Bodon József, aki már életében a feledés mohája alatt nyugodott
Nemeskürty István, a kiváló művelődéstörténész még a múlt század nyolcvanas éveiben írt egy remek összefoglaló munkát „a kőszívű ember unokáiról”. Ők voltak a XIX. század második felének a művészpalántái, akik a kiegyezés táján léptek volna be azon a bizonyos diadalkapun, ha az akkor épp a haráccsal, meggazdagodással, címszerzéssel vagy épp a túléléssel törődő plebsz észrevette volna őket. Nem vette, többségük így beleszürkült az ún. „boldog békeidők”-be, míg érzékenyebb részük vagy öngyilkos lett, vagy elvitte őket a kor népszerű betegsége, a tüdőbaj. Bár Nemeskürty sok száz nevet vonultat fel a kötetében, számomra mégis fájdalmasan hiányzik közülük a rimaszombati Bodon József neve, aki önmaga is mindent „megtett” azért, hogy még életében elfelejtsék.
A magyarság történetében az irodalom többnyire elválaszthatatlanul összefonódott az aktuális politikával. Már Janus Pannoniust is halálba üldözte Hunyadi Mátyás, Balassi Esztergom ostrománál végezte be földi és költői pályafutását, de ott voltak íróink a Martinovics-féle lázadásnál, ahogy az 1848-as szabadságharc élbolyában, de 1956-ban, sőt 1989-ben is. Mégis volt egy korszak, amivel az irodalom (ahogy a többi művészet sem) tudott mit kezdeni, amikor akadt ugyan egy-egy állócsillag (Jókai Mór, Vajda János, Mikszáth Kálmán), de igazából a korban nem ők voltak a menők, hanem jött Szabolcska Mihály, Szomaházy István, Pósa Lajos és mások, mára méltán feledett hullócsillagok, akik eluralták az irodalmi életet. S egy riasztó példa: a tisztes lázadó tehetségek között kezdte az a magyarul gyerekkorában nem is tudó verseci Herczeg Ferenc, aki majd évtizedekre lesz a hivatalos irodalom potentátja, míg élete végén visszatalál emberként és íróként is az ifjúkori útra.
Nemeskürty könyvének kulcsszavai: szürke, öngyilkos, elfeledték. Pedig mennyi tehetség indult el a kiegyezés táján a művészeti életben, de se a rohamléptékben világvárossá vedlő Budapesten, se az egyre inkább posványba fulladó vidéken nem tartottak rájuk igényt, s így vagy elhallgattak vagy megpróbáltak alkalmazkodni a korhoz. A videfalvi Asbóth Jánost idézve, előbbiek voltak az „álmok álmodói”, akik „akár” be is írhatták volna nevüket a magyar művészet aranykönyvébe. Csak a felvidékiek: Justh Zsigmond, Darmay Viktor, a Wolf nővérek, Czóbel Minka, Gáspár Imre vagy épp Bodon József (de ki emlékszik ma már a kor két, akkor Jókaival egyenérékűnek tartott prózaírójára, Vas Gerenebre vagy Abonyi Lajosra például?). Ha nincs Krúdy Gyula „ellen-irodalomtörténete” (A vörös postakocsi), Lőrinczy György kortársai előtt hódoló (Útitársaim) kötete, vagy az akkoriban kiadóként annyira agilis Szana Tamás, akkor bizony egyikükről sem tudnánk már.
Irónia az iróniában, hogy Krúdyn kívül ugyan ki emlékszik már ma akár Szana (aki Nemeskürty szerint is nagyon érdemes kritikusként és irodalomtörténészként kezdi, aztán a század végére belefullad a szürke középszerűségbe), akár Lőrinczy György nevére, aki Nagykállón született ugyan, de Rimaszombatban, az Egyesült Protestáns Gimnázium falai között serdült férfivé, s aki egész komoly írói életművet hagyott hátra. B. Kovács István érdeme, hogy az egykori gimnáziumra emlékező olvasókönyvében (Iskola a nyelvhatáron), mind Bodon József, mind Lőrinczy György egy-egy írását közli.
