2021. november 21., 09:28

B. Kovács István: Az elveszettnek hitt megtalálása

A magyarság évszázadokig hiába kereste a többi európai népekéhez hasonló hőskölteményét, ami bizonyosan megvolt, csak töredékesen maradt fenn. Azt hihettük, hogy a pogány múlt felszámolásával ezt is sikerült eltüntetni. Köztudott, hogy például Arany Jánost is a kínzó hiány ösztökélte a Rege a csodaszarvasról című hősköltemény megírására. Pedig a hősepika mindig is itt volt, szinte az orrunk előtt, ráadásul Gömörben, bizonyította be B. Kovács István, aki egy népmesegyűjtés során bukkant rá, és publikálta öt évvel ezelőtt.

b. kovács
Fotó: Fábián Gergely

Gömörológusnak nevezed magad, pedig ez a gazdag életműved leegyszerűsítésének is tűnhet. De kezdjük talán a lezárhatatlan múlttal. A rendszerváltás után négy évig voltál a rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum igazgatója, ahonnan a Mečiar-kormány idején váltottak le. A jóvátétel elmaradt…

Gondolj bele: a második világháborútól eltelt több mint 75 év alatt én voltam az első, aki magyar emberként művelődési intézmény élére állhatott Rimaszombatban. Nem is volt nyugodt életem. Elkötelezett közéleti szerepvállalásom miatt szálka voltam a szlovák soviniszták szemében. Feljelentés feljelentést követett, egyik ellenőrzés a másik után jött. Aztán 1995 elején egy korábbi sikertelen eltávolítási kísérlet után egyik napról a másikra az utcára kerültem. Nehéz időszak volt a családom életében. Maradandó nyomát viselem, s viselni fogom, amíg élek. De hát járhattam volna rosszabbul is, gondolj csak a megboldogult Agócs Bélára – aki egyébként a legénysorba való belépésekor pálinka-keresztapjának választott. Mindketten baracciak vagyunk. Hitvalló emberként mindenkinek megbocsátottam, azoknak is, akik a gonosz szolgálatába álltak, s azoknak is, akik csupán eszközként tekintettek rám...

Öt éve jelent meg a Világ Vitézë c. köteted, amely áttörést jelentett a magyar folklórkutatásban. Tulajdonképpen megtaláltad és közreadtad a magyar hőskölteményt, igaz, próza formájában, amit egy rimaszécsi cigány embertől gyűjtöttél fel. Akadt olyan vélemény is, hogy ez az utóbbi 200 év legnagyobb felfedezése a folklorisztikában. A „szakma” mégis szemérmesen hallgat róla. Miért vajon?

Egy nyilvános értékelésről tudok, amely az Etnographiában jelent meg. Ebben Magyar Zoltán nem cáfolja az álláspontomat. Nem nyilvános visszajelzéseket is kaptam, ezeket illendőségből nem nevesítem. Volt, aki úgy fogalmazott: némely korábbi álláspontot alighanem át kell értékelni. Most készül a 2016-ban megjelent könyv bővített és javított változata. Több dolgot is átértékelek, de a lényeget nem. A Busa Viktortól felgyűjtött anyag az elveszettnek hitt magyar hősepika eddig ismert legteljesebb szöveges lenyomata. A hallgatás érthető, illetve magyarázható. Olyannyira meglepő az anyag, hogy eltart egy ideig, amíg tanult kollégáim megemésztik.

b. kovács
Fotó: Fábián Gergely
Úgy érzem, közel jutottam a palóc eredetkérdés megoldásához

Egy évvel később jelent meg egy nem kevésbé fontos köteted, a Szent László-legenda, amely a Világ Vitézének a folytatásaként értelmezhető.

