2021. január 27., 14:26

Feldmar Jenő: Szökésem története (1944-45)

Hetvenhat évvel ezelőtt, 1945. január 5-én, a sokat gyötört, három nemzet lakta Ligetfalun (Engerau, Petržalka) történt valami, ami hála egy egyszerű ember, Feldmar Jenő emlékezetének, ma már nem merül feledésbe. Hogy mi történt ezen a napon, és 76 év múltán miért van példaértéke, azt a főhős meséli el a maga egyszerű, csallóközi, ízes nyelvezetével. A történet azoknak állít emléket, akik sem akkor, sem most nem mondhatják el, hogy Pozsony alatt mit éltek át ebben a vérzivataros időben, amikor a faji hovatartozás egyet jelentett a kényszermunkával, a napi 24 órán át tartó folyamatos megaláztatással, majd a válogatott kínhalállal.

Médialapozó

Borzasztó sötét fellegek húzódtak Budapest-Csepel nagykikötő felett és akkor váltak legsűrűbbekké, amikor parancsba kaptunk, hogy 1944. november 28-án hajnali három órakor lófogaton és gyalogosan indulunk Németország felé. Estére Pilisvértesaljára érkeztünk és ott vacsorát kaptunk. Itt töltöttük el az éjszakát, vagyis csak akartuk eltölteni, de amint megettük az adagunkat, az ott állomásozó SS-alakulat alattomos, piszkos intézkedése folytán, riadót rendeltek el. Felgyújtottak egy szalmakazlat és odaterelték a századunkat oltani a tüzet. Ez a gaz, piszkos intézkedés ürügy volt ahhoz, hogy belénk tudjanak kötni és a sötétség leple alatt, akit értek agyonlőtték. Akkor este négy munkaszázad (musz) érkezett a faluba körülbelül ezer emberrel. A muszos század soraiból pillantok alatt rengeteg ember esett el. Az én szegény bajtársamat, aki mindig velem tartott, Löwinger Ármin volt tejfalusi lakost, akivel közösen hordtuk a vizet, szintén főbelőtték. Én igyekeztem azonnal eltűnni onnan s egy kocsi alá bújva megvártam még eloltják a tüzet. Utána előjöttem, hogy körülnézzek, és szomorú látvány tárult a szemem elé, mert sajnos nagyon sok bajtársam lelte itt a halálát.

Ezt a borzasztó éjszakát soká' el nem felejtem. A századunk három évet töltött Csepelen a szabadkikötőben, ahol a helyzethez mérten nagyon jó bánásmódban részesültünk, és most gyalogosan érkeztünk erre a vértestarjáni vesztőhelyre. Én kilenced magammal lovaskocsin jöttem, mert kilenc pár lova volt a századunknak, s én voltam a kocsik parancsnoka. Mivel a legénységnek olyan sok poggyásza volt, hogy nem mind fért fel a mi kocsijainkra, egy pesti fogatost fogadtak bérbe stráfkocsijával. Pilisvértesaljáról reggel hat órakor tervezték az indulást tovább Németországba, de én közben megszerveztem a szökésünket vissza Budapestre. Az öreg fuvaros fejenként száz pengőért el is vállalta a fuvart, így kilenced magammal éjfél után egy órakor elindultunk az életveszélyes útra. Az öreg kocsisbácsit megkértem, engedjen engem a gyeplőhöz, amibe szívesen beleegyezett. A többi bajtársam befeküdt a kocsi aljába.

exhumacia_r1945-1.jpg

Hajnali három óra lehetett, amikor a pilisvörösvári hegyek aljába értünk. Ekkor a lovaink már teljesen kimerültek, úgyhogy le kellett szállnunk a kocsiról, hogy toljuk az országúton. Ekkor érkezett velünk szembe négy úti csendőr, akik megkérdezték, hogy hol járunk. A válaszunk: evakuáló tisztek bútorát szállítottuk Vértestarjánba. Szerencsére elhitték és még segítettek is a kocsit feltolni a hegyre. Ezt a pillanatot soha nem felejtem el, mert a lebukás küszöbén álltunk. Felérve a hegytetőre egy kicsit megpihentünk. A csendőrök elmentek s mi alázatosan megköszöntük a segítségüket.

