valahol Ján Jesenský szlovák író és hazafi, aki az egyik legrégibb hungarus nemesi családból származott, amely mind a magyar, mind a szlovák, mind a cseh nemzetnek nem egy jelest adott, s akit Janko Kráľhoz és Laco Novomeskýhez hasonlóan csak becézve szólítottak. Janko Jesenský politikai karrierje mellett íróként is beírta magát a legnagyobbak közé, s a második világháború után ő lett az első szlovák nemzeti művész. Igaz, nem sokáig élvezhette a kitüntető titulust, alig egy hónappal annak odaítélése után elhunyt.
150 éve, december 30-án született, s pár nappal 71. születésnapja előtt adta vissza lelkét a teremtőjének, így már nem élte meg a gottwaldi recessziót, az ún. koncepciós pereket. Igaz, azt sem, hogy 1948-ban községet neveznek el róla Gömörben (legalábbis szlovákul), ami ellen az ott élők nem igazán tiltakoztak más hasonló névadással ellentétben (lásd. Šafárikovo, Hurbanovo, Štúrovo, Tešedíkovo stb.), sőt 2019-től a község szlovák általános iskolája is az ő nevét viseli.
Janko Jesenský nem volt ismeretlen Gömörben, hisz Mikszáthhoz és Ivan Kraskóhoz hasonlóan két évig (1887-1888) a rimaszombati gimnázium diákja volt, majd Csehszlovákia megalakulása után ő lett Gömör-Kishont vármegye utolsó ispánja is. Neki köszönhető az is, hogy a csehek rimaszombati bevonulása után nem nyúltak hozzá Tompa Mihály köztéri szobrához, amelyre rálárott a hivatali ablakából. A kétezres években az egykori megyeháza épületének földszinti sarkában állították fel Ján Kulich szobrászművész Jesenskýt nem túl előnyösen megformáló szobrát, amely évekig várta, hogy sorsa jobbra forduljon. Erre végül a Tompa téren felújított Járásbíróság épületének átadása idején került sor, ugyanis a szobrot áthelyezték ebbe az épületbe, egy sokkal világosabb és láthatóbb helyre. Az utolsó pillanatban az egykori megyeháza épülete ugyanis felújítás és érdeklődés híján bezárásra került. De Jesenský mellszobra is helyet kapott a Fő tér és a Daxner tér között a Matica slovenská helyi szervezete által kiépített emlékparkba is.
Nem egy orvos, bankár, politikus és irodalmár öregbítette a család jó és kevésbé jó hírét. Volt köztük, aki a mohácsi csatában II. Lajos mellett vesztette az életét, mire a család a törököktől való félelmében meg sem állt Sziléziáig, s Boroszlóban (Wroclaw) és Swidnicán telepedett le, majd a veszély elmúltával visszaköltöztek Turócba.
A Jesenský/Jesenius/Jeszenszky család első híres/hírhedt leszármazottja az orvosprofesszor Jesenius János volt, aki az első nyilvános boncolást végezte, de ez sem mentette meg attól, hogy 1621-ben az osztrákok nyilvánosan lefejezzék. Bár élete nagy részét Csehországban élte le, mindig szerette Magyarországot. Magát „eques hungarus”-nak (magyar lovag), vagy „Johennes Jesenius de Magna Jesen”-nek (nagyjeszeni Jeszenszky János) nevezte és orvosi kutatásai mellett számos filozófiai, vallásbölcseleti és történeti munkát is írt.
Több memorandum megfogalmazásában közreműködött, de ott volt a Matica slovenská megalakításánál és a turócszentmártoni gimnázium létrehozásánál is. Szomorúan konstatálta, hogy az ő hazafias törekvéseivel ellentétben sok egykori harcostársa anyagi előnyök fejében megegyezett a hatalommal, s azt is nehezen viselte, hogy a szegénység egyre több szlovákot késztetett a kivándorlásra. A család ismert tagja Ján Jesenský unokahúga, a szerkesztő és műfordító Zora Jesenská, akinek a hányattatásokkal teli életét a halála után férje, Ján Rozner írja meg, amelyet csak a rendszerváltás után adnak ki Hét nap a temetésig címmel.
A Jesenský-család a 15. század végén két ágra szakadt, a család egy része Nagyrákón (Rakovo) telepedett le, s ők alapították meg a Rakovszky- családot, amely szintén számos jelessel dicsekedhet mind szlovák, mind magyar vonalon. Most itt csak a pozsonyi Nemzeti Színház egykori rendezőjét, Rakovszky Tibort (ő rendezte meg Madách Imre Az ember tragédiáját is Ctibor Štítnický fordításában), vagy a Kossuth-díjas írónőt, Rakovszky Zsuzsátt említem meg.
El, el innen hát, itt elsorvad a lélek,
megtör a szem, elhal a mosoly és ének,
s ifjú arcomra is hamar árkot ás
a ragyogó járdán tartó loholás.
