Az anekdoták hőse – Lauka Gusztáv
Az egykor magyarok lakta, ma már teljesen elszlovákosodott Nagytoronyán született Szabó Endre (1849–1924) költő, hírlapíró élete alkonyán, 1919-ben jelentette meg Cigányvilág című könyvét. Ez azonban nem „romológiai szakmunka”, hanem a 19. második felének magyar irodalmi életét és főszereplőit anekdotákban bemutató cikkgyűjtemény. Több írás is olvasható Lauka Gusztávról (1818–1902), aki életében sok dologgal foglalkozott, de elsősorban íróként, az első magyar vicclap – a rövid életű Charivari-Dongó – alapítójaként ismert.
Húszévesen gazdatisztként helyezkedett el, de környezetét különc viselkedésével, fura öltözködésével ejtette ámulatba, miközben névtelenül kritikákat írt, versekkel próbálkozott. De igyekezett magát hasznossá tenni a gazdaságban is. 1843-ban jelent meg Juhászat. Juhászatgyakorlók közhasznára című könyve, amelyben beszámol arról is, hogy feltalált valami oltóanyagot, amellyel vagy 300 birkát beoltott. Mint Szabó Endre megjegyzi: „Az oltásba mind a háromszáz birka beledöglött ugyan, de azért mégis megírta a birkaoltás katekizmusát.”
Ezzel véget is ért gazdatiszti karrierje, közben azonban „felismerte”, hogy az írás megy neki a legjobban. Később, már a fővárosban, egyik népszerű tagja lett azoknak az asztaltársaságoknak, amelyeket költők, lapszerkesztők, hírlapírók, színészek alkottak. Ők persze ugyanúgy nem dúskáltak az anyagiakban, ahogy Lauka sem. Egyszer egy debreceni újságnak küldött három novellát, és azonnal fel is vette érte a honoráriumot. Néhány hét múlva a szerkesztő felháborodottan kereste fel, hogy olvasói jelezték, ezeket már olvasták valahol. Mire Lauka megjegyezte:
A derék szerkesztő erre nem tudott mit válaszolni. Mint Szabó megjegyzi: „Még mintha ő restelkedett volna.”
Lauka előszeretettel terjesztette magáról, hogy nagy kedvelője a régiségeknek, tele volt a polca sok olyan „értékes” holmival, mint szivarszipka, pipa, ócska régi kézirat, gyűrű, pecsétnyomó és hasonlók. Amikor elfogyott a pénze, akkor ezeket kínálta megvételre vagy zálogba adta, viszont mindig „elfelejtette” kiváltani. Csak utólag derült ki, hogy a beadott tárgy értéke még a töredékét sem teszi ki annak az összegnek, amit Lauka kapott érte. Időnként persze elárulta magát, a többiek nagy derültségére. Egyszer így adott túl az egyik „értékes” régiségen:
Egyszer nyolcvan forintot kért kölcsön valakitől, és megígérte, hogy a megállapodott határidőig visszafizeti, ráadásul kamattal. Zálogba adott neki egy gyűrűt is, amelyet állítólag a nagymamája hagyott rá és nagyon értékes. Miután a határidő már lejárt, a kölcsönadó levelet írt Laukának, hogy ideje lenne visszafizetni a tartozását. Ő azonban válaszra sem méltatta. Erre a kölcsönadó úgy döntött, hogy eladja a gyűrűt egy ékszerésznek. Nagyon megdöbbent, hogy mindössze négy forintra taksálták a gyűrűt, az értékesnek vélt köve pedig közönséges hamisítvány volt. Erre egyenes Lauka budai lakására ment és kipakolt: „Guszti! Hát miért csaptál te be engemet? Hiszen ez a gyűrű nem ér semmit sem, a köve hamisítvány. – Ki meri ezt mondani? – Az ékszerész. Lauka majdnem könnyekre fakadt: No szegény nagyanyám! Hogy megcsalták! – A nagyanyád, a nagyanyád! De én! Én! – toporzékolt a hitelező. – Ugyan kérlek – pattant fel Lauka – ha olyan szegény asszony, mint volt az én nagyanyám elviselhette, hogy így becsapódott, hát mi az neked, dúsgazdag embernek?”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/38. számában.