Budapest felé haladva, már csak vagy húsz kilométer állt előttünk, amikor az út mindkét oldaláról katonák kiabáltak felénk, hogy álljunk meg. Odaérve a kocsinkhoz egy szakaszvezető tizenkét emberrel arra kért, hogy vigyük el őket Budapestre. Ezek légelhárító tüzérek voltak, akiket kibombáztak a megfigyelőállásukból. Szívesen felvettük őket a kocsira. Megkértem a szakaszvezetőt, üljön mellém a bakra és elmondtam neki a mesét, hogy mi járatban vagyunk: Budapestről bútort szállítottunk evakuáló tiszteknek. A szakaszvezető a legénységet úgy ültette a kocsira, hogy az katonafogatnak nézzen ki, és büszkén kijelentette, hogy mi egy percet sem fogunk várni a vámnál, s minket nem fognak igazoltatni. Így is történt, a vám előtt vagy ötven lovaskocsi és autó várt igazoltatásra, de a mi szakink leugrott a fogatról, jelentkezett az ottani parancsnoknál, aki azonnal nyílt utat biztosított nekünk. Az úton ez volt a második nagy szerencsénk. Pestre érve a katonákat elvittük a kaszárnyába, ott szépen megköszönték a fuvart, mi pedig egy mellékutcában leszálltunk a kocsiról és a szélrózsa minden irányában szétszéledtünk, igyekeztünk eltűnni. Én egyedül mentem Csepelre, egy nagyon jó bolgárkertész ismerősömhöz, akinél az éjszakát töltöttem. Másnap áthúzódtam Kőbányára, egy pék ismerősömhöz, ahol egy napot tartózkodtam. Másnap este kőbányáról bementem Pestre, ahol Reisz Jenő a sógorom dolgozott egy autójavító műhelyben. Késő este volt már, hogy odaértem, s a sógorom nagyon megörült, hogy sikerült visszaszöknöm. Ezen az estén légiriadó volt, úgyhogy sötét fogadott a szállásunkon, ahol szalmaterítés várta a fáradt moszosokat. A sógorom azonnal megkínált finom mákoskaláccsal, ami igen-igen jólesett. A kalácsot a sötétben a bőröndjéből vette elő, kettétörte és én eszeveszetten majszoltam. Rövid idő múltán kigyúltak a lámpák s akkor láttam, hogy milliónyi hangya ette velem együtt a kalácsot. Pár napot töltöttem együtt a bajtársakkal, miközben engem a sógorom beszervezett a konyhába munkára. Egyik nap éppen én voltam a szolgálatos szakács; korán megfőztem a kávét, de már kiosztani nem engedték, mert röviddel utána sorakozót rendeltek el. Azt mondták, áthelyeznek minket Budára, majd ott kapunk reggelit. Ezt az intézkedést mindnyájan gyanúsnak találtuk, mert állig felfegyverzett nyilaslegényeket láttunk az udvaron. Ezek a nyilasok át is vették az irányítást, s ők kísértek, mint a rabokat végig Pesten, kijelentve, hogyha egy is megszökik közülünk, megtizedelnek minket. Buda helyett a Józsefvárosi teherpályaudvarra kísérték bennünket.

zsido-munkaszolgalatos-aldozatok-emlekmuve.jpg

A pályaudvaron egy vágott pofájú rendőrtiszt irányította a haláltáborba induló marhavagonokat. Amikor a pályaudvarra érkeztünk már tudtuk, hogy száz vagon, nyolcvan-nyolcvan személlyel készen áll az indulásra. Egy utolsó vagont a mi részünkre tartottak fenn. Rajtunk kívül már nem sok halálraítélt mozgott szabadon az országban, ők már mind a lezárt marhavagonok lakói voltak. Sok-sok rémülettel teli, ártatlan ember szívszorongva élte át az indulás pillanatát. Mielőtt felszálltunk volna a vagonba, én egy óvatlan pillanatban odébb álltam, a szenesvagonok mellé, ahol vagány pesti szeneskocsisok hányták a szenet és máris kezembe nyomtak egy lapátot, a fejemre pedig egy kormos kis kalapot. Már hajtották be a bajtársaimat az utolsó vagonba, amikor én arra gondoltam, hogy ha én Pesten maradok, mi lesz Jenő sógorommal?  Ha túlélem, mit fogok mondani a drága feleségének, ha hazajönnek? Ledobtam hát a lapátot, megköszönve visszaadtam a kiskarimájú kalapot és rohantam a vagon felé, ahol csak a véletlen mentett meg, mert éppen más irányba nézett az ordító rendőrtiszt, és felugrottam a nyolcvanszemélyes, túlzsúfolt vagonba. Igyekeztem helyet szorítani magamnak a szögesdróttal bevont ablaknál, és kinézve láttam, hogy rengeteg pesti asszony, lány, gyerek tolong a vagon másik oldalán futó úton, utolsó búcsút intve a halálvagon utasainak. Nekem úgy tűnt akkor, mintha világvége lenne. Minden vagont csendőr kísért. A barbár nyilas rendőrtiszt sietve indulásra késztette a szerelvényt, nehogy esetleg levelet vagy bármit ki tudjunk dobni az ablakon. Indulás után a nyílt pályán vesztegeltünk, ahol csak a csendőrök tollas kalapját láttuk.

Rövid várakozás után a vagon végétől odalépett az egyik kísérő csendőr és megkérdezte tőlem, hogy hová valósi vagyok? Örömmel válaszoltam neki, mire azt mondta, hogy többé nem fogom látni a szülőfalumat. Persze, ez nem nagyon tetszett nekem. A vagonban a bajtársak a vagonfenék ki fűrészelését tervezték, hogy azon át talán sikerül majd megszöknünk.  Én a szögesdróttal beszögelt ablakon át mindenre elszántan bámultam a semmibe, amikor a csendőrkísérő úr odahajolt az ablakhoz és azt mondta, hogy nősülni akar s adjak neki jegygyűrűt, hisz nekünk már úgyis mindegy. Én egy kicsit elgondolkodtam ezen és azt mondtam, nekem is volna egy kérésem: ha Győrbe érünk, legyen szíves kinyitni a vagon ajtaját, hogy szükségre kimehessünk, s a gyűrűt máris odaadom. Közöltem ezt a bajtársaimmal, s az első gyűrű az enyém volt, majd utána még jó pár aranykarika csengése zavarta meg a vagonunk csendjét, amint a báránybőr sapkámba bedobálták őket.

dsc_0169-1.jpg

A mi vitézünk kötélnek állt, csak azt mondta, hogy most már beszélni fog a barátjával, aki a mellettünk való vagont kíséri, nehogy beárulja őt; különben ő is nősülés előtt áll, hát adjak neki is a gyűrűből. Jó későre járt az idő, már korom sötét volt, hiszen (1944) november 28-kán jártuk, és körülbelül éjfélkor értünk a győri pályaudvar külső rakodóállomásához.

