Csak egy szó: Trianon

Mert az ész, a tudat befolyásolható, ráadásul (lássuk mai korunkat) mennyire könnyen „fake news” álhírekkel és azok özönével módosítható. Ezzel szemben, kinek testében lélek lakozik, azt nem lehet megtéveszteni. Az mindig tudja, mi az ő és nagy közössége, a nemzete érdeke. Úgy, ahogyan azt Kölcsey Ferenc írta: „Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van…”

Nem nekik készült Pósa Zoltán verses esszékötete. Mert sajnos, aki egyénként nagy közösségünk, nemzetünk fájdalmáról nem érzi, hogy az ő egyéni kínja is, s hogy ez nemzetünk egyik bújának-bajának alapja, aki csak a jelen hedonizmusával együtt lihegné ki pillanatnyi vágyait, az, ki kell mondanunk – mivel Pósa Zoltán is kimondja írásaiban –, hogy elveszett egyén a nemzet számára. És a világ más nemzetei számára ugyanúgy, hiszen akkor más közösségi traumát sem lesz képes a magáénak érezni. Az ilyen örökké elvárná, hogy vele törődjenek, neki mindent megadjanak, neki mindent lehet a saját érdeke szerint, másnak meg semmit sem szabad, ahogyan másnak semmit sem ad.

Azoknak, akik Pósa Zoltánnal élőszóban beszélgettek, és azoknak, akik kinyomtatott szavai által beszélhetnek vele, hiszen az igaz gondolatokat adóval az olvasó beszélget. Önmagunkban visszhangja kél a szónak, melyre reflektálást adunk.

Vegyük kézbe a kecses kötetet. Belelapozva látjuk, ezeket a verseket és esszénovellákat többször végig kell majd olvasnunk. Nem azért, mert elsőre nem értjük meg, hanem azért, mert olyan erő van ezekben a szavakban és a szavak által közvetített gondolatokban, amelyek többször olvasva lelkünkbe éghetnek.

A címlapon az 1921. január 16-án a Budapesti Szabadság téren szentmise keretében felavatott Trianon szoborcsoport egy eleme áll.

Pósa Zoltán kötete első írásában, A lelkek Trianonja című esszéjében kifejti, hogyan válhatott egy történelmi tényből lelki, méghozzá máig ható lelki trauma. Egy idegen seregek általi foglalást – lásd török idők – ki lehet bírni, akkor is, ha az 150 esztendőn át tart, viszont a lélek elfoglalását, a lélek Trianonját elviselni hogyan lehet? Hogyan lehetséges „a Szent Korona egységében fogant Nagy-Magyarországnak valódi fölemelkedése”? Erre a kérdésre bevezető esszéje után Pósa azt a választ, avagy ígérvényt nyújtja nekünk: „a többit elmondom versben és két esszénovellában.”

Lássuk!

A csonka anya és a Partium az első ciklus címe. Ebben a szerzőhöz kötődő városok villannak fel: Balatonföldvár, Budapest, Debrecen, Máriapócs, Hévíz, Jádvölgye, Nagyvárad. Az első vers máris a lelkiséget erősíti.

„Óh, lélek, Szent Lélek

Híd ég és föld között

Miattad nem félek

Én földi üldözött”

A következő ciklus az Erdély! Erdély! Erdély!

Sokan az Európai Unióba helyezték – annak valóban meglévő, nem csupán hangzatos ígéreteibe, hanem alapokmányaiba és jogszabályaiba – minden bizalmukat. De 2004 óta EU-tagok vagyunk, s azóta lett megoldás az EU legnagyobb tömbben élő kisebbségének, az erdélyi magyarnak nyelvi és identitási kérdésére? Vagy a felvidékinek és burgenlandinak? Akkor legalább mi próbáljuk meg megérteni egymást és önmagunkat!

A ciklus egyik verse, A parajdi sóbányában azért szól szívemhez különösképp’ nagy erővel, mivel ott nem csupán jártam, futó látogató módján, hanem kutatva történetét ismeretterjesztő dokumentumfilmet forgattam róla.

Felvidék a következő ciklus. Ki ne hagyjuk! Felvidéki barátaim többször vetik szememre, hogy mi, anyaországiak mindig csak az erdélyiekkel foglalkozunk. Pedig az erőszakos kitelepítés nem az Erdélyben élőket, hanem a felvidékieket érintette a legnagyobb mértékben. Ez igaz, ahogyan az is, hogy Rákóczi Ferenc szülőföldjére jobban oda kellene figyelnünk. Egyébiránt a Thököly-, a Rákóczi- meg a 1848-as szabadságharcok nem elválasztó, hanem összekötő pontok lehetnének a magyarság és a szlovákok számára, ha a hatalmak és kiszolgálóik a történelmi tényeket és nem a pillanatnyi érdekeket tekintenék.

Már ez a „Trianon vándora” kitétel is mennyire kifejezi az igaz magyar vívódását, akinek észre kell vennie, negyven-ötven, másfelé több száz kilométert utazhatunk, s még mindig a régi Magyarország területén vagyunk, ráadásul arrafelé magyar szót hallunk. Bár sok helyütt suttogósan, félőn (a demokráciától, a hirdetett jogegyenlőségtől félőn?) elrebegve.

Pósa Lajos, a „nagy magyar mesélő” Pósa Zoltán dédnagybátyja éppen az első nagy világégés kezdete előtti napokban hunyt el, így nem tudhatott Trianonról, az ellen fel sem emelhette szavát, mégis, mert szépen merészelt írni a magyar Felvidékről és nem vetítette előre Csehszlovákiát, az 1945-től 1990-ig regnáló hatalom elhallgatásra ítélte. A teljesen ép ésszel fel nem fogható miértekre keresi a választ az esszé, s meg is adja több, sokak számára ismert Pósa Lajos verssel, amelyek közül az egyik így kezdődik:

„Én Istenem, Jó Istenem,

Becsukódik már a szemem…”

„Magyar vagyok, magyar; magyarnak születtem,

Magyar nótát dalolt a dajka felettem,

Magyarul tanított meg imádkozni anyám

És szeretni téged, gyönyörű szép hazám.”

Ez, a Magyar vagyok című dal – mivel dallá váltak a sorok a népnek ajakán – több lett, mint bűn egy bizonyos korszakban.

Reméljük – és imádkozzunk – hogy nem ilyen kor jön megint!

Pósa Zoltán: Trianon, Coldwell Art Bt., Budapest, 2020.

Ui.: Pósa Zoltán az 50-ik Tokaji Írótábor díjazottja lett 2022. augusztus 25-én.

Megjelent a MAGYAR7 39. számában.