2021. augusztus 8., 11:02

Büszke vagyok arra, hogy az Úristen ide ültetett

Écsi Gyöngyi értékes gyöngyszeme a felvidéki magyarságnak. Rendkívül színes egyéniség, a magyar népi kultúra, a hagyományőrzés szinte minden területén otthonosan mozog. Érdemben és minőségben is gazdag alkotásaiért, a magyar néphagyományok és népi kultúra ápolásáért és őrzéséért 2021-ben Pro Traditione díjat kapott, amelyet a zsigárdi Kaszás Attila Kulturális Fesztiválon vehetett át ünnepélyes keretek között.

écsi
Fotó: Horváth Szomolai Andrea

Écsi Gyöngyi nevét szinte mindenki ismeri. Munkássága követhető, halljuk a hangját, a meséit, az istentiszteleteit. Mégis olyan keveset tudunk az ifjúságáról, arról, honnan indult.

A mátyusföldi Vágsellyén, a nyelvhatáron születtem egy pedagógus házaspár harmadik gyermekeként. Az alapiskolás éveim is itt teltek. De valahogy soha nem a hely volt a fontos, hanem az, hogy ki mindenkivel találkoztam az életemben. Az alapiskolában nagy hatással volt rám Tóth Lajos pedagógus. Tízéves lehettem, amikor néptáncosokat hívott, hogy néptáncot tanulhassunk. Ez akkoriban,

a hetvenes évek közepén teljesen új dolog volt. Magyarországon még csak indult a néptáncmozgalom, és mi Vágsellyén már néptáncot táncolhattunk.

Mit jelentett számára akkor a népdal, a néptánc?

Az emberek hozzá voltak szokva a nóta és az operett világához, ezek után a népdal nagyon erős kisugárzású, erős töltetű élmény volt.

A hetvenes-nyolcvanas években ezt a bőrömön éreztem, gyakran kellett óvatosnak lenni.

A galántai gimiben azonban boldognak, szabadnak éreztem magam. Ott olyan egyéniségekkel találkoztam, akiknek köszönhetően mindent ki lehetett mondani.

Meghatározó időszak lehetett.

Volt néptánccsoport, színjátszó kör, kórus, és néhány személy nagy magabiztossággal irányította ezeket. A kórust például Józsa Mónika vezette, de ott volt Pék László, Pukkai László. A próbák és a fellépések mindig erős üzenetet hordoztak, különleges világot alakítottak ki körülöttünk. Addig is tudtuk, hogy mi nemcsak szórakozunk, nevetünk, hanem dolgunk is van a világban. Hihetetlen, milyen sokat nevettünk gimnazista korunkban, miközben táncoltunk, csaptuk a talpunkat a különböző kisszínpadokhoz és énekeltünk.

Gyönyörű az, amikor összejön egy egész járásnyi, régiónyi fiatalság, és mindenki hozza a maga falujából a helyi nótáját.

Jó lehetett ilyen batyuval elindulni.

Az ember tanul. Akkor jöttem rá, milyen nagy dolog az, ha valaki valahová valósi. Mert én kicsit jöttmentként éreztem magam Vágsellyén, a városban, ahol nem volt ott a nagymama, a dédnagymama, nem ott voltak a család gyökerei.

Akkor láttam, milyen hatalmas erő, ha egy falunak saját zenéje, nyelvjárása van.

Ez óriási érték, és én ezt külső szemmel sokkal jobban érzékeltem, mert mindez nekem hiányzott.

Sikerült aztán valahová valósivá válni?

Hetényben én vendég vagyok (mosolyog), hiszen egy szolgálati házban élünk, de nagyon szeretem. 

Gyönyörködöm a szókincsben, a nyelvjárásban, a régi szokásokban. Ezeket gyűjtöm is folyamatosan.

Nagy kincseket rejteget a falu, hiszen még él az a nemzedék, amely át tudja adni a múlt történeteit. De a gyűjtési szenvedély megértéséhez térjünk vissza kicsit Galántára.

Térjünk hát vissza a Mátyusföldre.

Amikor harmadikos gimnazista lettem, a galántai gimiben néprajzszakkör indult. Ez egy varázslat volt. Mi azt sem tudtuk, mi az a néprajz, és akkor jött Szanyi Marika, és vitt minket magával. Igazából nem is tudom, miért jelentkeztem, de egyértelmű volt, hogy be akarok menni a házakba, vágyom arra, hogy ragadjon rám a rengeteg tájszó, az ízes „beszíd”. Akkor még nem tudtam, hogy ezt egyszer majd a színpadon fogom használni.

Tele akartam inni magam a népnek azzal az életérzésével, hogy ő otthon van, hogy ő olyan fa, amelyet ha kivágnak, a tövéről vissza fog nőni.

Mi volt az első néprajzos élmény?

Már maga Szanyi Marika egy élmény volt, ahogy jött a céduláival, ahogy magyarázta, oda mindent fel kell írni. (nevet) Elsőnek egyébként lakodalmas szokásokat kezdtem el gyűjteni Pereden. Nagyon szép élmények voltak.