Most már egész közelről láttam a Dunát, és arra gondoltam milyen jó lenne innen megszökni és hazakerülni a kis falumba, ahol tudom jó emberek laknak, és megmentenének. Alig álltunk tíz percig, jött a vagonkísérő csendőrünk, és óvatosan kinyitotta a vagon ajtaját. Persze, pillanatok alatt nem maradt senki a vagonban. A mi szerelvényünk mellett vagy tíz másik vagon állt mindenféle rakománnyal. Én már talán a hatodik szerelvény alatt másztam és vártam a sógoromat a Sanyi öccsével, hogy szökjenek együtt velem, ahogy az úton megbeszéltük, de nem jöttek, így én is visszamentem az undorító vagonba. Ez volt a második szökési kísérletem, amely újra sikeres volt, csak nem használtuk ki. Ez alkalommal nagyon sokan elszöktek közülünk.

Elindult a vonatunk a semmibe, sötét erdőségeken zakatolt, míg másnap megérkeztünk a soproni állomásra. Muszosokkal (munkaszolgálatos rabokkal) találkoztunk, akik a városban dolgoztak, és hívtak bennünket, hogy maradjunk ott velük, ne menjünk ki Németországba. A sógorom és az öccse nem mertek ottmaradni. Én szívesen maradtam volna, de egyedül nem lett volna lelkierőm elhagyni őket. Az állomáson korpalevest kaptunk, ez volt az utolsó magyar ételünk. Sopronban a csendőrkísérőink lemaradtak és helyettük az SS-katonák vették át a parancsnokságot. Délután két óra lehetett, amikor elindultunk elveszejtő utunkra, Németországba.

pontonhid-pozsony-1.jpg

Alig értünk át a határon, amikor egy kis állomáson kinyitották a vagon ajtaját, és szigorúan kijelentették, hogy mindenki adja le a pénzét és az összes értéktárgyat, ami a tulajdonában van. Ezt a nyílt rablást úgy hajtották végre, hogy minden vagonhoz két katona, kezükben kifeszített pokrócot tartva, s oda kellett bedobni az értékeinket. Minden szigorú fenyegetőzésük ellenére sem adtuk oda minden értéktárgyainkat, habár azt mondták, hogy a ruhadarabjainkban úgy is meg fogják találják őket, amikor már nem élünk.  Szerelvényünk 120-140 vagonból állt, utasainak száma 11-12 ezer lehetett. Most már nem, mint emberek szerepeltünk, hanem csak számok lettünk. Kijelentették, hogyha valaki megszökik, úgy fog járni, mint akiknek nemsokára szemtanúi leszünk. Leszállítottak bennünket a vagonról és a latrinára kísértek bennünket, mely többszáz méter hosszú, gyönge, vékony léctákolmány volt, s az idősebb bajtársak közül többen beleestek; őket a helyszínen agyonlőtték.

Amit láttunk az a borzalmak borzalma volt, három-négy méter magasságban úgy voltak összerakva, összefagyva mellükön sárga csillaggal asszonyok, lányok, férfiak, gyermekek, csecsemők. Ez volt életünk legborzalmasabb látványa. Most már igazán sajnáltuk, hogy nem szöktünk meg Győrben. Ezt a szörnyű látvány megtakaríthattuk volna magunknak.

Ezen az állomáson kettéválasztották a vagonjainkat, a fele elindult egyenes irányban, míg velünk jobbra kanyarodott a szerelvény s a vagonablakon át olvastuk el az állomás nevét: Kittsee, ez magyarul Köpcsény. Már gondoltuk, közeleg a szlovák főváros, de Engerauba érkeztünk, ez pedig nem volt más, mint a koronázó város tövében Ligetfalu. Én állandóan csak a szökésre gondoltam. Különböző istállókban, műhelyekben, padlásokon, pincékben helyeztek el bennünket. Mi, vagy ötvenen egy asztalosműhelybe kerültünk, s a földön, a polcokon, a padláson szállásoltunk el, ahol rövid időn belül megtetvesedtünk. Innen jártunk dolgozni a városkától vagy három kilométerre levő (Pöcsni) erdőbe, ahová SS-egységek kísértek ki bennünket és fakitermelés volt a munkánk. Igyekeztem olyan munkát vállalni, ha nehezebb is volt, hogy a szökést előtudjam készíteni. Ez végül is sikerült.

ligetfalui-temeto.2jpg-1.jpg

Egy alkalommal, hogy munkába mentünk, szigorúan hármas sorokban, a Matadorból kijövő munkások bámultak bennünket, köztük egy jó barátom, a kisudvarnoki (Malé dvorníky) cipész, akivel inasiskolába jártam. Nagyon rendes fiú volt, a járdán ment mellettünk és óvatosan beszélgettünk. Meg akarta tudni, hogy hol vagyunk elszállásolva. Még aznap este megjelent egy hatalmas csomaggal, s a szomszédház udvarából, művészi ügyességgel átadta a gyémántot érő tartalmát. A csomagban kalács, kenyér és ital volt, amit sáska módjára, pillanatok alatt elfogyasztottunk. Ez a jó barátom többször juttatott nekünk dohányt és más egyebet is, nem törődve semmiféle veszéllyel. A szállásunk szomszédságában lakott egy néni, akinek szegénynek igen jól megjegyezhető ismertetőjegye volt, az orra össze volt nyomva. Ha tudott nekünk valamit adni, hát hívta a cicáját, ez volt a jel részünkre. Így éltünk ott, minden nap rettegve a holnaptól, hogy mi lesz velünk, hányat fognak közülünk agyonlőni? Közben a gondolataink mindig messze jártak, vajon mi lehet drága testvéreinkkel, szüleinkkel, látjuk-e még egymást, érdemes-e szenvedni, érdemes-e mindezt a megaláztatást eltűrni? Már nem is éreztünk fájdalmat, el voltunk fásulva, de mihelyt egy kicsit megpihent az agyunk, rögtön a szökés járt az eszünkben.