S Bodonról még azt is tudja, hogy halála után özvgye, akit Batyiban „Kismama!-ként ismernek, egyfajta irodalmi szalont tartott fenn. Mondhatnánk, nem sokkal több ez, mint halottnak a csók, de az ő nevük mégis legalább ebben a kötetben megemlítődik/megmentődik, míg a szintén Rimaszombatban született, remek novellákat író Bresztovszky Ernőre vagy a budapesti kabaréalapító Kőváry Gyulára a kutya sem emlékszik már. De
Bodon József alig pár évvel a dicső forradalom előtt, 1845 szeptember 29-én született Rimaszombatban, vagyis tősgyökeres batyinak számít(ana). Öt évvel Blaha Lujza előtt, aki csak véletlenül lett a város híres szülöttje, s aki Bodonnal ellentétben azon kevesek közé tartozott, aki által tudott lépni a kor általános kulturális szürkeségén, egész műfajt (népszínmű) hozott/hozatott létre, s akinek ugyancsak nagy része volt abban, hogy a kiegyezés idején még nagyrészt német ajkú budapesti lakosság a millenniumi időkre már magyarul ébredt. Iskolái végeztével Bodon József is az akkoriban világvárosiasodó Budapestre (1873-ban egyesül Pest, Buda és Óbuda) költözik, ahol egy ideig ügyvédként dolgozik, s akkor kezd publikálni is. Tagja lesz a Petőfi Társaságnak, az 1871-ben Szana Tamás által alapított Figyelő című lapnak, ahogy rendszeresen publikál Arany János kérészéletű lapjaiba (Szépirodalmi Figyelő, Koszorú) is.
De hiába Arany patinás neve, a Koszorú is alig két évet él meg, érdektelenség miatt megszűnik. Pedig ahogy Szana is írja reménykedve a Figyelő első vezércikkében: „A szellemi élet egészet képez, s minőségét éppúgy visszatükrözik a művészetek és tudomány, mint a politikai intézmények. A közműveltség és a politikai élet nem zárják ki, hanem inkább kiegészítik egymást. A kettőnek egyenlő izmosodása képezi valamely nemzet erejének legbiztosabb mérlegét”. Nos, ennél hurráoptimistább és a kor által azonnal megcáfolt vezércikket azóta se nagyon olvashattunk. Nem véletlen, hogy az a Szana, aki nagyon sokat tett azokban az években a kor tehetségeinek megmutatásáért (Jókaival együtt oroszlánrésze volt abban, hogy a Révai testvérek folyamatosan adták ki a kor tehetséges íróit, így Bodon Józsefet, Borúth Györgyöt, Kvassay Edét vagy épp Reviczky Gyulát), akinek művészettörténeti írásai mértékadónak számítottak, kilencvenes évekre önmaga paródiájává vált, „társaságbeli műértő agglegényként” (Nemeskürty) végezte, akit szívesen láttak előkelő úri társaságok asztaloknál szócséplőként. Hol van már az az idő, amikor 1875-ben Vázlatok című tanulmánykötetében ezzel kezdi: „Átalakulások előtt állunk, melyeknek horderejét még nem is sejthetjük”. Tényleg nem sejtette. 64 évesen, 1908 februárjában halt meg, a Nyugat megjelenését már nem élte meg. De a magyar irodalom és művészettörténet így is csak hálával tartozik neki.
Visszatérve Bodon Józsefhez, a hetvenes években ő is belevetette magát az irodalmi életbe, két regénye is megjelent folytatásokban (a lapkiadás elterjedésével sokáig ez volt a regények kedvenc elérhetőségi formája, ahogy ma a végtelenített szappanoperák), Két seb című regényét a Petőfi Társaság közölte lapjában, az Anyátlan címűt a Nemzeti Hírlap.
De Bodon egyre idegenebbül nézi a vadkapitalizmus villámgyors előretörését, az üzletet mindenekfelett, a talmi csillogását, az értékek helyett a szójátékok diadalát, s erősödő szívbaja okán is úgy dönt, vidékre költözik, ahol viszonylag visszahúzódva él feleségével, s több időt fordít hobbijára, a vadászatra, mint az irodalomra. Szerkesztője lesz ugyan a Gyöngyösi Lapoknak, de sok öröme ebben sem lesz. Egy különös affér és sajtóbotrány kapcsán kerül be ismét a köztudatba, egyik írásáért ugyanis egy Bácskay Julcsa nevű színésznő, aki szerette volna magát Blaha Lujza utódjának kikiáltani (ez is annyira a mai kort idézi), beperli őt egy cikkéért. Az Eger című hetilap a következőkről számol be 1884. április 17-ei számában: „Bodon Józsefnek, a Gyöngyösi lapok szerkesztőjének, kit a budapesti fenyítőtörvényszék, mint sajtóbíróság, esküdtszéki verdikt alapján, Bácskay Julcsa színésznő ellenében elkövetett becsületsértésért, öt havi fogházra ítélt, s ki büntetésének kiállását már megkezdette, a büntetés hátralevő részét a király elengedte, a kegyelemért a Petőfi-társaság folyamodott, melynek rendes tagja. Ez az első eset, hogy sajtóvétségért elítélt, kegyelmet nyert.”