Galánta után Pozsonyba kerültem, és újságírást kezdtem el tanulni, mert úgy gondoltam, hogy azzal közelebb lehet jutni az emberekhez.

Mégsem lett újságíró.

Nagyon szerettem emberekkel beszélgetni, de rá kellett jönnöm, hogy az én üzeneteim nem írhatók le az újságban, és nekem nem a mások gondolataival, hanem a saját, sokkal jobban körülhatárolt mondanivalómmal van dolgom.

Bizonyára azért kellett Pozsonyba kerülnöm, hogy megint tanuljak valamit. Mert volt kitől.

Ott volt az Ifjú Szivek, a Szőttes. Persze, folytattam a táncolást. Ág Tibor bácsi igazgatta az Ifjú Sziveket, Katona Pista tanította a táncot. Jobb helyre kerülni nem lehetett. Tanúi voltunk annak az óriási küzdelemnek, hogy megpróbálják a magyar néptánccsoportokat megtisztítani a mojszejeves, balettes előadásmódtól, a sallangoktól, és ez nem kevés konfliktussal járt.

Ezek szerint az Ifjú Szivek is sokat adott, további tudással bővült a tárház.

A próbák nagyon kemény edzések voltak. Ott az ember nemcsak a néptáncot tanulta meg, hanem mozgáskultúrát, precizitást, tartást, összeszedettséget is. Az Ifjú Szivek azért is nagyon fontos volt, mert elvittek gyűjteni. Ment az egész busz Zsérére, Kolonba. Megvártuk, míg az emberek kijönnek a templomból, onnan egyenesen a művelődési házba jöttek, ahol igyekeztünk őket énekeltetni, beszéltetni.

A néptánc egyébként olyan, mint amikor rendet teszel az életedben. Minden iskolában terápiaként vezetném be a néptáncot. És a játékot is.

A játéknak is nagy szerepe van az életében.

A játék később jött. Most már meg tudom fogalmazni, hogy a játék lényege maga a játék. Nem azért játszunk, hogy azt valakinek megmutassuk, hanem a nem ellenőrzött, magáért való játékért. Ez nagy dolog.

Ha egy felnőtt ember tud játszani, az a pihenőkészségnek, a kreatív alkotásnak a legmagasabb foka.

Régen is tudott játszani a felnőtt ember, minden ünnepnek megvolt a maga pontosan meghatározott játékvilága. Sajnos, ez kiveszőben van. Néha úgy tűnik, hogy ez a világ éppen ezt szeretné kiirtani az emberekből. Épp ezért ne adjuk magunkat könnyen.

écsi
Fotó:  Horváth Szomolai Andrea

A népi, játékos, néprajzos, zenei világból hogyan jut el valaki a döntésig, hogy lelkész lesz belőle? Ez a két világ kiegészíti egymást, mégis nagyon más.

Mindenképpen. Mondta is Ág Tibor bácsi: „Jaj, mókusfej, te leszel az első, aki népdalénekesből lesz lelkész!” A népdal, az ének azért volt fontos, mert Ág Tibor éneket gyűjtött. Élmény volt nézni, ahogyan  dolgozott. Láttam, ahogy bement az emberekhez akkor is, amikor nem gyűjtésről volt szó, amikor a beteg nénit látogatta meg a kórházban. Emberség volt benne, nagyon nagy példaképem. Sosem láttam idegeskedni, még kiabálni sem. Ezek a nagy dolgok belém égtek. Tibor bácsi hitbéli énekeket gyűjtött, pedig akkor még nem nagyon lehetett. Emlékszem, Menyhén még a rolót is lehúztuk, hiszen akkoriban vétek volt a hitről beszélni, ráadásul magyarul. De az emberek elmondták, elsírták neki a történeteiket, aztán megtörölték a szemüket, és hozták a kenyeret meg a szalonnát. Én pedig láttam valakit, aki ezeknek az embereknek rögtön a testvére, a fia, a barátja lett.

Akkoriban még azt sem tudtam, mi az a vallás, meg voltam keresztelve, de ez az első lépcsőn maradt.

A Tibor bácsi által gyűjtött énekek számomra mind imádságok voltak, és rögtön tudtam, felzúgott bennem, hogy nekem ezzel dolgom van. A megtérésem története 24-25 éves koromra tehető, akkor különböző tapasztalások hatására megláttam, hogy van itt egy másik világ, amelyet keresek. Amikor beléptem a református templomba, az őseim vére búgott fel az ereimben hatalmas erővel. Mert voltam én Pozsonyban református templomban egyházfi is, akkor találkoztam ezekkel az érzésekkel, azzal, milyen mélyen gyökerezik bennem ez a vallás.

Mi történt ekkor?

Elkezdtem ifjúsági csoportba járni, Bibliát tanulmányozni Mikó Jenő vezetésével, aki a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke volt. Egyenesen találkoztam Isten szent lelkével.

Elengedtem a nagy kérdéseket, a görcsöket, a tétovaságot, a bizonytalanságot, mert tudtam, hogy az Úristen tudja, merre vezet.