Egy alkalommal, úgy január elseje körül, egy öt méter hosszú, vastag rönkfát szállítottunk az odarendelt lovaskocsikkal a fővárosi Duna partra. Onnan bámultuk a szép, büszke királyi várat, arra gondolva, hogyan tudnánk oda átjutni, de igen veszélyesnek látszott, már azért is, mert a fővárosban nem élt senki ismerősünk, aki a segítségünkre lett volna. A fát, mint egy 4-5 kilométerről szállítottuk a Duna partra így volt időnk a kocsissal beszélgetni, aki szlovák ember volt és elmondta, hogy a Popper-majorból való, hozzávetőleg egy kilométerre lakik a mi munkahelyünktől. Elmondtam neki, hogy ismerem Poppert, mert az ő szülőföldjéről származom, s ennek megörült. Ekkor bizalmasan elmondtam neki, hogy szeretnék megszökni ebből a táborból, adjon tanácsot, hogy merre menjünk át Magyarországra? A mi emberünk szépen felsorolta a falvak nevét, ezeket felírtam s 1945. január 5-én, amikor a katolikus naptár szerint Vízkereszt előtti napot írtak, kint maradtunk a munkahelyünkön, a lövészárokban megbújva ötödmagammal s a majoron átmenve kijutottunk Ligetfalu határába. Ez a kocsis, aki a majorban lakot olyan figyelmes volt, hogy egy petróleumlámpát tett az ablakba, hogy eszerint tudjunk tájékozódni, vagyis, hogy irányt ne tévesszünk. Indulás előtt megbeszéltük, ha egy kéttagú járőr feltartóztat bennünket, azokat lefegyverezzük és likvidáljuk őket. Akkor már fegyverrel a kezünkben bátrabban mehetünk tovább. Elindultunk egy hatalmas kukoricatáblán keresztül, amely a vasúti sínektől úgy 50 méterre húzódhatott s ekkor láttuk, illetve hallottuk a német SS-járőr kemény lépteit a sínek mentén. A kutyájuk pórázon volt, szerencsénkre így nem akadtak ránk. Nehéz percek voltak, a levegőt visszafojtva, mozdulatlanul feküdtünk a kukoricásban. Jó messze járhattak már, amikor szépen óvatosan elindultunk a kijelölt irányba, amit az ablakban álló lámpa mutatott nekünk. Éjfél után egy órakor értünk az első magyar falu vasútállomására, ahová a szlovák főváros felől épen megérkezett az éjféli vonat. Tizennyolc-húsz civil utas szállt le a vonatról s indult a falu felé, így mi is közéjük keveredtünk. A faluban a házak előtt 15-20 teherautó parkolt, ezeket fiatal német katonák őrizték s álmosan, fáradtan megkérdezték, hogy hová megyünk? Persze mondtuk a következő falu nevét, amit az irányítótábla az útszélén árult el nekünk, s tovább engedtek bennünket. Kiérve a faluból az út bal szélén kukoricakóró-kévéket láttunk összerakva, odahúzódtunk be, s jól kialudtuk magunkat. Reggel hat óra lehetett, amikor kibújtunk a kukoricaszárból összetákolt szállodánkból s ballagni kezdtünk az országúton.

ligetfalu-r.-1.jpg

Beértünk egy hosszú faluba, s láttuk, hogy egy magyar katona a falu elején a kerítésen mászott át. Oda szóltam neki: „Barátom, hol tudnánk kapni valami reggelire valót?” Azt felelte, hogy azonnal jön, csak fel kell kelteni a kollégáját, akinek fogattal el kell menni élelmet vételezni. Rövid pár perc után kijött a katonánk, kikérdezett, hogy kik vagyunk, s megadtuk neki az előre megbeszélt pontos válaszunkat: „Felvidékiek vagyunk, kisgazdák, lovakat hajtottunk a németeknek Bécsbe, és ígérték, hogy autóval hazavisznek bennünket, de nem tették meg.” A katona kedvesen behívott bennünket egy üres istállóba, mondván, hogy itt megmosakodhatunk. Közben adtam neki 100 pengőt, hogy hozzon nekünk valami ennivalót. Röviddel utána visszajött jól felpakolva, vagy 10 darab húszdekás szalonnával és egy gömbölyű házikenyérrel. Ennek a rakománynak megörültünk s adtam a katonának mindjárt 100 pengő borravalót is, aminek viszont ő örült meg. Megreggeliztünk, megborotválkoztunk és megkértem a katonát, hogy legyen szíves szerezzen nekünk egy kocsit, amely elvinne bennünket a 40 kilométerre folyó Nagy Dunához. A katona barátunk rövidesen visszajött s azt mondta, hogy ma Vízkereszt napja van, ami itt igen nagy ünnep, ezért a szomszéd nem hajlandó befogni. Erre én vele mentem, hogy a fuvart megbeszéljük. A fuvaros felesége előrehaladott másállapotban volt, főleg ezért nem akart befogni az emberünk, de amikor kijelentettem, hogy ezért a fuvarért 300 pengőt fizetek, és ezt letettem az asztalra, az asszonyka azonnal kiadta a férjének a parancsot, hogy csak nyugodtan fogjon be, s vigyen el a Dunáig, Kisbodakra. Rövid várakozás után a gazda befogta szép, piros fiatal lovait, s kérésemre megrakta a szekeret szalmával, hogy a kollégáim bele tudjanak feküdni. A kocsis szerepét magam vállaltam. Így is történt, elindultunk a nagy útra, ami elég veszélyesnek ígérkezett, mivel az úton sűrűn cirkáltak járőrök, de hála a sorsnak, a szekerezést szépen megúsztuk, minden igazoltatás nélkül.

