Egy magyarrá lett angol úr
Sokszor eltűnődtem már azon, vajon miért élt olyan negatív kép a magyarokról 1918-at követően még Angliában is, hogy a béketárgyalásokon részt vevő brit politikusoknak egyetlen jó szavuk sem volt nemzetünkről? Elvégre Kossuth Lajos az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc leverését követően szinte diadalmenetben járta végig Angliát. De a magyar–angol kapcsolatok már korábban is jobbára szívélyeseknek voltak mondhatók, gondoljunk csak az erdélyi protestánsok és az anglikán egyház tagjai közötti több évszázados testvéri viszonyra.
Az 1830-as évek második felében egy bizonyos John Paget (1808–1892) nevű angol orvos és utazó egy közel ezeroldalas műben foglalta össze magyarországi és erdélyi útiélményeit, és végső soron nagyon pozitív képet festett rólunk az angol olvasóknak. Ez még Kossuth angliai fellépése előtt volt jó tíz évvel, tehát Pagetet nem az iránta érzett rokonszenv motiválta, sőt elmondható, hogy nem rajongott érte különösebben. Sokkal inkább tisztelte gróf Széchenyi Istvánt és báró Wesselényi Miklóst, akikkel személyes kapcsolatba került később, amikor élete úgy alakult, hogy házasságát követően Erdélyben telepedjen le. Szíve választottja Wesselényi unokahúga, báró Wesselényi Polixénia (1801–1878) volt, akivel Rómában ismerkedett meg. A hölgy akkoriban már válófélben volt férjétől, báró Bánffy Lászlótól és itáliai utazásával is siettetni szerette volna a házasság felbontását.
John Paget egy farsangi bálban ismerte meg Polixéniát, és attól kezdve együtt utazgattak nemcsak Itáliában, hanem Svájcban és Franciaországban, sőt Angliában is megfordultak. Wesselényi Polixénia később 1842-ben Kolozsváron Olaszhoni és schweizi utazások címmel kiadta útirajzát, amely a maga nemében úttörő munkának számított, hiszen korábban magyar nő még nem írt útikönyvet. Mint Paget ezeroldalas könyvének bevezetőjéből kiderül, a munka megírására Wesselényi Polixénia buzdította.
Az angol orvos tanult hivatását sosem gyakorolta, ehelyett arra tette fel az életét, hogy hasznára lesz választott hazájának: Magyarországnak és Erdélynek.
Erdélyben Aranyosgyéresen, az akkor még felerészben magyarok, illetve románok lakta faluban építtetett egy angol típusú kastélyt, amely körül szép parkot és egy mintagazdaságot alakított ki. Megtanult magyarul és évekkel később már magyar cikkeket publikált gazdasági kérdésekről. Miután baráti köréhez olyan kiválóságok tartoztak, mint a már említett Széchenyi és Wesselényi, de utalhatunk Batthyány Lajosra, az első magyar miniszterelnökre is, akivel egy hosszabb görögországi utazást tett, aligha meglepő, hogy a magyar ügyek iránt is komoly érdeklődést mutatott. Amikor 1848-ban kitört a forradalom, nem volt kérdéses, kiknek az oldalán is áll. Bár nem volt fegyverforgató, egy alkalommal a harcokban is kitüntette magát: vagy 100 lovashonvéd élén részt vett abban a hadműveletben, amelyet a Nagyenyedet kifosztó és a lakosságot terrorizáló román népfelkelők jóval népesebb serege ellen indítottak és sikerre is vittek. Ezt az eseményt egyébként Jókai Mór is megörökítette Egy az isten című regényében.
A szabadságharc bukását követően már korábban kimenekített családját követve Angliába menekült és csak 1855-ben térhetett vissza erdélyi birtokára, amelyet teljesen feldúlva talált.
Mindez nem szegte kedvét és ismét rendbe szedte a gazdaságot, sőt új módszereket igyekezett meghonosítani Erdélyben. Ezt a tevékenységét kortársai nem győzték eléggé méltatni. Emellett az erdélyi unitárius egyháznak is nagy szolgálatokat tett. Úttörő volt abban is, hogy szervezett formában igyekezett ápolni a magyar–angol kapcsolatokat, de a nevéhez fűződik a Kolozsvári Korcsolyázó Egylet megalakítása is.
Megjelent a Magyar7 2022/2. számában.
