Balogh Gábor: „A Csemadok története egy az itt élő magyarságéval”

Ha a rendkívül gazdag életművéről van szó, nem lehet nem kiemelni, hogy lassan hatvan éve lesz, hogy Csemadok-tag…

A kultúra terén való igyekezeteim legjavát a Csemadokon keresztül tettem és értem el, melynek immár 58 éve tagja vagyok. Ha azonban belegondolok a hivatalos belépésem előtti időkre, akkor meg kell jegyeznem, hogy alapiskolás korom óta tevékeny tagja voltam kulturális fellépéseknek, amelyek az akkori időket tekintve lényegében a Csemadok megszervezésében zajlottak. Így a hivatalos tagságomhoz még akár tíz évet is nyugodtan hozzá lehet adni.

A kultúrában eltöltött időm természetesen nem volt mindig látványos, de a mai napig hűséges maradtam hozzá jóban és rosszban egyaránt. A rosszat úgy értelmezem, hogy voltak válságos időszakok; sokan elfordultak a Csemadoktól, különösen a bársonyos forradalom óta.

Miben látja ennek okát?

Tisztelet a kivételnek, de úgy gondolom, hogy sokan így akartak megszabadulni attól a nem kis felelősségvállalástól, cselekvésre késztetéstől, a nyilvánosság elé való kiállástól és érdekvédelmi érvényesítéstől, amely az éneken és táncon kívül mindig is vezérfonala volt a szervezetnek. Hol nyíltan, hol a háttérben, hol hatékonyabban, hol sikertelenül. Az embernek a tevékenységéért való felelősségvállalása ugyan becsületbeli ügy, de az ilyen helyzeteket sokan inkább elkerülik.

Miként látja a Csemadok szerepét ezekben az évtizedekben?

A Csemadokban való tagságomat és tevékenységemet becsületbeli ügynek tekintettem és tekintem, mert a szervezet történelme lényegében egy az itt élő magyarság történelmével.

A második világháború utáni határrendezések, deportálások, kitelepítések, rendszerváltozás, szövetkezetesítés, az ötvenes évek politikai elnyomása, 1968 és az utána jövő konszolidációs időszak, az újabb rendszerváltás, majd a vadkapitalizmus időszaka, a civil társadalom ellehetetlenítése a Mečiar-éra alatt, az iskoláink életébe való állandó beavatkozás, és még ide sorolhatnánk jó néhány társadalmi feszültséget. Az egykor majd’ százezres tagság nevében, úgy gondolom, ezt nem túlzás kijelenteni.

Mennyiben változott ez a szemlélet az évek során?

Akik harminc vagy negyven évvel ezelőtt születtek, azok már egy más korban nőttek fel, melyben példaképül az ÉN érvényesülését sulykolják beléjük. A közösségért való tenni akarás és felelősségvállalás már nem összeegyeztethető a világban elhatalmasodó trendekkel. Így könnyebb az emberek manipulálhatósága, ami a közösségi élet térvesztését jelenti. Csak bizakodhatunk, hogy eljön majd egyfajta kijózanodás is, és az emberek nagyobb része újra egymásra talál.

Sok-sok tevékenysége, amit a szlovákiai magyar kultúráért tett, a Csemadokhoz köthető, de a csemadokos szerepvállalásán kívül számos más egyesületnek, szervezetnek a tevékeny tagja…

Így van, a kultúrával kapcsolatos tevékenységem nem csak a Csemadokban merült ki. A rendszerváltás után gombamódra alakultak az új szervezetek, melyek között sok volt a közösségért tenni akaró, a közösséget felvállaló szervezet is, amelyek az itt élő magyarság társadalmi és politikai életét akarták jobbítani különböző eszközökkel, melyben a kultúrának is meghatározó szerepe volt. Így én is voltam több szervezet tagja, akár alapítóként is. Ezek mind az itt élő magyarság helyzetének jobbításán, helyzetbe hozásán tevékenykedtek.

Két okból volt szükség ezekre a szervezetekre. Először is a megcsappant tagságú Csemadok az új helyzetben a megnyíló lehetőségeket és elvárásokat már nem tudta volna egyedül kezelni, másodszor ezen lehetőségek és célok elérése érdekében szükséges volt minél több cselekedni is kész ember befogadására és beszervezésére. Hogy csak néhány olyan szervezetet említsek, melyek munkájába ilyen céllal kapcsolódtam be, a Palóc Társaság, a Rákóczi Szövetség, a Nagykürtös és Vidéke Célalap, az Ipolyvölgyi Népfőiskolai Társaság, az Ipoly Unió, az Ipoly Eurorégió, a Palóc Fórum, a Magyar Ház Egyesület, de kuratóriumi tagként részt vettem a Simonyi Alapítvány munkájában, továbbá négy évig az Ipolysági MTNY Gimnázium Szülői Szövetségének elnöke voltam, s a Csemadok tagjaként a Szövetség a Közös Célokért ellenőrző bizottságának munkájába is bekapcsolódtam. Tagja vagyok további három olyan országos szervezettségű egyesületnek, melyek ugyan magyarországi székhelyűek, de a kultúra, a történelem és a hagyományok teszik ki tevékenységük nagy részét. Ezek a Visegrádi Szent György Lovagrend, az 1956-os Vitézi Lovagrend Világszövetsége és a Szent Korona Társaság.