Már 11:00 órakor ott voltunk Kisbodakon, ahol egy halászbácsit kerestünk fel, hogy kellő fizetség ellenében vigyen át bennünket a Dunán. A bácsi kijött velünk a Dunához, s látva a helyzetet kijelentette, hogy most zajlik a jég, így pedig életveszélyes volna az átkelés, így nem vállalja az átvitelt. Aztán azt mondta, hogy itt van a közelben egy katonai teherhajó kikötve. Kérjük meg a hajó parancsnokát, hogy szállítson át bennünket a Duna túlsó partjára, Nagybodakra, mert motorcsónakkal is rendelkeznek. Ez az ajánlat egy kicsit csiklandósnak tűnt, mert nem tudtuk, hogy a parancsnok úrban mi lakozik? Nem volt más kiút, mialatt az országúton a barátaim a kocsiderékban a szalmán feküdtek, kénytelen voltam odamenni a hajóhoz. Egyedül lépkedtem a hajó puskás őréhez, alázatos kéréssel fordultam hozzá, hogy szíveskedjen odavezetni a hajó parancsnokához. A katona szívesen teljesítette a kérésemet, ezért 100 pengőt a zsebébe nyomtam. A hajón disznóölés volt, és az őrmester úr, a hajó parancsnoka ott ült egy nagy tál hús mellett. Katonásan vigyázzban állva bemutatkoztam, hogy ötödmagammal lovakat hajtottunk a németeknek, és most szeretnénk hazajutni, ezért alázatosan kérem az őrmester urat, hogy szíveskedjen motorcsónakkal átvinni bennünket a vízen, szívesen fizetünk érte 500 pengőt. Az őrmester úr megkérdezte, hogy hová valók vagyunk, mire én farkasdi és negyedi kisgazdáknak mutatkoztam be. „Alig várjuk, hogy a családunkhoz hazaérjünk”, mondtam. Az őrmester úr azonnal parancsot adott az egyik katonának, hogy készítse elő a motorcsónakot. Óvatosan átnyújtottam neki az előre elkészített 500 pengőt, s miután azonnal zsebre vágta a pénz mondta, hívjam a hajóra a többieket. Társaim kíváncsian, halálsápadtan vártak vissza, de megnyugtattam őket, hogy van motorcsónak és átvisznek bennünket a Dunán. Nagy léptekkel odamentünk a hajóhoz, ahol az őrmester megkérdezte nem vagyunk-e éhesek? Persze, mind egyszerre igent mondtunk, mire egy lavór tepertetőt beleöntött egy fehér köténybe, s három komiszkenyeret tett hozzá. A főszakács, aki a pecsenyesütéssel volt elfoglalva, megkérdezte, hogy dohányzunk-e és nem akarunk-e pipadohányt? Elővett egy fél zsákkal és még egy csomó leveles dohányt is tett hozzá, vagy két kilót. Ennek igen örültünk, mert mind az öten erős dohányosok voltunk, így mindjárt egy 100 pengős repült borravalóként a főszakácsnak, mire ő viszonzásul vagy 20 darab pecsenyét csempészet a tepertők közé. Ezután szépen bepakoltunk a motorcsónakba, s erős kézszorítással búcsúztunk el a katonáktól, akik szerencsés utat kívánva integettek utánunk, amíg csak láttak. A csónakvezető katona biztatott bennünket, hogy ne féljünk a vízen, mert ő már átvitt egy katonát ezen a helyen és szerencsésen partot értek. Ez a rendes közkatona is megkapta a maga nem várt 100 pengőjét; ennek nagyon megörült és jó egészséget kívánva otthagyott bennünket a nagybodaki szigeten. Ezen a helyen szépen leültünk egy kivágott fatörzsre és megtárgyaltuk utunk további részét. Eszembe jutott a Tarzan regény, amely jól jellemezte jelenlegi helyzetünket. Jól kipihenve és jóllakottan vágtunk neki a nagybodaki erdőn keresztül vezető útnak, s már messziről láttuk, hogy az úton egy piros lovakkal befogott kocsi közeledik felénk. A kocsis mellett egy puskás vadász foglalt helyet. Amikor odaért hozzánk, leugrott a kocsiról és a következő szavakkal fogadott bennünket: „Álljanak meg, kik maguk, ugyanis nekem jogom van igazoltatni mindenkit!” Erre a válaszunk az ismert mese volt, hogy a németeknek hajtottunk lovakat, „különben tessék megkérdezni a katonákat, akik áthoztak bennünket motorcsónakkal” Így ezt elhitte és minden jót kívánva távozott.

