Hazai Samu és A csárdáskirálynő
Sokakban felmerülhet a kérdés, hogyan kerül a csizma az asztalra, vagyis egy cikkbe az első zsidó származású, egyébként rimaszombati születésű hadügyér, Hazai Samu és Kálmán Imre: A csárdáskirálynő című világhírű operettje.
Pedig a válasz nagyon egyszerű: mindketten ugyanazon kornak voltak a gyermekei, s Hazai akár szerepelhetne is az operettben, hiszen amikor azt Kálmán írta – a nagy háború vérgőzös éveiben –, a hadügyminisztert Hazai Samunak hívták. A csárdáskirálynő kirobbanó sikert aratott mind Bécsben, mind Budapesten, a Király Színházban, míg Hazai Samu még a Monarchia szétesése előtt Signum laudis érdemrenddel távozott a süllyedő hajóról, de szerencséjére már nem élte meg Szálasi hatalomátvételét, a második világégés kellős közepén, 90 évesen végleg elbúcsúzott e földi léttől. Ki tudja, hogyan végezte volna, ha még életében hatalomra kerülnek a nyilaskeresztesek.
Persze, tudjuk, Nemeskürty István is megírta A béke szigete című történetében. Hiába a vitézségi érdemrend, ez 1944-ben már a legkevésbé sem számított. Se Komáromban, se Budapesten, se másutt. Holott senki se gondolta alig húsz évvel azelőtt, hogy idáig fajulnak a dolgok. Az 1848-as szabadságharc bukása ellenére is számos változást hozott ezen a területen (is), a zsidók is letelepedési szabadságot kaptak, s nemcsak papíron. A cigányokkal együtt elkezdődhetett a betelepülésük a nagyobb településekre, így a városokba is, s ezt a folyamatot csak felerősítette az 1867-es kiegyezés, amely már valós jogokat biztosított minden nemzetiségnek. A sokak által később liberálisnak nevezett Monarchiát elsősorban a birodalmi eszme éltette mindenek felett, s érvényesülés tekintetében egyenlő jogokat biztosított minden nemzetiségének.
Ez a korszak volt a zsidó származásúak tényleges aranykora, akik cserébe az érvényesülési lehetőségért feltétlen hűséget esküdtek a Monarchiában (ezt a felemelkedést és bukást dolgozza fel Szabó István A napfény íze című filmeposzában, amelybe bizony be van építve Hazai Samu élete is), a nagy háborúban több mint 300 ezer zsidó harcolt a Monarchia oldalán, de a legmagasabb tisztségig Hazai Samu vitte, aki 1910 és 1917 között a Monarchia honvédelmi miniszteri tisztségét is betöltötte.
Rimaszombat is az 1848-as szabadságharc után nyitotta meg kapuit a zsidók előtt, akik addig legfeljebb Rimajánosiig juthattak el. Az első betelepültek egyike Kohn Adolf volt, aki ecet- és szeszkereskedéssel foglalkozott, s itt vette feleségül Stern Annát, s 1851 karácsonyának másnapján megszületett fiuk, Sámuel. A fiú korán kitűnik tehetségével, s előbb az Egyesült Protestáns Gimnáziumban, majd Esztergomban és a budapesti Kereskedelmi Akadémián bizonyítja rátermettségét. A család valószínűleg a jobb üzleti lehetőségek miatt talál új otthonra Esztergomban (ekkor az apa már második feleségével él), ahol apja folytatja vállalkozását, sőt egy ideig fia is besegít majd a vállalkozásba. Samunak még három (fél)testvére születik, Arnold, Etel és Gizella.