Az elismerést a határon túli magyar kultúra ápolása érdekében kifejtett életművéért kapta. Ki tudna emelni egy-egy olyan mozzanatot, amit annak csúcsának tekint?

Első helyre tenném azt a Csemadok közössége által való megbecsülésemet, melyet a szervezet tagságától kaptam a közel hatvan év alatt minden szinten. Köszönöm, hogy sokukkal együtt dolgozhattam, s közösen részesei lehettünk azoknak a társadalmi és politikai történéseknek, melyek hozzájárultak ahhoz, hogy a szervezet munkáját elismerték és kitüntették anyaországi és uniós szinten is. Ezen belül annak a relatív anyagi biztonságnak a megteremtését, amelyben nyugodt, állandó és rendszeres munkát lehet végezni. Ez alatt egy székház megvásárlását, felújítását, közösségi célokra való felhasználását értem.

Járásunk megalakulása óta 47 év alatt 13-szor hurcolkodtunk egyik helyről a másikra, míg Ipolynyéken végleg letelepedtünk.

A székházon kívül a tevékenységünkhöz való megfelelő irodai és egyéb felszereltség is növeli biztonságunkat, egyben lehetővé is teszi immár tizenkilenc éve, hogy a szórványvidékhez tartozó járásunkban az itt élő magyarság számára Kürtös néven havilapot adjunk ki, amely egyedüli magyar lapként van jelen járásunkban.

Ide sorolnám még a 21 éve tartó Őszirózsa – magyarnóta-énekesek országos versenyét, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az eddig a Felvidéken szervezetten nem létező szakág ma már önálló, elismert és hagyományteremtő tényezővé válhasson. Mindezeket a területi választmány tagjai, elnöksége és legfőképpen az országos központ támogatása, valamint a sok megírt pályázat segítsége nélkül nem tudtuk volna elérni.

Sikerként említeném meg még polgármesterségem tizenhat éve alatt a Szent Korona hiteles másolatának elkészíttetését, az ipolybalogi templomba való elhelyezését és a tizenhat éve tartó ehhez kapcsolódó búcsúk megtartását.

Ezt is csak az egyház, György Ferenc plébános úr, az önkormányzat, Csáky Pál egykori miniszterelnök-helyettes, valamint Veresegyház Önkormányzata és polgármestere, Pásztor Béla hathatós segítségével tudtuk megvalósítani. Jelentősége és célja, a történelmi hely és esemény kidomborítása, továbbá hogy ezzel is erősítsük a felvidéki, a határ két oldalán élő magyarság identitástudatát, a térség olyan találkozóhellyé való fejlesztését, amely a jövőben tényleg beteljesítheti ezt az igényt.

Végül, de nem utolsó sorban említeném meg azt a magas állami kitüntetést, a Magyar Ezüst Érdemkeresztet, amelyet az államalapító Szent István király ünnepe alkalmából tartott díjátadón az Országházban vehettem át. Ezt is a Csemadokban és a felvidéki magyarság felemelkedéséért végzett munkámért kaptam.

Mik azok a tervek, amelyeket a közeljövőben mindenképpen megvalósítana?

Ami a jövőt illeti, továbbra is teszem a dolgom mindaddig, amíg az egészségem engedi és a velem kapcsolatba kerülő emberek ezt jónak látják. Semmi esetre sem ragaszkodom semmilyen pozícióhoz, soha nem is ragaszkodtam. Relatív sokoldalúságomhoz képest most is meg tudnám találni magamnak azt a tevékenységet, amely nem öncélúan, de a közösség számára is hasznos lehet. Az én koromban az embernek már hosszú távú és nagy tervei ne legyenek, az élet minden napja ajándék. Egy kicsit jobban szűkebb családom felé is fordulnék, ezzel csökkenthetném talán lelkiismeret-furdalásomat és megköszönném megértésüket, hogy egész életemben egy kicsit mellékvágányon voltak, habár ezt soha nem vetették szememre, tevékenységemben nem akadályoztak…