Fény és árnyék – Pomothy László kiállítása Pozsonyban
„A művészetnek nem mindig kell nagy tér ahhoz, hogy egy lebilincselő történetet elmeséljen. Jól felépített háttér kell hozzá és egy fogékony alkotó” – mondta Pomothy László 2019-es pozsonyi kiállításának kurátorára, Ľudovít Petránsky művészettörténész, aki sajnos a festő második pozsonyi kiállításán idén május 4-én az F7-es galériában már nem lehetett jelen. Petránsky szavai azonban ma is igazak, a festőművész színnel teli akvarelljeiből áradó hangulat és érzések magával ragadják az embert, és a pillanat részesének érzi magát.
A Fény és árnyék című kiállítás megnyitójára a galéria előtti udvaron került sor, Buják Andor és Bohus Zoltán zenei kíséretével, és a közben eleredt eső sem riasztotta el az érdeklődőket attól, hogy részesei legyenek ennek a művészi élménynek. A kiállítás kurátorának, Juraj Ulickýnak a megnyitója után Both Enikő beszélgetett a művésszel festészetről, az akvarellről, hogy miért éppen ezt a technikát választotta, ami intenzív koncentrációt igényel a korrekció tulajdonképpeni lehetősége nélkül, az általa vezetett workshopokról, a covid-időszak adta lehetőségekről és egyebekről.
De hogyan lesz egy gépészmérnök szakpolitikusból festő? Egy reggel egyszer csak arra ébred, hogy festeni szeretne? „A festészet előbb volt, mint a gépészet vagy a politika, tulajdonképpen gyerekkorom óta festek” – fogalmazott portálunknak Pomothy László hozzáfűzve, középiskolás korában azonban már nem tudta a kettőt összeegyeztetni, így az ecsetet egy időre szögre akasztotta. „Negyvenéves koromban aztán úgy éreztem, hogy vissza kell térnem a gyerekkori szenvedélyemhez, és újból ecsetet kell ragadnom. Amint azt egy korábbi interjújában nyilatkozta „…szinte irigykedve nézegettem a sikeres festők alkotásait. Hiszen a művészeti alkotás egy olyan eszközt ad a kezükbe, amely segítségével érzelmeket kelthetnek, gondolatokat közölhetnek egyetlen szó nélkül – az elemi erővel. Úgy éreztem, enélkül nem lehet teljes az életem”.
Ezt követően már csak azt kellett eldöntenie, hogy milyen technikát válasszon. „Mivel valaki azt mondta, hogy az akvarell nagyon nehéz technika, úgy éreztem, ha nehéz, akkor ez kihívás, s akkor az nekem való” – mondta hozzáfűzve, úgy kezdett el akvarellt festeni, hogy fogalma sem volt arról, az milyen nehézségekkel jár. „Jobban mondva tudtam, mi az akvarell, de hogy hogyan kell festeni, azt nem tudtam. Így hát elkezdtem először tanulni, könyvekből. A kilencvenes évek elejétől a kétezres évek elejéig reneszánsza volt az akvarellnek a könyvesboltokban is, havonta egyszer biztosan talált az ember a boltokban egy-egy új kiadványt az akvarellről, többnyire külföldit, de magyar nyelvűt is lehetett kapni.
Ma szinte semmilyen akvarellről szóló könyvet nem lehet kapni, még tankönyvet sem” – mondja hozzáfűzve, szerencséje volt, hogy amikor elkezdett az akvarellel foglalkozni, jelentős irodalom állt a rendelkezésére. „Először tehát autodidakta módon kezdtem el tanulni akvarellt festeni, de hamarosan rájöttem, hogy mesterek nélkül nem fog menni, így aztán különböző festőkurzusokon vettem részt.” Mesterei inspirálóan hatottak a művészetére, mint például Harry Arifin a kínai származású torontói festő, aki - azt mondja - olyan alapokat adott a művészetéhez, amelyekre ma is építhet. „A spanyolországi festőkurzusokon olyan festőkkel festhettem együtt, akik szintén inspiráltak, mint például az ausztrál festő, Joseph Zbukvic, Alvaro Castanet uruguaya-i festő vagy Chien Chung-Wei tajvani festő, akiktől a mai napig tanulok” – fűzte hozzá.
A festő úgy válik mesterévé másoknak, hogy mindazt a tudást, amit megszerzett, másoknak is megpróbálja átadni. Ezt a célt szolgálják azok az akvarell workshopok is, amelyeket Pomothy László tart többek közt Pozsonyban is rendszeresen. „Egy-egy ilyen workshop négyórás, amelynek a részét képezi egy körülbelül félórás művészettörténeti előadás, aztán elemzem azt a festményt, amelyet azon a workshopon festeni fogunk, megbeszéljük a nehézségeit, melyek azok az új elemek, amelyeket megtanulunk ezen a konkrét festményen” – mondta.
„Aztán megfestem az akvarell egy részét, és megállok ott, ahol festés közben meg lehet állni, mindenhol ugyanis nem lehet, mert ha megszárad a papír, bizonyos dolgokat már nem lehet megcsinálni” – mondta hozzáfűzve, a workshop résztvevői aztán megpróbálják ugyanazt megfesteni az intelmei alapján, és körülbelül három ilyen részre bontva elkészül a kép.
Az aranymetszés vagy aranyarány a Wikipédia szerint egy olyan arányosság, ami a természetben és a művészetben is gyakran megjelenik, természetes egyensúlyt teremtve a szimmetria és az aszimmetria között. Több neves művész is épít az aranymetszés szabályaira, erre épülnek Bartók Béla egyes művei, Dante Isteni színjátéka, de Leonardo da Vinci és Michelangelo festményei is.
És Pomothy László is alkalmazza az aranymetszés szabályát a festményein. „A múltban nagyon szigorúan vették ezt a szabályt a művészek. Egy egyszerű példával szemléltetve, ha egy tengerparti témát festek, ott van mondjuk, a horizonton a tenger, akkor azt soha nem vágom el úgy, ha fotózom vagy festem, hogy a horizont a felében legyen a formátumnak. Annak vagy a felső kétharmadban kell lennie, vagy az alsó egyharmadban” – mondta hozzáfűzve, az aranymetszésnek komoly tudománya van, ami matematikai számmal is kifejezhető, de leegyszerűsítve egyharmada vagy kétharmada a formátumnak, és ez vertikálisan is érvényes. Azt már csak én teszem hozzá, egy technikus képzettségű festőművész, ezt nem is gondolhatja másképp.
Fény és árnyék. Ahol van fény, ott árnyék is van, még ha sokszor nem is tudatosítjuk ezt. A fény és árnyék technikájának alkalmazása kifejezőbbé, többsíkúvá teszi az elénk táruló műalkotást. És Pomothy László kiválóan alkalmazza a fény-árnyék játékot a képein, ezeknek köszönhetően dinamikusabbnak, életszagúbbnak látjuk azokat. A képein azonban az árnyék sem feltétlenül egyszínű, sokszor színes az is. Aki kedvet kapott, hogy erről személyesen is meggyőződjön, Pozsony belvárosában, az F7-es galériában május 28-áig megtekintheti a kiállítást.