Hazai Samu életútja meredeken emelkedik felfelé. 1873-ban besorozzák honvédnek, de felettesei észreveszik kiváló képességeit, s még azon ősszel beíratják a Ludovika Akadémia tisztképző tanfolyamára. A következő évben már hadapród, majd 23 évesen hadnaggyá avatják. Ekkor dönt úgy, hogy előmenetele érdekében magyar nevet választ magának és kikeresztelkedik. Előbbi lépését a család többi tagja is támogatja, az utóbbit nem. Folyamatosan emelkedik a katonai ranglétrán, 1881-ben már dandársegédtiszt, két év múlva már főhadnagy, majd 1888-ban századossá avatják. Ezekben ez években Budapest mellett szolgálatot teljesít Jolsván, Ógyallán, Besztercebányán, Sátoraljaújhelyen és Kassán is. Itt ismerkedik meg későbbi feleségével, a gazdag és tekintélyes patrícius családból származó Juhász Máriával (1866-1945), ki majd három gyerekkel (Béla, Miklós, Ilona) ajándékozza meg. Közülük legidősebb fia, az 1895-ben született Béla lép apja nyomdokaiba, repülőtiszt lesz, de 1918-ban a fronton repülőszerencsétlenség áldozataként életéét veszti.
1889-ben már tanárként tér vissza egykori iskolájába, a Ludovika Akadémiára, ahol előbb felsőbb tiszti, majd honvédtörzstiszti tanfolyamon tanít, de ő szerkeszti az akadémia közlönyét is. Schweizer Ede után 1895-ben másodikként szerzi meg a zsidók közül az őrnagyi rangot, egy évvel később már alezredes, a századforduló évében vezérkari ezredessé, majd tábornokká léptetik elő. Mielőtt Ferenc József 1910-ben kinevezné honvédelmi miniszterré, amelyet a békeidők utolsó időszakában, 1910-ben foglal el Jekelfalussy Lajos után, hat évig már a minisztérium ügycsoportfőnökeként működik. Miközben a napi munkáját végzi, hadtörténettel is foglalkozik és számos újítást is elkövet. Az ő elképzelései alapján kerül sor a honvédelem fejlesztésére. A katonai bűnvádi eljárásról szóló, sokáig sürgetett, modern szellemű törvény, a háború esetére való rendkívüli kormányzati intézkedések, s legfőképp a korszakot alkotó véderőreform kodifikálása és parlamenti képviselete is az ő nevéhez fűződik, ahogy több fontos hadtörténeti művet is írt (Alkalmazó megbeszélések a spicherni csatából (1897), A háború tényezői (1915), s Hamary Béla hadbíró századossal együtt lefordította Carl von Clausewitz A háborúról című alapmunkáját. Így – bár némi hercehurca fűződik a kinevezéséhez, főleg egy ilyen fontos poszton –, de a vészesen közeledő nagy háború nem hagy kétséget afelől, a legmegfelelőbb szakember került a posztra, aki három kormányban tölti be a posztot, Khuen-Héderváry Károly és Lukács László mellett ő Tisza István honvédelmi minisztere is, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia 1914 júniusában hadat üzen Szerbiának. Ma már tudjuk, a villámháborúnak ígérkező hadművelet több mint négy évvel később ér véget, de ekkor már nem Hazai Samu a Monarchia hadügyminisztere.
Azt állítják a rossz nyelvek, hogy a franciák Offenbach és a kánkán miatt veszítették el az 1870-es poroszokkal vívott háborújukat. Hogy ez így lenne, az felettébb kétesélyes, de az biztos, hogy a korszak legsikeresebb színpadi műfaja az operett volt, amely a népszínművet maga alá gyűrve, gyorsan beszivárgott Magyarországra is, s a millennium idején elkezdte hódító útját Budapesten is, olyannyira, hogy ma talán nem véletlenül nevezik született magyar műfajnak. Az operett csúcsra járatása tájainkon pontosan a nagy háború éveire esik, a sok-sok tehetséges szerző mellett két alkotó emelkedik ki, Kálmán Imre és Lehár Ferenc, akik világhírnévre tesznek szert a műveikkel. S amíg a hadszíntereken dörögnek a fegyverek, a bécsi és pesti színházakban a közönség őrjöngve várja az újabb Kálmán és Lehár műveket.
