Ferenc József esete a magyar koronával
A magyar szent korona az évszázadok során számos fejen „megfordult”, amikor egy-egy királyt ünnepélyesen megkoronáztak. Egy alkalommal megtörtént, hogy olyan valaki tette a saját fejére, aki pusztán arra volt kíváncsi, hogy milyen érzés lehet ez. Nagyon csalódott volt, hogy a füléig csúszott a becses ékszer, mivel nem tudta, hogy minden koronázás alkalmával előbb kibélelik, nehogy ilyen malőr történjen.
Az illető egyébként Szálasi Ferenc nemzetvezető volt, aki az országból menekülve nagyobb mennyiségű aranyat is „bepakolt” és magával vitte a szent koronát is, amely végül az Amerikai Egyesült Államokba került és csak 1978-ban került vissza Magyarországra.
1867-ben az osztrák–magyar kiegyezés esztendejében Ferenc József császár arra az elhatározásra jutott, hogy eljött az ideje annak, hogy magyar királlyá koronáztassa magát. Az ünnepi szertartás része volt a napvágás, amely során az új király a világ négy része felé vág kardjával, ezzel jelezve, hogy az országot minden oldalról jövő veszély ellen megvédelmezi.
Báró Vay Miklós (1802–1894), aki akkoriban koronaőr volt, audienciát kért őfelségétől és megosztotta vele aggodalmát, hogy a napvágás során a heves mozdulatok közben a korona leeshet a fejéről. Ezt szerinte úgy lehetne megakadályozni, ha egy vékony, aranyból sodort „álladzóval” rögzítenék a koronát a király fejéhez. Ferenc József azonban megnyugtatta Vay Miklóst, hogy minden rendben lesz. Ennek ellenére a báró szorongva figyelte, ahogy a király felnyargalt a dombra és kardjával a négy égtáj felé suhintott. „Igazi csoda történt – mesélte évekkel később a báró –, a korona meg se moccant a király fején!”
Valószínűleg nem ismerte a titok megfejtését. A korona belső kerülete valóban nagy, 65 centiméter, emiatt természetesen meg kell oldani, hogy az éppen „időszerű” fejen stabilan üljön. A feladatot Pórfi Ferenc udvari kalaposmester kapta, aki az 1840-es években Franciaországban feltalált conformateur – azaz mechanikus fejformázó – segítségével előbb pontosan kijelölte őfelsége fejének alakját és méreteit. Ezt követően parafával és fehér szattyánbőrrel úgy bélelte ki a koronát, hogy az egy tökéletesen illeszkedő kalapként simult a fejre és mozdulatlanul ült ott még a hevesebb mozdulatok esetén is.
Báró Vay Miklósról egyébként el kell mondani, hogy korábban sajátos viszonyban állt a Habsburgokkal. Az 1848 előtti időkben különböző megyei hivatalokat viselt. Az 1831-es kolerajárvány idején a lázongó vármegyék királyi biztosaként kellett a helyzetet konszolidálnia.
1847-ben személyesen kísérte István főherceget, az utolsó magyar nádort országjáró körútján. 1848-ban Erdélyben a magyarok ellen berzenkedő románokat kellett lecsillapítania. Amikor Batthyány Lajos 1848 szeptemberében lemondott a miniszterelnöki címéről, Vay Miklósnak is felajánlották ezt a tisztséget, ő azonban inkább visszavonult birtokaira.
A szabadságharc leverését követően Bécsben ezt valahogy úgy értelmezték, hogy ő a császári udvar hű embere, ezért felkínálták neki a kormányzói tisztséget. Vay Miklós azonban ezt elutasította, amit persze rossz néven vettek, sőt bebörtönözték és koholt vádak alapján – „a forradalom alatti tevékenységéért” – előbb halálra ítélték, majd négy év börtönt kapott, de nyolc hónap után kiengedték.
1860-ban udvari kancellárrá nevezték ki, de az októberi diploma és az ennek alapján megszületett februári pátens jogcsorbító, a magyarokat alárendelt helyzetbe hozó, a szuverenitást sértő cikkelyei miatt lemondott.
1865-ben Borsod vármegye főispánjává nevezték ki. Ekkortájt lett koronaőr is, 1884-ben pedig a főrendiház alelnöke, majd 1888-tól elnöke. A Magyar Tudományos Akadémia igazgatói tanácsának tagjaként is elévülhetetlen érdemeket szerzett.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/35. számában.