dsc_0168-1.jpg

Most már közel voltunk a faluhoz, és úgy határoztunk, hogy a két Krausz fivér Bodakról autóbusszal elmegy Galántára. A busz pontos indulását az előbbi vadásztól tudtuk meg. Búcsút vettünk bejtársainktól, akiket pénzzel is elláttunk és elindultunk hárman, Reisz Jenő sógorom és annak Sanyi öccse és én Dercsika irányába a mezei úton Nyékvárkonyba, a szülőfalumba. Ide este érkeztünk, mert nem akartam, hogy bárki is felismerjen. Sikerült hét óra körül bemenni Kántor Istvánékhoz, a régi szomszédokhoz úgy, hogy az úton a falu lakói felismerhettek volna bennünket. A szomszédék igen meglepődtek, mert már nem számoltak azzal, hogy életben vagyok. Mivel először egyedül mentem be hozzájuk, egy rövid beszélgetés után bevallottam nekik, hogy még ketten, a sógorom és az öccse is itt velem van, megbújva az udvaron. A háziasszony, Juliska kirohant az udvarra és behívta a rokonaimat, akik összefagyva szívesen jöttek be a meleg konyhába, s aztán éjfélig beszélgettünk. Juliska, aki igen jólelkű asszony volt, még aznap este tiszta fehérneművel látott el mindhármunkat, mert tele voltunk tetűvel. A fehérneműnkből a tetveket meg úgy intézte el, hogy másnap az udvaron befűtött a kemencébe és a parázs kiszedése után a rovarokat egyszerűen megsütötte benne. Így menekültünk meg a borzasztó kellemetlen vérszopóktól. Az éjszakai alvást pedig úgy oldották meg, hogy a padlásra szalmát hoztak fel, s ott dunyhával takaródzva szépen elaludtunk.

Reggel alig vártam, hogy kivilágosodjék, mert kíváncsi voltam a szomszéd ház udvarára, amely a szüleim tulajdona volt, de most csendőrkonyha, sőt pékség is működött benne. A padláson felhúztam egy-két cserepet és azon néztem a reggeli nagy forgolódást. Összeszorult a szívem, hogy mi lett az én szülőházamból, ahol gyermekeskedtem és felnőttem. A szülők és gyermekek hiányoztak az udvarról, akiknek hollétéről semmit sem tudtam. Reggelire a szomszédasszony ízletes tejeskávét hozott fel a padlásra, finom puha kenyérrel, s mindjárt reggel megkérdezte, hogy mit főzzön ebédre, pedig azelőtt minden háznál szegényes konyha volt? Egybehangzó, szerény kijelentés volt a válaszunk, valamilyen tésztát megennénk, s hát ebédre igazán isteni mákostésztát főzött nekünk. Ez a szomszédasszony szegény jó anyánk módjára igyekezett mindent megtenni, hogy teljes megelégedést nyújtson nekünk.

Ebéd után jöttek aztán a nehéz kérdések: „Hol van az apád, a szomszéd úr? Janka testvérem a kisfiával Janikával, és Sanyi öcsém?” Nem akarták elhinni, hogy nem tudok semmi hírt a hollétükről. Ezen a padláson két hétig voltunk, majd elmentünk a falu végére Szőke nénihez, a másik padlásról nehogy észre vegyenek bennünket. Szőke néni özvegyasszony volt, akinek két lánya, Panni és Ilus, valamint tizenöt éves fia, Bandi olyan diszkréten viselte ottlétünket, hogy azt leírni sem tudom. A kis istálló a ház végében állt, annak padlása lett a szállodánk. Az istálló mennyezetét kifűrészeltük és azon keresztül közlekedtünk le, fel a padlásra. A kis istállóban egy tehénke volt, s az ő párája, teste helyettesítette a fűtőtestet. Már az első napon megszokta, hogy az előtte levő jászlon át ugráltunk le s fel a padlásra. Nappal lent az istállóban kártyáztunk, s ha bármilyen neszt hallottunk rögtön fent teremtünk a szénában. Ez naponta többször megtörtént. Egy alkalommal, a délutáni órákban egy Tóth nevű dunaszerdahelyi csendőr őrmester érkezett a házhoz, motorkerékpáron és a gépét az istállóban akarta melegre tenni, de a két Szőke lány Panni és Ilus megakadályozta azzal az ürüggyel, hogy a benzin szagát a tehén nem szereti. Ez a mese is sikerrel járt, de este tízig nem tudtunk lejönni a padlásról csak, amikor már a vendég távozott. Utána bementünk a konyhába és megvacsoráztunk.

