Bonyodalmak egy szótáríró körül

Ha minden igaz, 1888. március 31-én született a zempléni Parnóban, ahol a Hvozdíjk név olyan gyakori volt, mint mifelénk a Dósa vagy a Mihályi. Több neves Hvozdíkot is adott az országnak a település. Miután leérettségizett a kassai premontrei gimnáziumban, novíciusnak készül, de két év után inkább visszatér a világi életbe (ahogy teszi ezt kései kassai írókollégája, Peter Bilý is), Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerez diplomát magyar és szláv nyelvekből, s visszatér kora ifjúsága helyszínére, Kassára, ahol gimnáziumi tanár lesz.

Mellette nyelvészkedik, tankönyveket fordít, s beleártja magát a nagypolitikába. 1925-ben a parlamenti választások során a Szlovák Néppárt színeiben parlamenti mandátumot szerez, de az ún. Tuka-per után kilép a néppártból, s az agrárpárthoz csatlakozik. Később felhagy a politizálással, elkészíti a nevezetes magyar-szlovák és szlovák-magyar szótárait, de még adótanácsadási és sertéstenyésztési kézikönyvet is fordít, s nem utolsósorban Pozsonyba költözik. Innen a családjával (feleségével, Huzella Erzsébettel és két lányával) erdélyi birtokukon telepszik le, de ha addig izgalmas volt az életútja, innen kezdve vadregényes és senki sem mehet biztosra.

A háború végén visszatér Budapestre, megírja önéletrajzi elemekkel átszőtt szatirikus korrajzát a masaryki-beneši demokrácia alakuló éveiről, s mielőtt learathatná regénye jogos sikerét, 1956 nyarán lányához, Bécsbe költözik. A regény nem várt riadalmakat és diplomáciai viszályt okoz Magyarország és Csehszlovákia között, bezúzzák, ő még vált pár levelet Fekete Istvánnal, akivel találkozik is Bécsben, de mielőtt ismét előkerülhetne a süllyesztőből, végleg eltűnik abban.

Egyes, teljesen megbízhatatlan források szerint még abban az évben meghal, mások, így Deák Ernő bécsi történész szerint még évekig tanít egy vidéki gimnáziumban, de azt, hogy mikor halt meg, s hogy hol van eltemetve, ő sem tudta megmondani. Fekete korán elhunyt kutatója, Sánta Gábor kideríti még, hogy a két író több levelet is váltott egymással, Juhász egy másik könyvön is dolgozott, de folyamatban volt a Pókhálóban szlovák, angol és német nyelvű kiadása is.

Valamikor a nyolcvanas évek második felében, még a rendszerváltás előtt, az akkor még létező kassai magyar könyvesboltban, az akkori Lenin (ma Fő)  utcán, az antikváriumi részlegen futottam össze egy vaskos kötettel, ami igazából azért fogott meg, mert a szerző neve egyezett az enyémmel. Megvettem, s 500 oldalas volta ellenére gyakorlatilag ültő helyemben elolvastam.

A könyv gyilkos szatírája volt az épp csak akkor alakult Csehszlovákiának, s nagyon meglepődtem, hogy 1956-ban megjelenhetett egy regény, amely név szerint tiporja sárba az államalapító atyák jelentős részének (Beneš, Hlinka) becsületét, s egyedül a Bohatý néven szereplő Švehla miniszterelnököt kíméli meg gyilkos fullánkjaitól. Meg itt-ott Masarykot.

Az viszont egyértelműen kiderült a regényből, hogy a szerző testközelből ismerte ezeket az államalapító figurákat, akik nemhogy a magyarokat vagy a németeket, de egymást sem nagyon kedvelték, főleg akkor nem, ha a saját vagyonuk gyarapításáról volt szó, amelyhez csupán alkotmányos kereteket biztosított az új államforma.