Akkor éppen állástalan voltam és tanácstalan. És onnantól kezdve az Úr ismét embereket helyezett elém, és csak azokon az ajtókon tudtam bemenni, amelyek kinyíltak. Ma már azt tudom mondani annak, aki nem tud dönteni, várd meg, mi nyílik ki, vizsgáld meg, hogy az a javadra válik-e. És hidd el, nem nyílik sok ajtó. Ettől a tanácstól mindenki megnyugszik. Ehhez azonban el kell csendesedni. Ha az ember ki tudja kapcsolni a nagy egót, hogy minden körülötte forog, akkor meg tudja hallani azt az üzenetet, amelyet az Úr mond.

Az emberek bábelőadóként, mesemondóként is ismerik. Ez is egy állomás?

A mesével való találkozásomhoz tudni kell, hogyan találkoztam a férjemmel.

Ő a Szőttesben táncolt, néptáncos körökben találkoztunk, szerelem volt első látásra. Ő gömöri ember. Még segédteológusként helyezték Gömörbe. Hát nekem ez a gömöri ember elsőre a testvérem lett. A Berkő gömöri hagyományőrző népdalkör művészeti vezetőjeként 25 éve foglalkozom a berzétei, kőrösi népzenei hagyomány gyűjtésével. Amit ezektől az emberektől a mesemondásról tanultam, az egy csoda, hiszen vérbeli, ékes paraszti kultúrában vannak a gyökereik. Nagyon komoly földközelség jellemzi őket, tudják, hogy ebből az anyaföldből vannak, és egymáshoz is ez az eltéphetetlen kapocs fűzi őket. Több mint hét évig gyűjtögettem azon a vidéken, amikor ott éltünk, de mai napig visszajárok. Próbáljuk megörökíteni CD-n ennek a vidéknek a zenéjét. Gömör adta az impulzust, hogy összekössem az éneket a mesével, a meséléssel.

Szépen összeérett mindez a munkásságában, és meg is jelenik a mindennapok forgatagában. Mostanában azonban nehezek a mindennapok.

Teljesen kicsúsztunk a megszokott életünkből. Kétféleképpen viselkedhetünk: szidhatjuk a rendszert, a történéseket, de ennek nem sok értelme van, mert az ember itt megreked és elakad. A másik úton átgondolhatjuk, hogyan szolgálhatunk úgy, hogy kitartásra, erőre, türelemre, tűrésre ösztönözzünk másokat. Szerencsére mi tudunk szolgálni, és ez nekem is jó, mert aki ad, az kapja a legtöbbet. Nagyon sokat készültem az igehirdetésekre, hiszen ezeket videó formájában meg is jelenítettük, ott nem szállhat el a szó. Rájöttem, nem az a fontos, én hogy vagyok, hanem a körülöttem élők hogy vannak. Próbáltam elérni őket, s ehhez mindenfélét kitaláltam: bibliaversenyt, karácsonyi könyvet, gyermekkézzel írt bibliát, zsoltáréneklő versenyt.

Látom magam körül, hogy az emberek megijedtek, bejött a megfélemlítés, és sajnos elhiszik azt, ami a médiából áramlik feléjük.

Megalapozatlan rémisztgetéssel állnak szemben, miközben a híreknek csak a töredéke igaz. Mivel elveszett a kapcsolat ember és ember között, ez veszélyes dolog. Ördögi dolog arra rávenni az embereket, hogy ne látogassák meg a szüleiket, hogy ne ölelkezzenek, hogy ne menjenek templomba. Komoly konfliktusokat vívunk meg önmagunkban, és senki sem foglalkozik azzal, milyen lelki betegségeket okoz ez a korszak.

Közben hallom, várják a színpadon a díj átvételére.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy az Úristen ide ültetett, a Felvidékre. Olyan sokat tanulok abból, hogy én idevalósi, felvidéki vagyok.

Szeretem a tájegységeinket, folyamatosan táplálkozom belőlük. Örömmel veszem át a díjat, mert ez a mi díjunk, a felvidékieké,

és azt gondolom, jó lesz látni az elkövetkező évtizedek leendő díjazottjait is, mert kellenek a példaképek a következő nemzedékeknek is. Mi itt postások vagyunk, valakitől valahová viszünk üzenetet, különböző módon: tánccal, zenével, mesével, szóval.

Écsi Gyöngyi lelkész, népdalénekes, bábszínész, mesemondó. Hosszú évek óta gyűjti és tolmácsolja a népdalokat. Zoborvidék és Gömör énekelt kincse áll hozzá legközelebb, de énekli a magyarlakta területek valamennyi tájegységének a dalait, népénekeket, világzenét. Teológusként népműveléssel, népdalkörök, hagyományőrző csoportok szervezésével és vezetésével is foglalkozik. Hivatásgyakorlásának jelenlegi állomásán, Hetényben énekkart és gyermekbábcsoportot vezet.

Megjelent a Magyar7 2021/31. számában.

Megosztás
Címkék
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy ne maradjon le a nap legfontosabb eseményeiről!
CAPTCHA Ez a kérdés vizsgálja, hogy vajon ember-e a látogató, valamint megelőzi az automatikus kéretlen üzenetek beküldését.