Ezeket a sorokat a századelőn írta, amikor épp Budapesten élt, hogy letegye az ügyvédi vizsgáját. Addigra apja jóvoltából már bejárta az Osztrák-Magyar Monarchiát, hisz tanult Besztercebányán, Rimaszombatban, Késmárkon (itt érettségizett), majd Eperjesen és Kolozsváron jogi tanulmányokat folytatott, s innen került egy évre Budapestre. A jogi praxis megszerzése után több városban, így Liptószentmiklóson, Losoncon, Nagybiccsén, Turócszentmártonban és Vágújhelyen ügyvédbojtárkodott, majd végre 1905-ben megnyithatta Bánban az első ügyvédi irodáját is. Vágújhelyhez köti az első komoly szerelem is, ahol egy helyi énekesnővel, Oľga Krafrovával szűri össze a levet. „Szerelmük gyümölcse” egy mintegy 70 levelet tartalmazó kötet lesz.
Amíg a költészetben a szlovák modernizmus tagjai közé tartozik, bár költészetének csúcspontját majd a negyvenes évek elején éri el, amikor antifasiszta versei kéziratban terjednek. Bár nem titok, hogy ki a szerzőjük, a hatalom nem mer ujjat húzni vele. A prózában viszont a kritikai realizmust képviseli, akár Mikszáth és Maupassant öröksége folytatójának is nevezhetnénk.
Anekdotaszerű történetei főleg a kispolgárságot veszik célba, sokszor szarkasztikus humorral világít rá egy-egy anomáliára, visszásságra, s ezekben a novellákban sokan magukra ismerhettek. Prózájának csúcsa az 1934-ben és 1938-ban két részben vitriolos tollal megírt regény, amely az első köztársaság kezdetleges demokráciáját bírálja.
Azt a demokráciát, amelynek kialakításában ő maga is bőv(sz)en részt vett. „Minden tisztességesen berendezett országban – legyen az akár jobb, akár baloldali vezetésű –, kellenek urak, kocsisok és lovak is” – volt az ars poeticája. Persze nem mindegy, hogy milyen urak. Erről ad számot a Demokraták is, amelyhez hasonló nagyszabású szatírát a korról csak Ján Hvozdík követ majd el az ötvenes évek elején, már Jesenský halála után.
Onnan átszökik az oroszokhoz, az ott alakuló Csehszlovák Nemzeti Tanács alelnöke lesz, és Jozef Gregor Tajovskýval együtt szervezik a csehszlovák ellenállási mozgalmat. De a hazatérés a háború végeztével nem megy egyszerűen, Kamcsatka és Japán érintésével jut csak haza, ahol érdemei elismeréséül ő lesz Gömör-Kishont vármegye ispánja, s neki köszönhető, hogy az átállás viszonylag zökkenőmentesen zajlik le. Innen főispánnak Nyitrára kerül, majd a harmincas években a pozsonyi Országos Hivatal elnöke lesz egészen az első köztársaság széteséséig. A második világháborút pozsonyi házában belső száműzetésben éli át, de nem hallgatva. A fasizmust támadó versei kéziratban terjednek. Igaz, ekkor már betegeskedik, s azt még megéli, hogy 1945-ben elsőként megkapja a nemzeti művész címet, de rá egy hónapra pár nappal a 71. születésnapja előtt meghal.
Bár ennek is már közel 80 éve, neve nem merült feledésbe. Nemcsak Feled község szlovák elnevezése és az ottani szlovák alapiskola őrzi a nevét, műveit folyamatosan jelentetik meg újra és újra. Már említett munkái mellett nem szabad elfeledkeznünk önéletrajzi jellegű dokumentarista prózájáról (Fogságból, Út a szabadság felé), ahogy Jeszenyin, Blok és Puskin fordításairól sem. Amíg Laco Novomeský Paszternak Dokror Zsivágóját ültette át szlovákra, ő Piskin Anyeginjét. A hatvanas-nyolcvanas években több történetét is megfilmesítették, így 1980-ban Karol Zachar filmre vitte a Demokratákat is a főszerepekben Josef Ábrhámmal, Leopold Haverllel, Kamila Magálovával, Marián Labudával és Zuzana Kronerovával.
S lessem, bár tudom, mi a vég:
a hős egeket ostromolna,
s a fa hegyéből a földre száll.
A kis dombon fölröhög lomha
létünk szatírja a halál.
Bár kegyetlen kritikusnak bizonyult, az olvasói megbocsátottak ezt neki (talán a hősei is), ahogy lelke mélyén ő is megbocsátott a hőseinek és az olvasóinak, hisz tudta és vallotta, hogy az emberek szeretik azt hinni, amit igaznak akarnak látni. Így a saját igazságuk tudatában olvasták Jesenský műveit is.