De ki ez a szerző, aki a nevemet viseli? – hiába tettem fel a kérdést magamnak és másoknak, választ sokáig nem kaptam. Hosszú évek teltek el, már a Szabad Újságban, majd a Vasárnapban dolgoztam, s próbálkoztam irodalmi nagyjainknál a kérdésfelvetéssel, de akadt olyan jeles, mindentudó irodalomtörténészünk, aki hírét sem hallotta a regénynek, végül Turczel Lajos törte meg a csendet. „Jaj, ez az a Juhász János, aki Hvozdík néven a máig legjobb magyar-szlovák és szlovák-magyar szótárt szerkesztette!” – kiáltott bele a telefonba Turczel papa, s őt követően többen, így Lacza Tihamér, Duba Gyula, Tóth László és Gál Sándor is jelentkeztek, hogy találkoztak a regénnyel.

Turczel Mayer Judithoz irányított, aki képeket is mutatott az egykori pozsonyi tanári karról, amelynek édesapja is tagja volt, s ő még személyesen is emlékezett Hvozdík-Juhász Jánosra (ezen a néven szerepelt parlamenti képviselőként, s zajos ügyeiről a Prágai Magyar Hírlap is többször beszámolt), de ahogy a többiek, ő sem volt biztos szinte semmiben. Már, ami az életrajzi adatokat illette. Ami viszont tény, a regény lerövidítve 2007-ben, Gyenes Gábor grafikáival ismét megjelenhetett. Immár a Madách-Posonium kiadásában.

Akkor bizonyára minden másképp alakulhatott volna a regénnyel kapcsolatban. De Juhász János (a továbbiakban maradjunk ennél a névnél) a lehető legrosszabbkor állt elő a regénnyel, bár ezt talán mégsem lehet ilyen magabiztosan kijelenteni, hisz az is lehet, az októberi forradalom eltiprása után még ennyi esélye sem lett volna a kötet kiadására. Ahogy a forradalmat megelőző rákosista ámokfutás idején sem.

A kötet a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában jelent meg négyezer példányban, Kónya Sándorné szerkesztésében. Nos, a hölgy nem igazán sokat foglalkozott a kötet megszerkesztésével, számos elírást és hibát hagyott benne, s hősünk következetesen Buzásról (ez Parnó regénybeli neve) Košicén és Bratislaván utazik át Prahába.

Domokos Mátyás, aki annak idején szintén a Szépirodalmi szerkesztője volt, még emlékezett a kötetre, s az azzal járó bonyodalmakra. A regény ugyanis eljutott Szlovákiába is, s július másodikán az Új Szóban Csanda Sándor recenzálja, aki a szocialista fejlődésregény alaptéziseit kéri számon Juhászon.

A kötetet elolvassák a kommunista párt éber cenzorai is, akik felháborodva veszik tudomásul a kötetből a cseh és szlovák államalapítókra és kommunista parlamenti padtársaikra leselkedő gyilkos humort, s akcióba lépnek.

Olyan elvtárs, egy bizonyos Augustín Michalička veri el a port Juhászon, akinek elég volt jó évtized, hogy elfelejtse, annak idején Juhásszal együtt mindketten Hlinka pártjának voltak a tagjai. Igaz, Michalička elvtárs ekkor sok más egykori párttársával együtt már a kommunista párt színeit erősítette. A még raktáron lévő szlovákiai példányokat betiltották, s hiába jelent meg számos pozitív kritika Magyarországon, Szalatnai Rezső és Örkény István is érdekfeszítő és fontos műnek tartja, a szerzőt sikeresen „feledésre ítélik”.

A mondat állítólag magától Masaryk elnöktől származik, s amikor a napokban ismét végigolvastam a regényt, nem tudtam nem Závada Pál új regényére (Hajó a ködben) gondolni, amelynek kulcsszavai: gyártani, boldogulni, gyarapodni, átmenteni, túlélni.