Szerencsére ma már ilyen nincs, sokkal körmönfontabb módszereit találták ki a sajtószabadság eltiprásának. Bácskay Julcsa pedig hiába iparkodott, lábnyomába se léphetett a mi Blaha Lujzánknak. Még 1878-ban jelenik meg Elbeszélések című kötete, majd már gyöngyösi éveiben Szana Tamás jóvoltából a Révai testvérek gondozásában Az életből című kötete, amely nyolc elbeszélése mellett tartalmazza két életrajzi elbeszélését is a magyar történelem két jeles nőalakjáról, Lorántffy Zsuzsannáról és Zrínyi Ilonáról. Elbeszélései szelíd történetek, hősei többnyire hozzá hasonló félszeg, szerencsétlen, a korukból kilógó figurák, akik eleve bukásra vannak ítélve, de mégis mennyi szánalom, mennyi rokonszenv árad feléjük az író jóvoltából. Bodon ugyanis nagyon szereti őket. A rommá aszott egykori szép leányt, az utolsó Csicsayt, Gerzson bácsit, az elkésett kurucot vagy a Jó éjszakát hősét, aki felesége mérhetetlen gazdaságvágyának vagy a saját naiv jóhiszeműségének lesz az „áldozata”. E novelláját ma valószínűleg a woke-feminista nemzedék eleve kicenzúrázná. Gondoljunk bele, Ibsen akkoriban már a Babaházat (ismertebb magyar nevén: Nóra) írja, míg Bodon arról értekezik, hogy egy szerencsétlen, sokkal jobb sorsra érdemes férfi hogyan tűri felesége úrhatnamságát, s még arra sincs bátorsága, hogy főbe lője önmagát. Később Thury Zoltán és Földes Imre veszi elő a témát sokkal radikálisabb kivitelezésben, már pisztollyal hőseik kezében. A kötet galagonya bokor című elbeszélését (több más elbeszélésével együtt) németre is lefordították, s az Auf der Höhe-ben pályadíjat nyert.
S ha elkövethet ember még nagyobb hibát, Bodon József elkövette. Ott hagyja a viszonylag nyugalmas gyöngyösi létet, s hazatér szülővárosába, Rimaszombatba. Bár ne tette volna! Ahogy a városnak életében nem kellett Ferenczy István, nem kellett Tompa Mihály sem, s erre még az sem lehet mentségük, hogy a komáromiak legalább ilyen cudarul bántak el Jókaival. „A kisvárosi élet kegyetlen sírásója minden művésztalentumnak” – írja már említett Útitársaim című kötetében Lőrinczy György, aki példaként hozza fel, hogy még a helyi vadásztársaságból is kirekesztették. Szerencséjére volt egy Hanvay Zoltán nevű jeles férfiú, aki befogadta őt, így annak hanvai, harmaci és gesztetei erdeiben kedvére vadászhatott. Nem mond le teljesen az írásról sem, munkatársa lesz a szintén rimaszombati Bernát István által alapított Hazánk című lapnak, s megjelenik még egy kötete Négy eredeti elbeszélés címmel, de alkotóművészként gyakorlatilag már életében halott. „A tömeg mindenütt ilyen, örül, ha a kiválóságán jót üthet” – írja a batyiak nem épp fényes mentségéül Lőrinczy. S valljuk be, a tömeg máig sem változott szinte semmit. Ahogy az a kor is kísértetiesen hasonlít a mára, ahol a művészetek ugyancsak kevesek kiváltsága lett, s maradtak a szappanoperák, erotikus beütésű giccsek és harmadosztályú öntömjénező életrajzi történések.
„Három petit-garmond sorba szorítva, mintegy arra számítva, nehogy valakinek feltűnjék, rövid hír jelent meg 1908 telén, tán éppen a farsang legvidámabb reggelén, az újságok érdekfeszítő és borzalmas szenzációi között: Bodon József, a Petőfi Társaság tagja, a hetvenes évek kedvelt novellaírója Rimaszombatban meghalt. Sem több, sem kevesebb, mindössze ennyi volt a szerény kis nekrológ” – tudjuk meg Lőrinczy Györgytől. Most persze mondhatnánk – Bodon József és Lőrinczy György munkáit újraolvasva – hogy bőven van bennük maradandó érték, s ha netán mást nem is, korrajzként sokkal többet adnak, mint bármelyik történelemkönyv, mégis tudjuk, hogy alig van esélyük a feltámadásra. Bár bízzunk a csodában, s ha már a rimaszombatiak Ferenczy Istvánt, Tompa Mihályt és Pósa Lajost feltámasztották haló poraiból, felfedezik ismét maguknak Bodon Józsefet, Bernát Istvánt, Lőrinczy Györgyöt, ahogy adósak Győry Dezső és Szombathy Viktor emlékének a méltó ápolásával is.
