Az utolsó utáni levél Fülöp Antalnak
A hirtelen halál, a váratlan távozás mindig letaglózza az embert. Hétfőn délelőtt kaptam egy furcsa üzenetet, amit nem is értettem. A te mail-címedről jött, mint a többi. Nem volt ebben semmi meglepő, hiszen senkivel olyan sűrűn nem levelezek, mint Veled. De ebben az állt, hogy meghaltál. Az meg hogy lehet, amikor vasárnap este hétkor még írtál, én meg reggel válaszoltam, aztán egyszer csak azt írtad, hogy elhunytál, és azt is, hol, mikor fognak temetni. Ejnye-bejnye, öreg harcos, gondoltam, ezzel talán nem kéne viccelődni! Ez nem vall rád, minden morgolódásaid ellenére sem.
Aztán kiderült, hogy sajnos nem a Te tréfád, a fiad írt a címedről. Halálosan komolyan és egyszerűen. De még akkor sem akartam elhinni. Mi az hogy? Csak úgy egyszeriben? Nem szóltál, pedig eddig szinte mindent megbeszéltünk! Hogy tartjuk egymásban a lelket ebben a mocskos világban, és kendőzetlenül mondunk véleményt, mert csak úgy érdemes. Illik így lelépni?
Az az igazság, hogy nagyon nehezemre esik múlt időben írni rólad (neked), hiszen csak bámulok bele egy nagy semmibe, utálva a billentyűzetet, amit nyomogatok, és el sem tudom képzelni, hogy az a Fülöp Anti, akit az egyik legjobb barátomnak tartok, már nem válaszol.
Írhatok, üzenhetek, biztathatlak, ha padlót fogsz, csitíthatlak, ha háborogsz, töprenghetek a jegyzeteid fölött, szerkeszthetem a legújabb regényedet, aztán küldhetem a dicséretet: ejnye, Tónikám, de jót írtál már megint! S ha elmegy a kedved az egésztől, írom a dörgedelmet: neked ez a dolgod, nem hagyhatod abba! Most meg, tessék, meglógsz, szó nélkül.
Most jönnének a közhelyek arról, hogy az élet nem rózsalugas, meg hogy nem figyelünk egymásra eléggé, kibe mennyi tehetség szorult, kinek mennyi jutott a megbecsülésből, kit gyömöszöltek be a Kánonba és kit nem, de attól semmi sem lesz értékesebb. Sem jobb, sem igazabb.
Marad az önbecsülés, amely a legjobb kritika, meg egy-két barát, aki nem hazudik. Idestova vagy húsz éve szerkesztem a szövegeidet, verseidet, drámáidat. És ha biztatlak, olyan, mintha magamat is ösztökélném.
Igen, jut eszembe drámád, a Bemutató, amelyet huszonvalahány éve sem mutatott be a Színház (naná, hiszen róluk mondott ítéletet), a többi, finoman szólva „hanyagolt” műved, köztük a Piszkos ember, amely az egyik legjobb, Felvidéken írt magyar regény, s amelyet még díjazott is a szakma valamikor a rendszerváltás után. Aztán gyorsan elfeledte (nem én mondom, Grendel Lajos említette, aki az egyik legkiválóbb prózai műnek tartotta), majd a tavaly megjelent Az elszabadult harsona című regényed, amely – de ma már ez sem meglepő – alig kapott visszhangot.
Pedig két regényed egyebek mellett sors- és értékfordító üzenet a magyar világ északi részéről. Tetszene jobban odafigyelni, kedves szakma! Mert ez a komáromi tiszta ember egész életében rendszert váltott, és nálam úgy él tovább, mint örök lázadó. Minden ellen, ami mocskos, ami rohasztja az életünket, ami elárulja az álmainkat.
Ha valakire, Terád, Anti, illenek Pilinszky sorai: „Elalélok, és a szálkák fölriasztanak.” Ugye, ismered, hogyne ismernéd. Örök riadozó. Utolsó utáni levelemet írom Neked, és nem tudom, mit mondjak. Talán csak annyit, hagyjuk a kesergést, inkább hallgassunk Mozartot, mint üzengeted egy-egy borúsabb napon. Vagy egy Chopin-mazurkát. Béke legyen veled, Barátom, és kísérjen további utadon egy mazurka vagy szimfónia. A háborgásnak vége, most már átadhatod magad a szeretett zenének.
Isten veled!
Fülöp Antal búcsúztatása január 29-én, csütörtökön 14 órakor a komáromi Brigetio temetkezési vállalat Megyercsi utca 30. szám alatti búcsúztatótermében lesz. Hozzátartozói azt kérik, hogy a fájdalmukban osztozni akarók koszorú helyett egy szál virággal emlékezzenek meg Róla.
Megjelent a Magyar7 2026/5. számában.
