„Izvenyite, agyin klop…”
A címben idézett orosz mondat anekdotává vált a Flórián családban, persze, bizonyára csak később, amikor a fabarakkokban átélt szörnyűségekre már lehetett némi iróniával visszaemlékezni.
Történt ugyanis, hogy egyszer a tiszti étkezdében ebéd közben beleesett egy poloska – amelyek csak úgy nyüzsögtek a fabarakkok falain – idősebb Flórián László levesébe, és a mellette ülő „nacsalnyik”, amikor ezt észrevette, „izvenyite, agyin klop” bocsánatkérés mellett belenyúlt asztalszomszédja levesébe, és kivette onnan a bogarat. Ezzel a megmosolyogtató történettel szokta otthon az idősebb Flórián a tábori élet „színvonalát” a családjának jellemezni.
Sok minden más mellett erről is olvashatunk abban a könyvben, amely nemrégiben jelent meg ugyanezzel a címmel, s amelynek összeállítója a Gulagot megjárt ügyvéd fia, ifjabb Flórián László.
A könyv naplórészletek, dokumentumok, visszaemlékezések elegye, kiindulópontja – ahogy a kötet összeállítója mondja a bevezetőben – két fontos dokumentum volt: Pásztor Géza gépészmérnök – az egyik barát – Németországban megjelent emlékirata, és Fiedler Viktor orvos – a másik barát – naplója, amit a családja megőrzött. Idősebb Flórián László emlékirata a Gulagon töltött évekről csak közvetlenül a könyv nyomtatása előtt került elő a családi dokumentumok közül, így az kézzel írott levél formájában adja a könyv utolsó fejezetét.
Pontosabban a Guvpi poklát. A hadifoglyok mellett a különböző okokból internált civil csoportok ugyanis ide kerültek ún. „jóvátételi munkára”, a köztudatban azonban jobban megragadt az idők folyamán a „gulág” megnevezés.
Apámat a Nusal nevű táborba internálták, írja a könyv bevezetőjében ifjabb Flórián László, mert Szlovákiában magyarnak vallotta magát, s nem volt hajlandó erről lemondani.
– A táborba három barátjával együtt került, dr. Fiedler Viktor orvossal, Pásztor Géza mérnökkel és Kovács Gyula gépésszel Poprádról. A táborban lévő internáltak és hadifoglyok többnyire a közeli ólombányákban dolgoztak, de a négy barát közül hármat kiemeltek, mert szükség volt a tudásukra és a szervezőképességükre – mondta a kötet összeállítója a kiadó, a Csemadok Ligetfalui Alapszervezetének pozsonyi könyvbemutatóján, amelyen beszélgetőpartnere Dunajszky Géza közíró volt.
De mi vezetett oda, hogy ennyi év után Flórián László könyv alakba rendezze családja múltjának ezt a szomorú fejezetét?
Ezt követően kiderítették, hogy a listát feltehetően Fiedler Viktor készítette, aki apja barátja volt. Találtak is egy erre utaló bejegyzést Pásztor Géza emlékiratában, hogy egy ilyen listát a szigorú ellenőrzések ellenére hazaérkezésükkor sikerült kicsempészniük. Ezek a véletlenek és a hatásukra előtörő emlékek indították Flórián Lászlót arra, hogy a könyvet összeállítsa.
– Így került elő azután Fiedler Viktor naplója is Svájcból, és tulajdonképpen ennek, illetve Pásztor Géza emlékiratai és a Flórián család emlékei alapján állt össze a könyv – tette hozzá.
S hogy miként élte meg a család a későbbeikben a családfő „gulágos” múltját?
– Otthon valahogy nem éreztük, vagy legalábbis nem tudtunk arról, hogy apánknak vagy a családnak ebből bármilyen hátránya származott volna. Bár a bátyám szerint ez mégsem volt egészen így, mert neki például nem engedélyezték, hogy a lakhelyünkön, Eperjesen gimnáziumba járjon, csak később engedték meg, hogy átlépjen oda. A másik ilyen dolog, amire emlékszem, hogy bár apámnak megvolt az ügyvédi vizsgája, nem lehetett az ügyvédi kamara tagja. Ma már tudom, nyilván ezért.
Flórián László könyve hasznos olvasmány, ajánlom mindenkinek, aki többet szeretne tudni történelmünk e fekete foltjáról.
Amikor magam először olvastam Pásztor Géza emlékiratait a Gulagon töltött évekről, a legmeglepőbb számomra az a helyenként némi humorral is fűszerezett tárgyilagosság volt, ahogyan ezekről a szörnyűségekről írt. Aztán rájöttem, ez az ember sajátja: minden körülmények között megpróbálja a legjobbat kihozni az adott helyzetből.
És a naplórészletek meg a visszaemlékezések alapján ez volt jellemző a három jó barátra is: ott, a Gulag poklában megpróbáltak a lehető „legjobban” túlélni minden egyes napot, s amennyire csak tudták, jobbá tenni a többiekét is. Persze, nem volt ez egy vidám barakk. A szörnyűségeket, a meghurcoltatást, az elrabolt éveket nem lehet elfelejteni. A Szovjetunióban töltött éveket sem igazolta nekik senki, nem, hogy az ott-tartózkodásuk okát. A káderlapjukra is csak annyit írtak: „Ismeretlen okoknál fogva Szovjetunióban tartózkodott…”
Nem csoda, hogy a barátok közül ketten nem is maradtak az országban a hazatérésük után. Pásztor Géza Ulmban kötött ki, Fiedler Viktor pedig 1968-ban disszidált, vagy ahogyan maga mondta, amikor az oroszok bejöttek, ő kiment. Az idősebb Flórián, bár sohasem panaszkodott, s ha nem is ment külföldre, Eperjesről azért nyugatabbra, Pozsonyba költözött a családjával. „Itt túl közel van az orosz határ…”, mondogatta akkor sokatmondóan.
„Hetven éve védekezik a magyarok társadalma, és emiatt kevés ereje marad az építkezésre. A közösség egy része belefáradt az ellenállásba, egy része úgy döntött, csak az egyéni érvényesüléssel kíván foglalkozni, egy része pedig feladta” – írja Duray Miklós a könyv utószavában, s valljuk be, pontos látlelet ez a helyzetünkről. Azoknak azonban, aki úgy döntöttek, nem adják fel, és „elég erős a páncéljuk” ahhoz, hogy esélyt teremtsenek a megmaradáshoz, példát, reményt is adhat ez a könyv. A három barát története ugyanis, „akik túlélték a gulág poklát”, azt mutatja, mindenből lehet erőt és előnyt kovácsolni a túléléshez, csak meg kell találni a módját.
Megjelent a Magyar7 2022/41. számában.