Igen, a jubileumi Szent László-évben jelent meg, 2017-ben. Ez egy középkori krónikáinkból és templomi falképekről ismert keresztény legenda, amely egy kun által elrabolt és László herceg által megszabadított leányról szól. Része a történetnek egy vár, ahonnan László elindul, a rabló és a szabadító küzdelme, a kun leány általi lefejezése, valamint az ún. pihenési jelenet. Az utóbbiról elsőként a neves székely történész, Nagy Géza állapította meg, hogy pogány örökség lehet. Őt követte László Gyula, aki a párviadalt kozmikus erők, a Világosság és a Sötétség küzdelmeként értelmezte.

De ő sem talált mindenre magyarázatot.

László Gyula úgy vélte, hogy két történet olvadt össze, a kozmikus hősök küzdelme és az Elcsalt menyecske (Molnár Anna) címen ismert balladánk valamilyen előzménye. Jómagam ezt másként látom. Úgy vélem, itt a pogány magyar hősepika keresztény átértelmezéséről van szó, amelynek egyik célja éppen a szóbeliségben élő magyar hősepika visszaszorítása volt. Ezt támasztja alá, hogy a jelenetsor sehol máshol nincs meg a középkori Európában. Ám annak ellenére, hogy pogány eleink „roppantott városát” Váraddal helyettesítették, hogy a világjárást a kerlési csatával váltották ki, hogy az innenső fél-világi vitéz szerepét László hercegre osztották, hogy a vele egyenrangú hősi ellenfelét, a túlsó fél-világi vitézt a kunra cserélték, Világ-Szépségét pedig, mint elrabolt, majd megszabadított lányt, a váradi püspök feltételezett leányaként, László király nővéreként, illetve Szent Ágnesként mutatták be, nem jártak sikerrel. Az ősi pogány történet olyannyira beleivódott a magyar emlékezetbe, hogy egy ezredévnyi keresztyénség sem volt képes eltüntetni. Mindennek részletes elemzését tartalmazza a kötet, amelynek szerves része a Móser Zoltán fotóiból összeállított képanyag is.

Régészeti, néprajzi kutatásaid mellett a helytörténet terén is fontos eredményeket tudsz felmutatni.

A „helytörténet” kifejezést használtad. Engedelmeddel, mielőtt válaszolnék, hadd térjek ki erre. Ha valaki egy bizonyos helyre irányozza a figyelmét, sokan hajlamosak őt a helytörténész kifejezéssel illetni. Nem tudom, mit felelnének arra a kérdésre, hogy hol van a Locus, azaz a Hely határa? A Mindenséghez mérd magad! – mondja József Attila. Ehhez a Mindenséghez kell mérnie magát a kutatónak is. Ez a Hely lehet Baracca, Budapest, Magyarország, Európa – és Gömör is. S miért nincs helyi költő, helyi író, helyi festőművész vagy helyi zeneszerző? Ugye, milyen abszurd szókapcsolatok? De feleljünk a feltett kérdésre! Azért, mert egy művet nem a témája, tárgya minősíti, hanem az, hogy képes-e a konkrétban meglátni és felmutatni az egyetemest. A kihívás a történész számára is ugyanez.

b. kovács
Fotó: Fábián Gergely

Egy vaskos tévhitet is megcáfoltál Rimaszombat kialakulásáról.