ligetfalu-reg-1.jpg

Ez a hely igen kényesnek bizonyult, mivel kemény tél volt, s az országút tele volt hófúvással, ezért hólapátos emberek jöttek-mentek az udvaron, miközben az istállóba is bejöttek melegedni. Elhatároztam, hogy üzenek Várkonyba Vízi Józsefnek és Nagy Imrének, akik szintén jó barátaim voltak, hogy jöjjenek el egy megbeszélésre. Pannika még aznap elment Víziékhez és Nagy Imréhez. Vízi József azonnal elindult hozzánk, egy üveg rumot és mákoskalácsot hozott magával. Ekkor én pillanatnyilag nem voltam az istállóban, mert Sanyival a sötétség leple alatt elmentem Bogyai Józsi barátomhoz. Vízi Józsefnek ez a látogatása kényes pillanat lett, mert beszólt az istállóba, hogy „Jenő, itt vagy?” – mire a sógorom, aki szintén Jenő volt visszaszólt, hogy „Én vagyok, de Reisz Jenő”, akit Vízi nem ismert személyesen. Vízi nagyon félt, hogy nem csalták-e tőrbe, ugyanis abban az időben ezért akasztás járt minden zsidóbarátnak. Ezt az aggodalmát aztán eloszlatták a háziak, igazolták, hogy a sógorom is Jenő, és Vízi várja meg míg én hazaérkezem. Így is történt, aztán éjfélig elbeszélgettünk. Közben Nagy Imre is megérkezett. Ő ismerte Jenő sógoromat, s úgy határoztunk, hogy Jenőt elviszi hozzájuk. Így is történt, s az ólpadláson helyezték el. Sanyival még aznap este elmentünk Bogyaiéktól, mert tele volt az udvaruk katonával, s Kmetyó bácsihoz mentünk Várkonyba. Az öreg urassági gazdaként szolgált. Kihívattam az udvarra, ki is jött, s az udvaron megbeszéltük az ottani szállást a tehénistálló első emeleti padlásán. Az uradalom tulajdonosai a Belkó testvérek voltak. Belkó Guszti mindennap reggel megjelent az istállóban s Kmetyó bácsi bejelentette neki, hogy a padláson vendégek vannak. A hír hallatára Belkó majdnem infarktust kapott, aztán felmászott a létrán s kérdezte, honnan jöttünk, hol voltunk? Azonnal küldött fel egy kanna frissen fejt tejet, 10-15 litert. Amit tudtunk megittunk belőle, a maradék pedig kidőlt a szalmára s csöpögött le az istállóba. Látták ezt az ottani cselédek, akik mind igen jó emberek voltak, mert nem szóltak senkinek. Ezen a padláson három napig maradtunk.

Eljött ide értünk Bogyai József barátom, aki elintézte, hogy mehetünk Bedőpusztára, ahol Koszorús Joachim bácsi gazdálkodott. Még aznap este elküldtem Sanyit Bogyaival őhozzájuk, mert őt a faluban senki nem ismerte. Bogyainál katonák ültek a vacsoránál, ő is kapott belőle, én pedig a Kmetyó bácsinál vacsoráztam. Bogyainál befogták a lovakat a szánkóba s elmentek Bedőpusztára, hogy előkészítsék a szállásunkat. Másnapra meg is beszélték az érkezésünket, de mivel lázas lettem, útközben megálltunk Csiba Laciéknál. Ott viszont nem maradhattunk s tovább kellett mennünk. Annyira rosszul voltam, hogy útközben megjegyeztem, ha meg találok halni, temessenek el a hóban, amely másfél méteres volt, és menjenek nélkülem tovább Bedőpusztára, mert az a szállás már el van intézve. Bedőpusztára érve Koszorús bácsiék kedvesen fogadtak, s azt ottlétünk alatt, az ott tartózkodó két katonaszökevénnyel együtt jól éreztük magunkat. Ezekkel olyan jóba lettünk, mintha a saját testvéreink lettek volna. Egyébként, másnapra már jobban lettem, a lázam lement, pedig csak havat raktak a fejemre és a lábamra. A Koszorús néni jól főzött, mi pedig igyekeztünk nekik minden házimunkát elvégezni.

1945. március 1-én nagy ködre ébredtünk, és azt hallottuk, hogy reggel nyolc órakor nagy razzia kezdődött Várkonyon, és Bedőpusztára is kijön a nyilas csőcselék. Ez a dolog meg is történt, és szánkóval érkeztek a majorba, mi pedig a hátsó ablakon ugrottunk ki és tűntünk el a határban, „mint Petőfi a nagy ködben!” A mezei úton egy csatornához érkeztünk, amin átkeltünk a várkonyi Bugár Béla tanyára. Bugáréknál két kislány és egy kisfiú volt odahaza. Elmondták, hogy az édesapjuk katona, az édesanyjuk pedig a faluba ment bevásárolni. Már jó délutánra járt az idő, amikor Bugárné, a Juliska hazaérkezett. Persze nem ismert meg, amikor megmondtam neki, hogy ki vagyok, ott tartott bennünket vacsorára, s a konyhában, a tűzhely mellett készített nekünk fekvőhelyet. Este sokáig beszélgettünk, reggel pedig megköszönve a kedvességüket a Sanyival visszamentünk Bedőpusztára, ahol már nagyon vártak bennünket a katonaszökevény barátok, félve, hogy talán a razzia áldozatai lettünk. Ezen a pusztán egészen március 15-ik maradtunk, s innen Malomhelypusztára tettük át a rejtekhelyünket, mert Bedőpusztán gyakoriak lettek a razziák. Malomhelypusztán Nagy András csatlakozott hozzánk, aki szintén katonaszökevény volt. Itt mindhármunkat Szuter János gazda vett pártfogásba, s az istálló padlásán helyezett el bennünket. Délben ebédet hozott és este mentünk be a házba vacsorára. Ez a major is a Belkó fivérek tulajdona volt, s amikor Belkó Guszti megtudta, hogy ott vagyunk, nagyon félt, hogy valaki beárul bennünket s az öccse, aki szintén ott bujkált, esetleg szintén áldozatául esik az ottlétünknek.

