Egy napló keres egy szerkesztőt
Luigi Pirandello (1867–1936) Nobel-díjas olasz drámaíró talán leghíresebb darabja a Hat szerep keres egy szerzőt. Ez a mű jutott az szembe, amikor elolvastam Földy János Világostól Josephstadtig 1849–1856 cím alatt 1939-ben megjelent naplójának bevezetőjét, amelyben a kötetet összeállító Balassa Imre meséli el, hogyan került hozzá a kézirat.
A két mű között természetesen vajmi kevés az összefüggés, viszont az, ahogyan ez a kézirat oda-vissza vándorolt, mire nyomdafestéket láthatott, e sorok írójának fantáziáját ilyen képzettársításra késztette. Balassa (Schweiger) Imre (1886–1974) dramaturg, zenekritikus, író az 1920-as és 1930-as években elsősorban lapszerkesztőként és újságíróként tevékenykedett, de számos életrajzi regényével is ismertté vált az olvasók körében. 1949–1967 között a budapesti Operaház sajtófőnöke volt, ekkoriban zenekritikákat írt és Gál György Sándorral közösen kiadta az Operák könyve, majd pedig az Operakalauz című nagy sikert aratott műveket.
Balassa különböző helyeken olvasható életrajzában azonban sehol sem említik a fenti naplóval kapcsolatos érdemeit, pedig egy nagyon fontos dokumentumot mentett meg az utókornak.
Valamikor az 1920-as évek végén egy idős hölgy kereste fel őt egy kézirattal, amely néhai férjének a naplója és visszaemlékezése volt. A matróna azzal a megjegyzéssel nyújtotta át a féltve őrzött papírlapokat, hogy írója jeles ember volt 1848–1849-ben és hosszú ideig raboskodott „honfihűségéért”. Balassa átvette ugyan a kéziratot, de különösebben nem mélyedt el benne, mivel helyenként nehezen olvasható volt, és első pillantásra nem is talált benne semmi érdekeset. A kéziratot betette az asztalfiókba és meg is feledkezett róla, mert egyéb gondok-bajok foglalták le.
Hetekkel később az idős hölgy ismét megjelent az irodájában és Balassa udvariasan visszaadta neki a paksamétát. Egy évvel később azonban ismét bekopogtatott a szerkesztőségi szoba ajtaján, elnézést kérve tőle, hogy újfent a kézirattal háborgatja, de nincs senkije, akire hagyhatná.
Mivel már nem sok ideje maradt hátra, nem szeretné, ha a szemétre vetnék, ezért arra kéri Balassát, hogy vigyázzon rá és őrizze meg az utókornak. A kézirat ismét a fiókba került, aztán vagy tizenkét évvel később akadt újból Balassa kezébe és ekkor már alaposabban beleolvasott a szövegbe. A szerző, akinek akkor még a nevét sem tudta, naplójában mesélt azokról az időkről, amikor számos hazafival együtt (akik között a híres régész, Rómer Flóris is ott volt) a levert magyar szabadságharcot követően előbb a hírhedt Neugebäudeban, majd Olmützben és végül a kelet-csehországi Josephstadtban (ma Jaroměř része) raboskodtak.
Csak érdekességként említem, hogy ebben az eredetileg katonai erődként épült városban született báró Fejérváry Géza (1833–1914) osztrák–magyar tábornok, aki több éven át honvédelmi miniszter és 1905–1906-ban Magyarország miniszterelnöke is volt.
Balassa, bármely detektívnek becsületére váló alapossággal végül kinyomozta, hogy a szöveget a Szepesváralján született Földy (Neupauer) János (1811–1886) körmölgette a börtönben, a kéziratot pedig második felesége, Lépesy Ilona vitte el hozzá.
Az özvegy 1930-ban, 83 éves korában elhunyt és akkor Földy egyetlen közvetlen hozzátartozója sem élt már.
Ebben a naplóban olvashatunk egyébként arról, hogy Földy „fültanúja” volt gróf Batthyány Lajos, az első felelős kormány elnöke öngyilkossági kísérletének és ő számol be hitelesen arról is, hogy a nyakát ért szúrt seb miatt nem az akasztófán végezte, hanem sortűz oltotta ki az életét.
Balassát emellett az hatotta meg különösen, hogy Földy János azon a napon – 1886. november 26-án – hunyt el, amikor ő megszületett.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/22. számában.
