Egy magyar pap amerikai útiélményei
Az egykori pozsonyi antikváriumokban időnként nagyon érdekes könyvekre bukkantam. Bilkei Ferenc (1872–1955) Tul az oceánon. Öt hét tengeren, öt hét az Egyesült Államokban című könyve 1909-ben jelent meg. A címlapon a szerzőt a Fejérmegyei Napló szerkesztőjeként jegyzik, de mint később kiderítettem, ő katolikus pap, 1912–1948 között Székesfehérvár–Felsőváros esperesplébánosa volt.
Fiatalabb korában szívesen utazgatott Európában és Amerikában, útiélményeiről több könyvet is írt. Amerikában elsősorban a kivándorolt magyarok élete érdekelte. Említett könyvében van egy rövid fejezet, amelynek a szerző A magyarok Amerikában címet adta, de ebben a magyarok által legsűrűbben lakott Pennsylvania és Ohio államokban látottakról számol be.
„Ha az ember nappal közeledik ezekhez a vidékekhez, jó darabig csak egy sötét ködfátyolt lát, nehéz füsttömeget, amely lomha madárként terjeszti ki szárnyait a házakra, gyárkéményekre a mérföldek hosszában beburkolja az egész vidéket” – írja. „A szobák tele vannak apró koromszemekkel, a ruhánk, különösen a fehérruha, az arcunk és tüdőnk egyre érzi, hogy itt egy erőszakos, maga fölött hatalmat ismerni nem akaró zsarnokkal állunk szemben, akinek parancsolni hiába akarunk. Pedig az amerikai szén sokkal finomabb lévén a miénknél, nem is terjeszt akkora feketeséget, mint az európai.”
A szerző némi kilincselés után végül lehetőséget kapott arra, hogy a helyszínen vegye szemügyre a vasgyárban folyó munkát. Az engedély megadása körüli bonyodalmakat azzal magyarázta, hogy szinte naponta történtek kisebb-nagyobb balesetek és az igazgatóság joggal aggódott az alkalmi látogató testi épségét fenyegető veszélyek miatt. Bilkei Ferencet egy magyar művezető kalauzolta, és mint kiderült, a legnehezebb fizikai munkát végzők között nagyon sok magyar akadt. Erről a következőt olvashatjuk: „Hátra van azonban a gyár legborzalmasabb része: az etető. Ezt már egészen emberek végzik. A fekete fogpiszkálók, a gyár száz és száz vékony kéménye alatt egy-egy nagy üstöt táplálnak. Az üst fölött ott van az etető. Mikor oda fölértünk, szinte megdöbbentem. Fekete csupa korommal födött alakokat láttam. De innen is, onnan is magyar szó ütötte meg a fülemet. Nem sok, mert itt az embereknek nincs kedvük beszélni. De mégis magyar szó.”
Bilkei Ferenc néhányukkal beszédbe elegyedett és megrázó történeteket jegyzett fel. Súlyos balesetekről, családok felbomlásáról, lebénult, megrokkant, lelkileg kiégett emberekről, akikre, mint írja, „ránézni is fájdalom”. Egy székely ember az egyik lábát vesztette el. Amikor beszélt vele éppen mankón tanult járni. Az erdőben egy fa zuhant rá és béna lett. „Pár hétig tűrték a kórházban aztán azt mondták neki, hogy fizessen hetenkint öt dollárt. A helyett inkább visszajött az óhazába”. Egy fiatal menyecske a karját vesztette el, egy másik fél év alatt elmeháborodott lett. Amerikának csak erős, dolgozni tudó magyarokra van szüksége, „leszedi a tejfölt, Európa meg örüljön, ha fiait visszakaphatja így” – summázza véleményét Bilkei Ferenc.
Megjelent a Magyar7 2024/21. számában.