Rimaszombat az idén emlékezett meg úgymond első írásos említésének 750. évfordulójáról. A valóság az, hogy 1271-ből csupán a névalak első említése adatolt. A települést 1268-ban említik először, akkor még Szombathely névalakban. Ekkor települnek ide a korábban Rimabányán élő aranybányász német vendégek (az ottani bányák ugyanis kimerültek), akik a saját, külön településrészüket Steffansdorffként emlegetik. A magyar és a szlovák történettudomány egyöntetűen Rimabányát tekinti az adomány kedvezményezettjének. Tévesen. Az áttelepült német vendégek a földesúr kalocsai érsek jóvoltából a székesfehérvári jogokban részesülnek. Mintegy két évszázad telik el, amíg a két településrész, Szombathely és Istvánfalva összeolvad. Ennek első jeleként említik 1271-ben Rimaszombatként a települést. A köztudatban élő 1334. évi városi kiváltságlevél csupán kiterjesztette a városi jogállást az addig ezzel nem rendelkező Szombathelyre is. A város korabeli jelképe is a településnek ezt a kettős jellegét tükrözi. Az egységesülés záróakkordjaként értelmezhető a II. Ulászló által valamikor a XVI. század elején adományozott új címer. Mindezt egy 1566-ban készült ostyasütő példázza. Rimaszombat címere valójában kék mezőben fekete tollazatú, arannyal és ezüsttel fegyverzett ezüst sas. A címer jelenleg használatos színezése teljesen elhibázott. Nem válik a város dicsőségére, hogy a 20. század két legaljasabb diktatórikus rendszerének, a nácizmusnak és a bolsevizmusnak a vörös és fekete színeit szerepelteti a címerében és a zászlaján.

Az általad szerkesztett, a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület kiadásában 21 évfolyamot megért Gömörország nem jelent meg az idén. Pedig a maga nemében egyedülállóan értékes folyóirat volt. Elfogyott az erőd, vagy a Kisebbségi Kulturális Alap szűkkeblűségének köszönhető a leállás?

Nem mondhatnám, hogy a KKA kedvence voltunk, egy esztendőben nem is fogadtuk el a jóváhagyott összeget, mert úgy éreztük, hátrányosan megkülönböztetnek. De nem emiatt szűnt meg. Elfáradtam. Aki szerkesztett már folyóiratot, az tudja, mit jelent ez. A Gömörország esetében soha nem volt intézményi háttér. Gyakorlatilag egyemberes munka volt, nemcsak a szerkesztés, de a pályázatírástól kezdve annak elszámolásáig, beleértve a terjesztést és minden más adminisztratív teendőt is. Voltak időről időre, akik ebben segítettek, ennek köszönhető, hogy 21 évet élt. Ezek közé tartoztál te is, meg hát a családom. Közeledem a 70. életévem felé. A lapszerkesztés és -kiadás szinte minden erőmet elvette. Eközben, ha a felhagyás gondolata felmerült bennem, azonnal megszólalt a lelkiismeret hangja, hogy nem szabad abbahagyni, egy másik belső hang ugyanakkor a tartozásaimra emlékeztetett. Csak ízelítőként említem az utóbbiak közül a vitéz Ibos Istvánné Zsámbok Pirossal töltött sok-sok órát, amelynek az anyaga feldolgozatlan, a rimaszombati főtér régészeti feltárását, az ott előkerült anyag közreadását, a rimaszombati református egyház történetének bemutatását. Igazság szerint évek óta abba akartam hagyni a lapszerkesztést, s most szakadt el a fonál.

Igazi lokálpatriótaként, önkormányzati képviselőként is sokat hadakoztál Rimaszombat kulturális felemelkedésén. Ezeknek kézzelfogható eredményei vannak, de kudarcok is akadtak.

Amit tudtam, megtettem a közélet terén, de – s ezt szeretném kiemelni – soha nem egyedül, hanem sokak megtisztelő társaságában. Kezdeményezője lehettem a Tompa-szobor visszahelyezésének, a Petőfi-szobor felállításának, a Huszt-ház megszerzésének és felújításának, a közterületek átkeresztelésének és sok másnak. Kudarcként kell elkönyvelnem, hogy nem sikerült Tompa Mihály és Petőfi Sándor mellé a triumvirátus harmadik tagjának, Arany Jánosnak a szobrát is felállítani. A helye ma is üresen áll. Pedig az Arany János Emlékbizottság megszavazta a kért 20 millió forintot. Mindebben az akkori hazai magyar politikai képviselet is ludas. Mint elmondták, a kulturális miniszter asszony hajlandóságot mutatott, de nem volt, aki ezt kezdeményezze nála. A Rimaszombatiak Emlékparkjának az ügye is vakvágányon áll. A döntés a városé. Ott lehettem a Református Kollégiumnak és a Magyar Közösségi Háznak is helyet biztosító épület megvásárlását, a Református Tudományos Gyűjteményeknek is helyet adó Csillagház, valamint a református iskolaközpont létrehozását kezdeményezők között. Külön örömömre szolgál, hogy legnagyobb unokám ma már annak a Tompa Mihály Református Gimnáziumnak a prímós növendéke, ahol éveken át voltam óraadó történelemtanár.