Nos, valahogy ilyetén módon gondolkoznak Juhász hősei is, akik egy része a saját nevén (hasonlóképpen mint Závadánál) jelenik meg, így találkozhatunk a két Masarykkal, Beneš-sel, Hlinkával, míg másokat ugyan írói néven futtat, de a kor ismerői pontosan betájolhatják az egyes figurákat. Így egy fejezet erejéig megjelenik a pöstyéni fürdő bizarr magánélete is saját bejáratú maharadzsástul és más különc figuráival a fürdőalapító Sommerral (Nyár) az élen, akit a valóságban Winter (Tél) Lajosnak hívtak. Kérdés, mikor írhatta a művet a szerző, akár ez is befolyásolhatta a nevek kiválasztását.

A regény egyik főhőse Jaroslav Chudý, aki úgy végezte el az egyetemet, hogy amíg ő egyéb dolgait végezte, a papa szorgalmasan járt aláíratni a fia indexét (kérem a mai áthallásokat mellőzni!), s aki harmincéves korára már 35 éves munkaviszonnyal rendelkezik, s aki nem mellesleg úgy fekszik le, hogy másnap gazdag emberként ébred, s legnagyobb gondja a frakk viselésének tisztességes elsajátítása.

A másik főhős, a tőle diametrálisan különböző józan paraszti figura, a buzási Varga János, akit valószínűleg saját magáról mintázott Juhász, aki úgy került a prágai parlamentbe, mint annak idején Pilátus a krédóba. Ő az a figura, aki józan paraszti ésszel gondolkodik, aki mélyen megveti a törtetőket, aki parlamenti társai felháborodására nagyvonalúan előbb parlamenti mentességét, majd a mandátumát is visszadobja.

Idézzük Örkényt: „Nem lehet kacagás nélkül végigolvasni a Hlinka-párt választási előkészületeit, egy népgyűlés leírását, Chudoba szenátor gyémántcsempészését vagy a pöstyéni fürdőzők intimitásait… Persze ez a kép: torzkép. Méghozzá mai szemmel látott torzkép, s ez némiképp csorbítja a történelmi igazságot. Ez a beneši ország csupa korrupció, csupa bürokrácia, csupa semmittevés. Egy-két kivétellel minden közéleti szereplője erkölcsi szörnyszülött.”

Kései olvasói közül Tóth László az egyik legfigyelemreméltóbb szlovákiai magyar tárgyú regényszatírának tartja. Juhász nagyon kedvelhette Mikszáthot és Móriczot, ahogy bizonyára olvasta Jesenský Demokraták című regényét is.

Amíg Varga János prágai mandátumát visszadobva hazatér buzási kisbirtokára, addig a sokmilliós csalás elől frakkban menekülő Chudý és bandája Varga-birtokán át menekülne a szlovák-magyar határon át az átmenetileg biztonságosabbnak tűnő Magyarországra.

„Az élet kevés fényképészt foglalkoztat, és azért éppen a legérdekesebb pillanatfelvételek maradnak le Beneš történelmi pillanatsorozatáról. Ilyen történelmi mozzanat perdült le nyomtalanul a Varga-major kocsiszíne előtt. A nagy államférfi társadalomalapító alapelveinek egyikét kellett volna most képre rögzíteni. A kép egyik részletcsoportja, Beneš jelszavának négy buzgó követője gyűrött, de már rájuk szakadt frakkban szolgálatkész mozdulattal áll, mialatt a másik oldal autójába lép, s elégedett kézmozdulattal int búcsút annak a négynek. A keze annyira beszédes, hogy a néző szinte hallja: »Szorgalmasan csináltátok. Nem kell mindjárt kétségbeesni. Kútba ugrani, vagy a vonat alá feküdni. Lehettek ti még újra valakik! Fel a fejjel, és kezdjétek újra elölről. Csak gyűjteni és nem kétségbeesni!«” – zárul a regény, amely 2008-ban ismét előtűnt haló poraiból, s várja, hogy esetleg színpadon vagy filmvásznon is életet leheljenek bele alkalomadtán.

De arra is kíváncsiak lennénk sokan, hogyan is végezte be sorsát és életét Hvozdík-Juhász János, a szlovmagyar irodalom máig legregényesebb figurája.