Egy hiánypótló antológiáról - A másképp járó óra hangjai
Napjainkban, amikor úgy tűnik, reneszánszát éli az uszítás, és ismét kormányszintre kezd emelkedni a magyarellenesség a szlovák politika részéről, a kultúra terén akadnak pozitív példák is. Feltétlenül ezek közé tartozik a nemrég megjelent, a Pozsonyi kávé Bratislavában című antológia, amely több évtizedes hiányt pótolva kortárs szlovák költők verseit hozza közel a magyar olvasóhoz.
De vajon eléggé ismerjük-e egymás kultúráját? Ha nem, mik az okai? Két szomszéd népről lévén szó, a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy – ha már a történelmi traumák miatt, amelyeket a két nemzet egymással ellentétes módon élt meg – legalább tudjunk egymásról, és ismerjük egymás (közös gyökerekben is keresendő) kulturális értékeit. Ez természetesen érvényes az irodalomra, a költészetre is. Ha pedig nem ismerjük egymás szellemi térségét, mi az oka?
„A szlovák költészet magyarországi ismeretlenségének történelmi, szociológiai és lélektani okai is lehetnek, amelyek a két nép máig meglevő, egymással szembeni előítéleteiben (is) gyökerez(het)nek. Pedig az előítéletekből is sok mindent megérthetnénk, például a költészet optikáján át nézve kapcsolatainkat, hajdani együttélésünket. Például azt, hogy
amikor értetlenkedve állunk a szlovákság magyarokkal szembeni idegenkedése előtt, annak egyik magyarázatát akár a szlovák népdalokban is megtalálhatnánk.
Abban mondjuk, hogy míg a magyar paraszti vagy cselédsorban sínylődő rétegek az uraikban csupán az elnyomóikat, kiszolgáltatottságuk okát látták, minden nacionális színezet nélkül, a szlovák népköltészetben már mindezért – szlovák földesúri, elnyomó réteg sokáig nem lévén –, mondhatni akár teljesen természetes módon ’a magyar urak’ a felelősek.” – írja Tóth László költő, műfordító a kötet utószavában. (Ezt némileg vitatnám, inkább a nemzetébresztő irodalom volt ebben ludas, majd az impériumváltás után az állampropaganda.) Egyébként az utószó egy kisesszének is beillik, felidézve a múltat, ezért könyvismertetőmben az ott szereplő megállapításokra támaszkodom.
Az első nagy antológia, a Cseh és szlovák költők a II. világháború után (Budapest, 1953) jelent meg, ez azonban – nem véletlenül – a kor irodalompolitikájának megfelelően a sematikus irodalomszemléletet közvetítette. A következő antológia, a Mai szlovák költők (Pozsony, 1954) hasonlóképpen.
A Zádor András szerkesztette, tizenhárom költő verseiből bő egy évtizeddel később kiadott antológia, A mai szlovák líra kincsesháza (Budapest, 1966) ezen már túllépett.
Az 1945 után született költőket elsőként átfogóan bemutató antológia, a Gyújtópont (Pozsony, 1984) Tóth László szerkesztésében jelent meg, amit a rendszerváltásig két gyűjtemény követett (Cseresznyevirágok balladája, XX. századi cseh és szlovák költészet). Ide sorolható még a Koncsol László által fordított és szerkesztett Mélyföld, a Jugoszláviában élő szlovák költők antológiája.
A rendszerváltás óta eddig két versválogatás jelent meg – ugyancsak Tóth László fordításában: A kétfejű macska (Dunaszerdahely, 1996) és a Gyalogösvények a magasba (Budapest, 2016).
Ezek inkább többszerzős válogatások voltak, mint antológiák.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a háború utáni szlovák líra teljesen ismeretlen lett volna a magyar könyvkiadásban, hiszen sok alkotó kötete jelent meg magyarul. A teljesség igénye nélkül: Ján Poničan, Andrej Plávka, Ján Kostra, Laco Novomeský, Emil Boleslav Lukáč, Ján Smrek, Vojtech Mihálik, Valentín Beniak, Pavel Bunčák, Milan Rúfus, Miroslav Válek, Ľubomír Feldek, Pavol Koyš, Július Lenko, Štefan Žáry, Rudolf Fábry, Vladimír Reisel, Vojtech Kondrót művei megjelentek egy-egy önálló kötetben. Nem szólva a folyóiratokban közölt fordításokról.
A Pozsonyi kávé Bratislavában antológia a fentiek tükrében azért is üdvözlendő vállalkozás, mert a maga nemében az első reprezentatív összeállítás a rendszerváltás óta.
Megjelenhetett volna ugyan vaskosabb és könyvészetileg elegánsabb kivitelben, de így is dicséret illeti a Magyar Napló kiadót. A kötet húsz fordító bevonásával negyvenegy szlovák költőt mutat be, az 1980-as évek végétől napjainkig, a szerzők születési sorrendjében. Így hosszmetszetében kísérli meg áttekinteni a kortárs szlovák líra útját és fejlődését. Az összeállításban olyan költők is szerepelnek, akik – a szakmát leszámítva – a magyar olvasó számára jórészt ismeretlenek. A rendszerváltozás idején, illetve az 1990-es évektől indulókkal ugyanakkor már felnőtt két-három újabb nemzedék, akik a korábbi irányoktól és irányzatoktól markánsan eltérnek.
A kötet verseit Miroslav Bielik, a Szlovák Írószövetség elnöke és Tóth László válogatta. A könyv végén olvasható utószóban Tóth László idézi Ľubomír Feldek mondását, amely a nyolcvanas években hangzott el budapesti diákok körében:
Ennek megértéséhez és átérzéséhez is segítséget kaphatnánk a versektől, a szlovák lírától, jegyzi meg a szerző-társszerkesztő. S talán ebben rejlik a lényeg.
Végül jegyezzük meg, hogy Tóth László méltán érdemelte ki a legrangosabb elismerést, a 2019-ben a Budavári Könyvünnepen kapott Tóth Árpád műfordítói díjat, hiszen kevesen tettek annyit a szlovák irodalom magyar tolmácsolásáért, mint ő. (Magyar Napló, 2021)
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/41. számában.
