Az egyiptomi királyi ménes felvirágoztatója
A legtöbb ember manapság csak a cirkuszban vagy az állatkertben lát eleven lovat, régen azonban nagy becsben voltak ezek a derék négylábúak, sőt gondot fordítottak a fajtiszta lovak szaporítására és a legjobb tulajdonságokkal rendelkező példányok kinevelésére.
A magyarországi lótenyésztés egyik kiemelkedő, nemzetközileg is nagyra tartott szakértője volt Pettkó-Szandtner Tibor (1886–1961), aki Bazinban született és Pozsonyban végezte középiskolai tanulmányait.
Már gyermekként nagyon érdekelték a lovak és a pompás fogatok, ezért a keszthelyi Georgikonban lótenyésztést tanult. A hadseregben huszártisztként szolgált, és 1920-ban került Bábolnára, majd 1928-ban a Kiskunlacháza melletti pusztaszentkirályi katonai csikótelep vezetője lett.
Ekkoriban vetette papírra és 1931-ben megjelentette a kocsizás és a kocsihajtás bibliájának tartott A magyar kocsizás című munkáját, amely mindmáig alapműnek számít.
Nemcsak a lovakkal kapcsolatos tudnivalókat írta le részletesen, hanem a lószerszámokat, a különböző lovaskellékeket, valamint a gyeplő, a szár tartását és mindehhez nagyon sok szemléltető ábrát is mellékelt.
Szigorú kritikával illette azokat, akik különböző külföldi mintákat kombinálva igyekeztek hajtani a fogatokat és még a Ludovica Akadémiát is arra „kényszerítette”, hogy alapvető változtatásokat hajtsanak végre a lovastisztek képzésében. Pettkó-Szandtner figyelme szinte minden lovakkal kapcsolatos dologra kiterjedt és
éveken át fáradozott azon, hogy a legjobb méneket és kancákat szerezze be a tenyészetébe, még jobb egyedeket neveljen az utódaikból.
Amikor Umberto olasz trónörökös 1930-ban megházasodott, nászajándékba Magyarországtól a bábolnai lótenyészetből arab kancákkal fogatolt négyest kapott. Horthy Miklós kormányzó Pettkó-Szandtner Tibort bízta meg azzal, hogy válassza ki nemcsak a lovakat, hanem a kocsit és az alkalomhoz illő szerszámokat is. Egy külföldi szakértő írta ekkoriban: „Ez a magyar állami ménes felépítésében, berendezésében és tenyészértékében is nemcsak Magyarország, hanem az egész világ számára a tenyészhelyek példaképe lehet.”
A második világháború végén Pettkó-Szandtner Tibornak gondja volt arra, hogy a háborús események elől minél több lovat nyugatra menekítsen.
A több ezer ló közül később kétezer visszakerülhetett Magyarországra, de maga Pettkó-Szandtner nem kísérhette el őket, mivel magasrangú katonatisztként (címzetes vezérőrnagy volt) háborús bűnösként elítélték volna a kommunisták. Azt viszont elérte, hogy a lovak korábbi gondozóit megtűrjék az állatok mellett.
Feleségével emigránsként Németországban és Svédországban élt, majd gróf Almássy László Afrika-utazó ajánlására felkérték, hogy újítsa fel és vezesse az egyiptomi király ménesét.
A sivatag kellős közepén kialakított egy olyan méntelepet, amely Európából odalátogató barátait és ismerőseit a bábolnai telepre emlékeztette. Nemcsak korszerű istállókat és karámokat építtetett, hanem fákat ültetett, virágágyásokat alakíttatott ki és természetesen gondja volt arra is, hogy a legjobb arab lovak kerüljenek ki innen.
Idővel a Kafr-Farouk ménes lett az arab lovakat tenyésztők fő beszerzési forrása.
Pettkó-Szandtner Tibor tíz éven át irányította a méntelepet, még a király bukása után is vagy három éven át, majd 1959-ben visszaköltözött feleségével Bajorországba, ahol régi barátja, Ludwig von Wittelsbach bajor királyi herceg kastélyában kapott egy lakrészt, és Leutstettenben fejezte be földi pályáját 1961. január 6-án.
Megjelent a Magyar7 hetilap 17. számában.