zs.-tomegsir-exumlasligetfalu-1945.5.2.-1.png

Nagy András barátunk igen jól jött nekünk, mert ő hozta a híreket, ugyanis itt már nagyon közelről hallottuk a szovjet fegyverek ropogását. Mielőtt elhagytuk volna Malompusztát, Andris barátunkat elküldtem Nagy Imréhez, hogy hívja el magával sógoromat, Reisz Jenőt, akivel Andris még az este megérkezett. Jenő sógorom Nagy Imrééknél bujkálva majd a felismerhetetlenségig meghízott. Most már négyen lettünk és megbeszéltük, hogy építünk egy bunkert valahol a határban, amihez építőanyagot, ganéjt Nagy Andris bácsi szállít. Ezt a földkunyhót Faluréten, Andris bácsi földjén egy éjszaka alatt megépítettük. Olyan nagy szakértelemmel készítettük el, hogy bárki járhatott azon, senki semmi gyanús jelet nem vett észre rajta. Naponta kijárt ide hozzánk több barátom, többek között Vízi Józsi, aki az utóbbi időben várkonyi nyilas párt vezére volt, de velem testvéri viszonyban állt. Megtudtam, csak azért vette át a párt vezetését, hogy a falu fiataljait megmentse az elhurcoltatástól, s erre a funkcióra a falu esperese beszélte rá. Eljöttek látásomra a várkonyi szomszédok, Kántor Jancsi és Vízi Jenő, akik jó barátaim voltak, és örömmel adták tudtunkra, hogy rövidesen vége lesz a háborúnak. Naponta olvastuk az újságot és megtudtuk belőle a front állását. 1945. március 28-án értesültünk arról, hogy április 1-je körül ide érnek a szovjet katonák, s ez meg is történt. Április elsején, húsvét vasárnapján kijött a bunkerhez Vízi Józsi barátom és újságolta, hogy az utolsó német katona is elhagyta a községet. „Most már bátran bejöhettek hozzánk” mondta. Tizenegy óra táján Mad felől lovaskocsival megérkeztek a várva-várt szovjetek, akiket virágcsokorral fogadtunk. A nagy fogadtatás után elmentünk Nyékbe, a házunkhoz, ahol az akkori lakó, egy pékmester fogadott bennünket. Ez az ember valahonnan az anyaországból került ide, és 24 órát adtam neki, hogy elhagyja a házunkat. Valódi népvándorlás színtere lett a házunk, amikor megtudták, hogy odahaza vagyok, mindenki látni akart és hozott valami élelmet. Igyekeztem mindjárt berendezni a lakásunkat, szedett-vedett bútorokkal, számítva rá, hogy a hozzátartozóim hamarosan hazaérkeznek. Sajnos, Sanyi öcsémen kívül senki sem tért vissza. Később megtudtam, hogy édesapám, Janka testvérem és kétéves kisfia, Janika a gázkamrában lelte halálát.

1945. június 15-én olyan hír érkezett Dunaszerdahelyre, hogy másnap megérkezik egy németországi transzport, amelyen a feleségem Reisz Janka és testvére Reisz Rózsika is rajta van. Én, többedmagammal a fővárosban, a nagyállomáson vártam a szerelvényt. A transzport érkezéséig ólomlábakon jártak a percek. Végre befutott a vonat, s fölismerhetetlen állapotban szálltak le róla az utasok. Ezek a soha el nem felejthető pillanatok örökre bevésődtek a lelkembe. Janka, a feleségem és a sorstársai elmondták, mit éltek át és mennyit szenvedtek Auschwitzban, a legagyafúrtabb módszerekkel a hitleristák mennyi embert pusztítottak el, s csak a véletlennek köszönhetik, hogy ők hazakerültek. Most már azt is megtudtuk, hogy a feleségem családjából az özvegy édesanyja, a fiútestvére - a sógorom – Béla, a lánytestvére Kató az öt gyermekével együtt pusztultak el a koncentrációs táborban.

Késő este lett már, amikor lovaskocsival a fővárosból hazafelé elindultunk, s még nagyon-nagyon sok késő estéig tartott amíg felmértük és magunkban feldolgoztuk azt a mérhetetlen borzalmat, amit átéltünk, ami a huszadik század emberének legarcpirítóbb szégyene.

Így zárult le a fenti sorokban megírt élettörténetem s tudom, hogy azok a milliók, akik túlélték ezeket a kínterhes esztendőket, hasonló tragikus históriákról tudnának beszámolni nekünk.

Írásomat azok emlékének szentelem, akik a háború után már nem tudtak megszólalni!

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Feldmár Jenő
1912. október 15-én született Nyékvárkonyban.
Kitanult nyomdász volt, aki a háború előtt a Csallóközben több nyomdában dolgozott, de egészségi okok miatt ott kellett hagyni a munkahelyét, mert annak idején a szedők ólommal dolgoztak. A háború alatt (1942-től) munkaszolgálatos volt Budapesten, a csepeli szabadkikötőben, majd 1944. november 28-én került a ligetfalui (Engerau) koncentrációs (megsemmisítő) táborba, ahonnan a rokonaival, ötödmagával, 1945. január 5-én, Magyarországon keresztül sikeresen hazaszökött a Csallóközbe. (Lásd a lejegyzett történetét.)
A háborút követően, a Jednota, Fogyasztási Szövetkezet megalakulása után textilüzletben, eladóként dolgozott, később Egyházkarcsán, egészen a nyugdíjazásáig (1972) a helyi Jednota gyorsétkezdéjének főnöke volt.
Néhány nappal 89. születésnapja előtt, 2001, október 1-én, Dunaszerdahelyen hunyt el.

Lejegyezte: Dunajszky Géza

dsc_0169-1.jpg
+12 kép a galériában
Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.