Életfogytig független
Manapság gyakran kerül szóba a függetlenség kérdése, kivált a politikusok esetében, akikről a közvélekedés úgy tartja, hogy az ő függetlenségük nem egyéb, mint fából vaskarika. A magyar történelem kevés valódi független politikust tart számon, ezek közé tartozott Irányi Dániel (1822–1892), akinek a neve sokaknak elsősorban a márciusi ifjak egyikeként lehet ismerős.
A Késmárkhoz közeli, akkoriban szinte kizárólag németek lakta Toporcon született Halbschuch Dánielként, apja német, édesanyja – Czapkay Zsófia – viszont magyar volt, és fiuk 20 éves korában hivatalosan is Irányira változtatta a vezetéknevét. Eperjesen, Késmárkon és Rozsnyón járt iskolába, végül az eperjesi evangélikus líceumban jogászként végzett, 1847-ben már keresett ügyvéd volt Pesten. Ekkoriban került közelebbi kapcsolatba Kossuth Lajossal és a reformellenzék számos tagjával, ami végérvényesen meghatározta későbbi életútját.
Amikor megalakult a Batthyány-kormány, az igazságügyi minisztériumban a törvényelőkészítő osztály titkáraként tevékenykedett. Később önkéntesként harcolt a honvédseregben is, de közben országgyűlési képviselő is volt, sőt az orosz betörés idején a Felvidék egyik kormánybiztosaként szervezte az ellenállást.
Noha ugyanott született, mint a magyar szabadságharc legendás hadvezére, Görgei Artúr (1818–1916), ez egyáltalán nem zárta ki, hogy heves szóváltásba keveredjen vele egy nappal a világosi fegyverletétel előtt.
A vita amiatt támadt, hogy Görgei miben egyezett meg Froloff orosz tábornokkal. A feljegyzések szerint Görgei szájhősöknek nevezte azokat, akik nem fegyverrel, hanem más módon igyekeztek a hazát szolgálni ekkoriban. Erre Irányi úgy reagált, bár nem olyan nyíltsággal, ahogy később Kossuth elhíresült vidini levelében is fogalmazott, hogy Görgei a szabadságharc ügyének elárulója.
Az incidenst követően Irányi hónapokon át Szatmár és Bereg vármegyében bujkált, majd 1850 elején sikerült egészen Párizsig menekülnie, ahol újságíróként és nyelvtanárként tartotta fenn magát.
1859-ben barátjával, Charles-Louis Chassinnel (1831–1901) közösen franciául megírta A magyar forradalom politikai története, 1847–1849 című kétkötetes munkáját, amely ma is forrásértékű. Egy idő után kapcsolatba lépett a magyar emigrációval és Kossuth Lajossal, akinek egészen haláláig híve maradt és mindvégig ellenezte a kiegyezés gondolatát.
1868-ban úgy választották meg Pécs országgyűlési képviselőjének, hogy még nem tért haza, miután nem volt hajlandó hűségesküt tenni. Bár először megsemmisítették a választás eredményét, a megismételt szavazáson ismét ő nyert és élete végéig országgyűlési képviselő volt.
A kiegyezést elutasító Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt elnökeként vett részt a politikai küzdelmekben. Függetlenségéről egyébként már 1848-ban tanúbizonyságát adta, amikor országgyűlési képviselőként azt a kormányt bírálta (!), amelynek a Deák Ferenc vezette igazságügyi minisztériumában titkárként szolgált. Főnöke, elhaladva a pulpitus előtt meg is jegyezte:
Irányi hallva a megjegyzést, hangosan reagált: „Miniszter úr, ön úgy látszik feledi, hogy én itt a népfenséget képviselem.” Deák tovább ment, majd hirtelen visszaszólt: „Igazad van Dani, feledékeny az ember!” Barátja és a temetésén gyászbeszédet mondó Eötvös Károly így jellemezte: „Irányi sohase engedte ellankadni ezt a nagy és nemes erkölcsi függetlenséget. Korunk megváltozott ízlése néha szükségtelennek találta ezt, néha meg is mosolyogta, sőt kis dolgokban még gyöngeségnek is nézte, de Irányi változatlan maradt. A tökéletes erkölcsi függetlenség volt az ő jelleme.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/18. számában.
