Egy emlékmű viszontagságai térben és időben
Kozsár Miklós barátom 2024 adventjét megelőző napok egyikén felhívott telefonon, és megkérdezte, elfogadnék-e tőle egy könyvet, amelyet néhány társával közösen állított össze. A kérdés kissé váratlanul ért ugyan, de azt nem mondhatom, hogy meglepett, elvégre korábban már több olyan „közös ügyünk” is volt, amelyben Miklós kezdeményezésére a magam módján és eszközeivel (például egy riportermagnóval) közreműködtem. A futárszolgálattal az ország legkeletibb csücskéből küldött csomagban két könyvet is találtam. Az egyikről az alábbiakban írnék, a másikról majd egy későbbi alkalommal.
2020-ban, amikor a szóban forgó könyv megjelent, a ma7.sk oldalán már hírt adtunk a könyvbemutatóról és a nagykaposi „Turulka”(a könyvet összeállító csapat csak így becézte) emlékmű koszorúzásáról. A cikk szerzője röviden utalt a hatóságok korábbi okvetetlenkedéseire és a rendőri zaklatásokra is, amelyek célja az emlékműállítás megakadályozása, de leginkább az itt élő magyarság megfélemlítése volt. A Turul szobor végül mégis a nagykaposi városháza előtti térre került és ma már csak az idősebbek emlékeznek a közel három évtizeddel ezelőtt történtekre.
A Kölcsey Himnuszából kiragadott két szó („Őseinket felhozád…”) lett a kiadvány címe, de sokkal beszédesebb az alcíme: A nagykaposi millecentenáriumi emlékműállítás története.
1996-ban a magyarság az anyaországban és annak határain túl a honfoglalás 1100. évfordulójának megünneplésére készült. Olvasmányaikból sokan plasztikus képet alkothattak a nagyszabású 1896-as millenniumi ünnepségsorozatról, számtalan család őrizgette és nagy becsben tartotta az eseménnyel kapcsolatos korabeli kiadványokat, amelyeket a következő nemzedékek is nem kis büszkeséggel és szeretettel lapozgattak. Aligha kell magyarázni, hogy az 1100. évforduló ismét komoly erőket hozott mozgásba, ráadásul a nemzet egyharmada már az anyaország határain kívül és a világban szétszóródva kellett, hogy emlékezzen a honfoglalásra. Az Ung-vidéken kisebbségi sorban élő magyarok is úgy határoztak, hogy egy méltó emléket állítanak a millecentenárium alkalmából. Erről a négy és fél esztendeje megjelent cikkben is olvashattunk, de ha fellapozzuk a szóban forgó kötetet, abban számos olyan történetet is találunk, amelyek már túlmutatnak a Turul emlékmű állítása körüli hercehurcákon és katartikus élményeket is kínálnak.
Hogy azok is képben legyenek, akik akkoriban még nem éltek vagy gyerekek voltak, el kell mondani, hogy 1996-ban Magyarországon a hatalomba ismét visszakerült „egykori” kommunistákból és az SZDSZ magukat liberálisként meghatározó képviselőiből létrehozott kormány regnált a „pufajkás”Horn Gyula vezetésével, míg az alig hároméves Szlovákiában Vladimír Mečiar már-már diktátorként irányította az ügymenetet és elképesztő módon rúgta fel a parlamenti demokrácia elveit. A két említett kormányfő egyébként 1995 márciusában Párizsban aláírta a szlovák-magyar alapszerződést, amelytől sokan a két nép kapcsolatainak a javulását remélték, de a józanul gondolkodók – ismerve az aláírók múltját és „habitusát” – nem fűztek túlságos reményeket ehhez. Ez utóbbiaknak lett igazuk, bár azt aligha gondolták volna, hogy milyen mélyre süllyedhet a soviniszta politika, ha olyan témákat talál, amelyek öngerjesztő folyamatokat képesek beindítani. Most nem is a Bős-Nagymaros vízerőmű mindmáig lezáratlan ügyére gondolok, elvégre azt még Ján Čarnogurský miniszterelnöksége (1991 május–1992 június) idején sikerült az ún. C-variáns megvalósításával elmérgesíteni, ráadásul a Duna partjához kivonult tiltakozókkal az oda vezényelt rendőrök egyáltalán nem bántak kesztyűs kézzel, tehát már akkor ízelítőt kaphattunk abból, hogy mi jöhet még, ha Szlovákia önállósítja magát.
A magyarok kárpát-medencei megtelepedésének 1100. évfordulójához kapcsolódó megemlékezések vörös posztóként irritálták a szlovák vezetést és a parlamentben is központi kérdés lett, különösen az ország keleti csücskében élő magyarok szándéka, hogy egy emlékművet állítsanak. A könyvben dokumentumok, korabeli újságcikkek alapján szinte napról napra követhetjük az eseményeket, de végül egy bírósági végzés jóvoltából (és persze a szervezők leleményességének is köszönhetően) helyére került a Turul szobor, jóllehet később akadtak, akik sértő és vulgáris módon meggyalázták, de más magyarok lakta helyeken is történtek effajta gyáva gaztettek, amelyek elkövetőit persze az akkori hatóságok nem keresték.
Kozsár Miklós természetesen fontosnak tartotta, hogy magáról a honfoglalásról, illetve az azt megelőző évszázadokról is szerepeljen egy összefoglaló, amiből nem hiányozhatott a honfoglalást végérvényesen lezáró Pozsonyi csata rövid leírása sem. Egy önálló fejezet ad rövid áttekintést az Ung-vidék történelméről is.
Nem lehet meghatódás nélkül olvasni a közreműködők visszaemlékezéseit, valamint szemügyre venni a különböző önkormányzatok, egyházak, vállalkozások és mindenekelőtt a magánszemélyek által adományozott összegeket, amelyek lehetővé tették az emlékműállítással kapcsolatos kiadások (ezek is tételesen fel vannak sorolva) fedezését. A könyv utolsó oldalain néhány színes felvétel is látható az emlékmű avatásáról. Csak sajnálhatjuk, hogy ezek valahogy bélyegméretűre sikeredtek.
Az Ung-vidék magyarságának három évtizeddel ezelőtti példamutató összefogása egy olyan ügy érdekében, amely anyagi áldozatokat követelt ugyan, de egyben erkölcsi erőt is adott ahhoz, hogy szembe szegüljön a hatalom önkényének és talán az 1998-as magyar pártegyesítésben is szerepet játszott. Ilyesmire azt hiszem ma is nagy szükségünk van.
