Egy nyelvzseni a fáskamrában
Tessedik Sámuel (1742–1820) szarvasi evangélikus lelkipásztor és agrárszakíró legkisebb fia, Tessedik Ferenc (1800–1844) – ügyvéd, földrajzi utazó és író, a Magyar Tudós Társaság tagja – adott hírt magyarul először egy Párizsban élő hazánkfiáról, a Pozsonyban született Mandelli Dávidról (1780-1836), akinek a nevét azonban sokféleképp írták. Ő történetesen Mentelliről, a Párisban élt Diogenesről címmel írt a Tudományos Gyűjtemény 1827. évfolyamának 11. kötetében, de nevezték őt Mandlnek, Mendelnek is.
Tessedik érdemeit természetesen nem csökkenti, hogy erről a különös férfiról először egy angol folyóiratban, a New–Monthly Magazinban, valamint a francia nyelvű Revue brittanique-ban olvasott, és Párizsban járván ezek alapján kezdett kutakodni Mandelli után. Az említett lapokból megtudta egyebek közt, hogy a férfi egy kerti faházban lakik, ülőhelye egy deszka, a lábát pedig egy ócska takaróval bélelt ládában tartja. Volt a szobájában még egy rozzant karosszék és rengeteg könyv. Az étele többnyire barna kenyér volt meg néhány krumpli, amelyet „mécslángnál lágyított meg”.
Mandelli sok nyelven beszélt. A pontos számát igazából ő maga sem tudta, hiszen a magyaron kívül a legfontosabb európai nyelveken: angolul, franciául, németül, olaszul, spanyolul, emellett latinul, ó- és újgörögül, tótul, arabul, perzsául, szanszkritul, kínaiul is képes volt társalogni. De jártas volt a statisztikában és a matematikában is, a kenyérre valót történetesen matematika tanítással kereste, ami nem sok pénzt jelentett ugyan, de ő még ebből is megspórolt valamit és könyveket, kéziratokat vásárolt magának. Az ágya a már említett faláda volt, de nyáron elvolt egy széken is.
Tessedik Ferenc már az Arzenál könyvtár épületében találkozhatott vele, ahol egy fáskamrára emlékeztető „zugolyban” lakott. Ennek mérete alig 3 lépés szélességű és 6 lépés hosszúságú volt, de még ezt a parányi helyiséget is könyvek tömkelege foglalta el. Mandellit borzas hajú, hosszú szakállú, beteges arcú, félénk tekintetű férfiként írta le. Nem papírra írt, hanem egy kőtáblára, az ágya pedig földre szórt szalma volt, amit néhány rongydarabbal takart le.
Bogaras ember lehetett, az vitathatatlan. Ezt sokan azzal magyarázták, hogy gyermekkorában, Pozsonyban a háztetőről figyelte II. Lipót koronázásának eseményeit, de közben megszédült és leesett. Mielőtt Párizsban „letelepedett” volna, Európa számos országát gyalogszerrel bejárta, Anglia kivételével, mivel oda hajón kellett volna mennie, de arra már nem futotta neki. Kedvenc szerzője a nagy görög filozófus, Platón volt, akinek a műveiből hosszas passzusokat idézett fejből.
A filozófusok olvasása volt az egyik kedvenc időtöltése, így ez és szokatlan életmódja révén kapta a „Párizsi Diogenész” nevet. Végül kiutaltak számára egy „kényelmesebb” lakást, aminek nagyon megörült, hiszen már alig fért el a sok könyvtől és irománytól. Ezt a „komfortot” azonban már nem sokáig élvezhette. 1836. december 22-én lement a Szajnához, hogy két korsóját vízzel töltse meg. Eközben belesett a folyóba és megfulladt.
Megjelent a Magyar7 2026/3.számában.