S mivel a Monarchiában élünk, szélesek a határok, így a két szerzőnek is van honnan merítenie témákból és szövegkönyvírókból is. Ez utóbbiakat meglehetősen elhanyagolja a hálátlan utókor, de ne feledjük őket, hisz sokszor ők hozzák egy-egy operett alapötletét. Jenbach Béla, Leo Stein, Victor Leon, Julius Brammer, Gábor Andor – Miskolc, Lemberg, Szenice, Sehradice, Újnéppuszta – magyarok, németek, zsidók. Vagyis az egész Monarchia lakossága képviseltetve van általuk. A Csárdáskirálynő előbb 1915 novemberében Bécsben a Johann Strauss Theaterben, majd egy évvel később a Beöthy László irányította Király Színházban lesz kirobbanó siker (az első címszereplő Kosáry Emma), 1918 januárjában már túl van a 300. előadáson, s azóta messze a legtöbbet játszott magyar műnek számít, nem egy filmfeldolgozást ért meg, egyedül Székely Istvánnak nem jött össze. Kétszer is megrendezte viszont Szinetár Miklós, aki ezt írja az operettről, amelyet sok színházi ember máig képtelen elfogadni: „szeretem, ha az operett az életet, annak szépségét hirdetve azt kissé ironikusan nézem mert bár letagadhatatlan célja, hogy kellemes legyen, de ha igazán jó, akkor időnként kellemetlen is.
Mert egyszerre édes és csípős, mézes és savanyú. Mert távol áll tőle az egyértelműség, mert ha jó, akkor forr körülötte némi botrány, mert ha igazi, akkor rafináltan arisztokratikus, és harsányan plebejus egyszerre”. Nos, ő már csak tudja, hisz élete egyik első rendezéseként 22 évesen kapja a szinte lehetetlen feladatot, süllyessze el végleg a műfajt, amely nem való a szocreálon edződő közönség elé. A Békeffy István és Kellér Dezső által átigazított változatot Honthy Hannával, Feleki Kamillal, Németh Marikával és Rátonyi Róberttel a főbb szerepekben több mint ezerhatszázszor (1 600!) adják, Moszkvában még Hruscsov is tombol, s a feljegyzések szerint itt nem a csizmájával veri az asztalt, mint New Yorkban az ENSZ közgyűlésén.
A darab színrevitelei közül kiemelkedik még a Mohácsi testvérek 1993-as kaposvári színrevitele Molnár Piroskával. Spindler Bélával, Böcsök Enikővel és Kulka Jánossal, ez az a változat, amelyben még Ady Endre és Csermanek/Kádár János is feltűnik egy jelenet erejéig. Pár éve a Budapesti Operettszínházban az élete első operettjét rendező Vidnyánszky Attila az eredeti, 1916-os változathoz tér vissza. Nem túl meggyőzően.
Hazai/Kohn Samu 1910. január 17-től 1917. február 19-ig tölti be a hadügyéri posztot, közben belső titkos tanácsos és losonci kerületi országgyűlési képviselő lesz. De tovább gyűjti a rangokat és címeket is, 1912-ben bárói rangot kap, 1914-ben gyalogsági tábornokká, két évvel később vezérezredessé léptetik elő. 1917-ben a miniszteri posztot felváltja az osztrák-magyar fegyveres erők pótlásügyi főnöki posztjával, s a háború utolsó évében a 46. számú szegedi közös gyalogezred ún. „ezredtulajdonosa” lesz. A háború lezárulta után nyugdíjba küldik, bár egy ideig Kun Béla, a Tanácsköztársaság vezetője túszként tartja fogva. Horthy idejében – bár ekkor már egyre kevésbé látják szívesen a zsidókat a legfelső vezetésben –, 1927-től a Felsőház tagja, de több bank és vállalat is igazgatósági taggá választotta.
Így ért véget egy kiemelkedő életpálya, s végleg lezárult egy korszak, amely túl sokat ígért, s végeredményben mégis oly kevés jót adott. Legfeljebb az operettet
Köszönöm a cikk megírásához nyújtott segítségét Tomáš Sternnek.
