Barabás Miklós, a rajz mestere
Az erdélyi születésű Barabás Miklós volt az első magyar festő, litográfus és fényképész, aki képes volt a festészetből megélni. Idén emlékezünk halálának 125. évfordulójára, és ez adta az apropóját annak a – stílusosan 125 művet felvonultató – tárlatnak, amely 2024. január 14-éig tekinthető meg a budai várban A rajz mestere címmel.
Barabás Miklós 1810-ben született, Nagyszebenben és Nagyenyeden tanult, bár festészeti képzésben csak hellyel-közzel részesült. 13 évesen elveszítette édesapját, gyakorlatilag ettől az időponttól lett önfenntartó. 1828-ban beiratkozott a Bécsi Akadémiára, de másfél év múlva elfogyott a pénze, így tanulmányait befejezte. Bukarestbe utazott, ahol az arisztokrácia portréfestője lett. Két év alatt sikerült annyi pénzt félretennie, hogy a megtakarításból itáliai tanulmányútra indult. Velence, Bologna, Firenze, Perugia, Róma sorsdöntő hatással voltak későbbi műveire. A forradalom éveiben főleg litográfiákat készített, 1862 és 1864 között fotóműtermet üzemeltetett, majd a '60-as évek második felében visszatért a festészethez, és aktív szereplője lett a közéletnek. 1867-ben városatyává választották. 1898. február 12-én, 88 évesen hunyt el.
A kiállítás tematikus és részben kronologikus egységben kíséri végig Barabás életpályáját a fiatalkori próbálkozásoktól kezdve az öregkori festményekig. Különösen fontos állomás a mester életében az itáliai tanulmányút, amely során megismerkedett az akvarell jeles képviselőjével, William Leighton Leitch skót festővel. Tőle tanulta meg azt a technikát, amely azután végigkísérte egész további pályafutását. A britek a maguk áttetsző valójában használták a vízfestéket, nem sűrítették azt kötőanyaggal. Széles, lapos ecsetvonásokat alkalmaztak, a ceruzával megrajzolt alapon a ceruza vonalai is a mű részét képezték. Velencében Barabás lefestette Veronese Európa elrablása című kompozícióját, a Laokoón-szoborcsoportot, az Uffiziben Rembrand önarcképét, Van Dyck Lovag képmása című művét. Nápolyban megélt egy földrengést, de ült csónakban a háborgó tengeren is. Ezek az élmények a tárlat anyagában is megelevenednek a Maecenes villája Tivoliban, A háborgó tenger, háttérben a Vezúvval című műveiben.
Barabás Miklós a 19. század első felében kialakuló nemzeti festészet egyik fő képviselője volt. Kortársait is megörökítette, Petőfiről például nyolcféle ábrázolása maradt fenn. A kutatások szerint szinte minden Petőfi-ábrázolás Barabás 1846-os ábrázolásához vezethető vissza. Magyarországon az 1840-es évektől megnőtt a sokszorosított portré jelentősége.
A hazai lapok ugyanis külföldi mintára egyre több közéleti személy képmását közölték. A litográfia (kőrajzolás) sokszorosító eljárás első számú mestere Barabás Miklós lett. Portréfestményein nem a hasonlóság, hanem a személyiség megragadása játszotta a főszerepet, ezt a Bittó Istvánné portré szépen szemlélteti.
Barabás Miklós a korszak nagy eseményeinek a krónikása is volt. A többi között tudósított a Lánchíd alapkőletételéről, majd maga az építkezés vált pesti látképeinek főszereplőjévé.
Külön egységet alkotnak életművében a gyógykezelései alkalmával készült rajzsorozatok. 1839-ben gyakori fejfájásra panaszkodva érkezett a gräfenbergi vízgyógyintézetbe. Bár az ott töltött időt kizárólag pihenésre szánta, a fürdő előkelő vendégei által rendelt portrékon kívül készültek olyan grafikák is, amelyek egyrészt a Priessnitz-féle terápia egyes lépéseit ábrázolják, másrészt pedig a fürdő épületegyüttesét különböző nézőpontokból. Ezek igazi kordokumentumok, de képet adnak a kor fürdőkultúrájáról is. A Gräfenberg alakokkal című akvarellje talán a legszebb ebben a témakörben. A vásárra induló román család és A meny megérkezése című képek megfestése után Barabást már a magyar népéletkép megteremtőjének tartották.
Idősebb korában bontakozott ki a művész érdeklődése az öreg, terebélyes fák, a sűrű parkok iránt: Városmajori részlet, Fa a Városmajorban. Az élő növényzet sűrűségének, a falevelek reszketésének megragadására törekedett.
A január 14-ig látogatható tárlat anyaga válogatás a Szépművészeti Múzeum és a Kiscelli Múzeum gyűjteményéből.
Megjelent a MAGYAR7 1. számában.