Nem neked kéne feltenni a kérdést, mégis felteszem: bármilyen kimagasló eredményeket mutattál fel eddig, az itthoni szakmai díjak sikeresen elkerültek. Hogy van ez?

Nézd, minden szakterület képviselői, így az én esetemben a néprajzosok vagy a régészek is egy-egy társaságba, egyesületbe tömörülnek, és rendszeres kapcsolatban vannak egymással. Ennek különböző formái vannak, a napi munkakapcsolatokon túl a különböző szakmai tanácskozások, szakmai folyóiratok stb. Én körön kívüli vagyok. Igyekszem ugyan az engem érdeklő eredményeket nyomon követni, de hát szakfolyóiratban nem publikálok, konferenciákon elvétve veszek részt. A Magyar Néprajzi Társaság egyik közgyűlésén egy általam becsült ember, amikor találkoztunk, így üdvözölt: „hát te mit keresel itt, hiszen te gömörológus vagy...” László Gyula annak idején minden elsős hallgatónak feltette a kérdést: miért akar régész lenni? Erre írásban kellett válaszolni. Arról írtam, hogy én valójában nem is régész akarok lenni. Már nem emlékszem a folytatásra, de bizonyos, hogy az járt a fejemben és azt írtam le, amit később „gömörológiaként” fogalmaztam meg. Ha kutatói pályámra gondolok, olykor a hosszútávfutó magányossága jut az eszembe.

b. kovács
Fotó: Fábián Gergely

Mire vagy a legbüszkébb, és mi a legnagyobb csalódásod?

Nem érzem csalódottnak magam. Nem tagadom, hogy időnként némi keserűséget érzek, de ez csak emberi gyarlóság. Miért is volnék csalódott? Hűséges életem párjával szép családunk van, két gyermek, három unoka, a negyedik is úton van, s mindannyian egészségesek. Évtizedeken át szolgálhattam a közösségemet. Megjelent 20 könyvem, van, amelyik több kiadásban is, egyéb írásaim száma meghaladja a kétszázat, az általam szerkesztett Gömör-Kishonti Téka c. sorozatban 24 kötet látott napvilágot. Úgy érzem, közel jutottam a palóc eredetkérdés megoldásához, Méhiben feltárhattam a közép-európai őskor egyik kulcsfontosságú leletét, a rézkori istentriászt, megáshattam a sajógömöri ispáni várat és a rimaszombati városmagot, rendbe tehettem Rimaszombat jelképeit. Az Úr kegyelméből megmenthettem az elveszettnek hitt magyar hősepikát, s bizonyíthattam, hogy a magyar művelődéstörténet két emblematikus emlékét, a nagyszentmiklósi 2. számú aranykorsó jelenetsorát és a középkori Szent László-legendát ez a magyar hősepika ihlette. Mindez jó érzéssel tölthet el, de nem ok a büszkeségre. Soli Deo Gloria.

B. Kovács István néprajzkutató, régész, volt múzeumigazgató, gimnáziumi és egyetemi oktató, könyv- és lapszerkesztő, református tudományos gyűjtemény alapító-igazgató, önkormányzati képviselő, újraalapítója a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesületnek. Igazi lokálpatrióta, aki számára Gömör a világ közepe.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/46. számában. 

Megosztás
Címkék